Heves Megyei Hírlap, 2020. július (31. évfolyam, 152-178. szám)

2020-07-18 / 167. szám

7 amqiL helyorseg Valoaatas a Karantenek Dálvázat díjazott novelláibó KATALIN LEVELE AZ 0 TESTŐRÉNEK Huszár Orsolya Én Drága Leikecském, Muszkám és Kalmárom! Gyertyafénynél írok Önnek, én írok levelet, csak pár napja, hogy elhagyta a palotát, itt hagyott, de hisz én küldtem, hogy hozzon újra az anglikánusok és pu­ritánok földjéről abból az éjfekete sörből, hogy is találhatták el a mi birodalmunk sötét éjszakájának szí­nét, hozzon nekem nagyobb szállít­mánnyal abból, ami megkacagtatott és feldúlta bizsergetve a gyomrom, amikor legutóbb magam mellett tudhattam, és oly merészen visel­kedett! Gyertyafénynél írok, furdal a lel­kiismeret, hogy ebben a helyzetben is útjára indítottam, hiszen figyel­meztettek a doktorok, ezek, akikről néha azt vélem, semmit sem tud­nak, hiába pénzelem a furcsa üveg­cséikkel végzett kísérleteiket, figyel­meztettek, hogy rusnya betegség van mindenhol, sok öreg hal meg most a nyomorult tanyákon, de az udvaromban is betegek, sápadtak, lázasak. Azt mondták, ne menjek sehova, ne tartsam meg a kihallga­tásokat, ne fogadjam az önző kis ne­meseket, ne tartsam meg fényes es­télyeimet, ne kocsikázzak ki kedves nyírfáim közé, és ha mindenképp látnom kell valakit, az takarja be az arcát, a száját, az orrát, és ne érint­kezzek, ne fogadjam kézcsókjaikat. Hisz magáról mit sem sejtenek, Lelkem, Szerelmem. És én meg pár napja útnak indítottam, kezében az engedélyem, remélem, a futárom utoléri a lengyeleknél. Ha nem for­dul vissza, mert nem éri el paran­csom időben, vagy a küldöncöm elveszti útját, hát vigyázzon magá­ra, mit tudom én, más országokban köhögnek-e, köpködnek-e a barbá­rok, hát óvakodjon a kereskedők­től, viselje a kesztyűket, amelyekkel elláttam, óvja azt a gyönyörű kezét, amellyel engem érintett nem oly rég! Galambom, azt is írnám, hogy ne feledjen a csokoládéból is föl­pakolni, a határomnál szabad utat kap majd, hozzon abból is, hogy tudja újra a szájam sarkából tö­­rölgetni fehér csipkekendővel. De bírom a csokoládé nélkül, mert a csókja olyan édes, édesebb a méz­nél. A barna sörömnek meg olyan barna a habja, mint a prémgallér­om az ünnepi kinti viseletemen, amikor hosszas öltözés után ki­­kocsikázom a levegőre ebéd után, amikor még világos van, de pár pillanat múlva csak a havas nyír­fák világítják az utat. Hogy fog ez most hiányozni, ha börtönöm lesz a palotám? Hogyan fogom most az időmet tölteni Ön nélkül a sötét éj­szakában, untatnak a nemesek és a parasztok is kéréseikkel, untat az uralkodás, hiszen ha itt lenne, vár­nám az estét, hogy a titkos feljárón megjelenjen ijedten, és kisimítsam a szeméből a félelmet. Hajnali Fé­nyem, siessen vissza, küldjön előre követet, hogy tudjam érkezésének napját! A követtel küldjön előre egy hordónyit a sörből, ha meg­szerezte, hogy már előre ízleljem azt, ami Önhöz köt, Én Derék Test­őröm! Vagy álljon meg és hozzon a germánok földjéről aranyló, fehér habosat! Vagy inkább forduljon vissza, hogy velem legyen, mit bá­nom én, ha bent töltjük a napokat együtt, mit bánom én, ha magam­nak kell a krumplit kapálni, a csir­két levágni, vagy ha nem hozatha­tom a legszebb tájakról a szőlőt?! Szerezze meg