Heves Megyei Hírlap, 2020. július (31. évfolyam, 152-178. szám)
2020-07-18 / 167. szám
7 amqiL helyorseg Valoaatas a Karantenek Dálvázat díjazott novelláibó KATALIN LEVELE AZ 0 TESTŐRÉNEK Huszár Orsolya Én Drága Leikecském, Muszkám és Kalmárom! Gyertyafénynél írok Önnek, én írok levelet, csak pár napja, hogy elhagyta a palotát, itt hagyott, de hisz én küldtem, hogy hozzon újra az anglikánusok és puritánok földjéről abból az éjfekete sörből, hogy is találhatták el a mi birodalmunk sötét éjszakájának színét, hozzon nekem nagyobb szállítmánnyal abból, ami megkacagtatott és feldúlta bizsergetve a gyomrom, amikor legutóbb magam mellett tudhattam, és oly merészen viselkedett! Gyertyafénynél írok, furdal a lelkiismeret, hogy ebben a helyzetben is útjára indítottam, hiszen figyelmeztettek a doktorok, ezek, akikről néha azt vélem, semmit sem tudnak, hiába pénzelem a furcsa üvegcséikkel végzett kísérleteiket, figyelmeztettek, hogy rusnya betegség van mindenhol, sok öreg hal meg most a nyomorult tanyákon, de az udvaromban is betegek, sápadtak, lázasak. Azt mondták, ne menjek sehova, ne tartsam meg a kihallgatásokat, ne fogadjam az önző kis nemeseket, ne tartsam meg fényes estélyeimet, ne kocsikázzak ki kedves nyírfáim közé, és ha mindenképp látnom kell valakit, az takarja be az arcát, a száját, az orrát, és ne érintkezzek, ne fogadjam kézcsókjaikat. Hisz magáról mit sem sejtenek, Lelkem, Szerelmem. És én meg pár napja útnak indítottam, kezében az engedélyem, remélem, a futárom utoléri a lengyeleknél. Ha nem fordul vissza, mert nem éri el parancsom időben, vagy a küldöncöm elveszti útját, hát vigyázzon magára, mit tudom én, más országokban köhögnek-e, köpködnek-e a barbárok, hát óvakodjon a kereskedőktől, viselje a kesztyűket, amelyekkel elláttam, óvja azt a gyönyörű kezét, amellyel engem érintett nem oly rég! Galambom, azt is írnám, hogy ne feledjen a csokoládéból is fölpakolni, a határomnál szabad utat kap majd, hozzon abból is, hogy tudja újra a szájam sarkából törölgetni fehér csipkekendővel. De bírom a csokoládé nélkül, mert a csókja olyan édes, édesebb a méznél. A barna sörömnek meg olyan barna a habja, mint a prémgallérom az ünnepi kinti viseletemen, amikor hosszas öltözés után kikocsikázom a levegőre ebéd után, amikor még világos van, de pár pillanat múlva csak a havas nyírfák világítják az utat. Hogy fog ez most hiányozni, ha börtönöm lesz a palotám? Hogyan fogom most az időmet tölteni Ön nélkül a sötét éjszakában, untatnak a nemesek és a parasztok is kéréseikkel, untat az uralkodás, hiszen ha itt lenne, várnám az estét, hogy a titkos feljárón megjelenjen ijedten, és kisimítsam a szeméből a félelmet. Hajnali Fényem, siessen vissza, küldjön előre követet, hogy tudjam érkezésének napját! A követtel küldjön előre egy hordónyit a sörből, ha megszerezte, hogy már előre ízleljem azt, ami Önhöz köt, Én Derék Testőröm! Vagy álljon meg és hozzon a germánok földjéről aranyló, fehér habosat! Vagy inkább forduljon vissza, hogy velem legyen, mit bánom én, ha bent töltjük a napokat együtt, mit bánom én, ha magamnak kell a krumplit kapálni, a csirkét levágni, vagy ha nem hozathatom a legszebb tájakról a szőlőt?! Szerezze meg a sörreceptet és együtt főzzük a konyhámon! Nem adunk belőle senkinek, a miénk, csakis, ahogy mi egymáséi lehetnénk nap nap után! Forduljon csak vissza! Parancsolom! És parancsba adom, hogy zárják a határokat, forduljanak vissza a hajók, a fogatok, írok a francia tudóskáimnak, hogy dupla pecsétesen jól zárva küldjék filozofikus leveleiket, a határomnál átadják a mieinknek, ne hozzanak be ide semmi fertőzést, valamit tanácsoltak is a doktorok, hogy használjuk a mi vodkánkat a kezünkre, de hisz a szappanfőzők is üzentek a minap, de mit? Nem figyeltem, untatnak azok is, és Önről álmodom, Gerlém, Virágom, nappal is, éjjel is, ha nyitva a szemem, ha lezárva, ha szemhéjamat a