a sörreceptet és együtt főzzük a konyhámon! Nem adunk belőle senkinek, a miénk, csakis, ahogy mi egymáséi lehet­nénk nap nap után! Forduljon csak vissza! Parancsolom! És parancsba adom, hogy zárják a határokat, forduljanak vissza a ha­jók, a fogatok, írok a francia tudós­­káimnak, hogy dupla pecsétesen jól zárva küldjék filozofikus leveleiket, a határomnál átadják a mieinknek, ne hozzanak be ide semmi fertőzést, valamit tanácsoltak is a doktorok, hogy használjuk a mi vodkánkat a kezünkre, de hisz a szappanfőzők is üzentek a minap, de mit? Nem fi­gyeltem, untatnak azok is, és Önről álmodom, Gerlém, Virágom, nap­pal is, éjjel is, ha nyitva a szemem, ha lezárva, ha szemhéjamat a hajnal csiklandja. ' Az elmúlt éjszakán is Önről ál­modtam, visszahozott mindent a sok tűnő kép, azt, ahogyan bódult lett Ön is és Fenségem is a sörtől, ahogy bátran a fűzőmhöz ért, és aztán elakadtak az ujjai, újra átél­tem a gyerekkorom, cárkisasszony lettem és végigkergetett a palotám hosszú folyosóján, át a szalonokon, piros lett az orcája, mint a rubin, és kéklett a szeme, mint a türkiz. A sörtől kapta a bátorságot, hogy utol­érjen, és a földön találjam magam? Ha nem küldtem volna a szolgákat a konyhára, értük kiáltottam vol­na, de nem hagyott hangot kijönni a torkomból! Olyan erős az az ital, mint amit a parasztjaink főznek sze­rencsétlen tanyájukon. A torkomnál érzem, hogy keserű, de átjárja ben­nem a lelkemet is. Ahogyan az Ön il­latát érzem még mindig, úgy érzem a sör ízét is több nap után. Szép Szál Nyírfácskám, Fess Ka­tonám! Siessen, mert elepedek, si­essen és bezárom ide, siessen, hogy a legszebb fehér köntösömben vár­hassam, hogy megitasson engem az új kupákból, amiket ennek a sörnek készittettem, az egész nyugati szár­nyat felfűttetem, elbújok valahol, s meg kell találnia, ha újra a friss für­töket akarja a tarkóm alatt kibogoz­ni! Siessen, mert aggódom, mert... milyen ismeretlen ez: szeretek. Siessen és bezárom magammal együtt ide, amíg elmúlik a járvány, orvosa leszek, és Ön orvosa a magá­nyomnak. Hozza a híreket, figyel­jen, jelentsen, küldje a követeket, csak magában bízom! Meddig tart ez, meddig él a világ, meddig élünk mi benne, mibe halunk bele? Én az Ön hiányába. Madárkám, térjen vissza hamar a kalitkájába, parancsolom, mert vár­ja szomorú gazdája, Katalin EGYMONDATOS NOVELLÁK Pajor András Naponta A villamos lépcsője talán nyolcszor is változott harminchét év alatt, mióta ő á'hivatalból hazafelé cipe­­kedve leszállt róla, mert persze biz­tos maguk a villamosok cserélődtek ennyiszer, de őt az egészből csak a lépcső érdekelte, ahogy évről évre nehezült a bevásárlótáska, mert nőttek a gyerekek is, az étvágyuk is, és senkinek nem jutott az eszébe, hogy ő, az anyjuk korosodik és kissé már görbül is, mert mindenki segí­tett neki a nyárról, az utazásokról a szállásokról, a hegyekről és a víz­partokról álmodozni, amiben jó is volt elképzelegni, de utána meg kel­lett tervezni a leszállást, cipekedve a bevásárlással, mert mostanában már naponta érezte a korosodást, és a nyaralások álmairól végül csak az jutott eszébe, hogy ő akkor is tele lesz kötelezettséggel, hogy min­denkit megfelelően ellásson, és ez elrontotta az álmait, már nem szá­mítottak, egyetlen gyönyörű tervez­­getés tartotta benne a lelket, hogy a villamos lépcsője talán elég könnyű akadály lesz ma is, elég, ha csak ma, mintha ez utoljára lenne izgalmas, hogy le tudjon szállni a bevásárló­táskával, ne álljon az ajtó elé senki, bírja a térde, ne roppanjon össze a dereka, és nehogy bárki is eltűnőd­jön rajta, hogy anyánknak hogyan maradhatott ez a végső, egyetlen, mindennapos letisztult álma. Féldeci Először a hangulat, hogy inni fog, aztán a köré gyűlt, észerőmű cim­borakor, mert a felesek közben min­denki okosabb, ez itt egy sajátos, mindentudó akadémia, apró viták­kal és megcáfolhatatlan dialektikus szintézisekkel, amelyek színjózanul is változhatatlanok maradnak, mert így, együtt olyan erőteljes az igaz­ságról meghozott közös döntés, me­lyet aláhúz a mozdulat, amely a bű­vös tűzfolyamot legördíti a torkon, ami csípjen, a nemjóját, megszok-Barrois Petronella es gyerekei [Kolozsvár, 1905) hatatlanul, kínozzon jótékonyan, amíg eljut a vérig, aztán jöhet az enyhe bódulat, amely mindig meg­lepetésekkel jár, mert hol eltompit­­ja az élet keserves terheit, hol meg valami földrengésként teszi még tragikusabbá, ami mellett addig elsiklott az ember, úgyhogy belefér még egy, s talán majd egy további is, míg a bölcs és egyre megformá­latlanabb szavak örvénye egyetlen összemosódó hangkoszorúvá válik az észerőmű indulatos, de gyengü­lő fejtegetéseiben, ahol mind igazi férfinak érzi magát, aki többszörö­sen is állja ezt a tűzfolyamot, mely­nek egyetlen értelme az élet sajátos rítusa, a többi igazi szenvedély és titok. Örökmécs Az üres, szokatlan formájú és ré­gies padok között olyan előrébb haladni a csendes, zárt, kongó és mégis szinte szólongatóan szemé­lyes térben az öncélú csoda felé, amit a vallásosak talán szentély­nek, talán oltárnak, talán földi mennynek hívnak a maga díszes civilidegenségében, hogy néha a betévedőnek az az érzése támad: az évei mellett halad el egy-egy pad­sorral, sőt előre, egészen a végéig eljut, de ott nem gödröt és kopor­sót, hanem valami élettől elrugasz­kodott világot talál, amely már tá­volról is megrendíti a templomban hosszú évek óta nem járt betéve­dőt, aki még turistaként is kerülte az ódon műemlékeket, mert mé­lyeiben az elmúlás leheletét árasz­tották rá, most is csak az „ugyan, miért ne” gondolat hozta be abba az épületbe, amely előtt naponként legalább kétszer elsuhan, és nem is zavarná őt semmi, azon az apró piros, szúrós fényen kívül, amely mintha figyelné, akár a lelkiisme­ret vádjaként, és bár bőven lenne miért, de ez a támadásmentesség a legkínzóbb, mert felelni sem lehet rá, szabadulni sem lehet tőle, és a betévedő illetéktelennek érzi, hogy egy egyszerű betévedésnek így ad­jon félretehetetlen és felkavaró jelleget egy apróság, amely persze jelez valami fontos titkot, hallott erről, de most nem ez érdekli, ha­nem hogy kilépni sem tud már anélkül, hogy ez a piciny, szúró pi­ros fény ne követné, s majd olyan mélyről, olyan konokul fog feltörni ennek a különös csendnek a szemé­lyességtől messzire rugaszkodott zajban is, ahogyan a hajszálgyökér betont feszít, és ahogy egy visszaté­rő emlék sorsokat forgat fel. 2020. július IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET

Next

/
Thumbnails
Contents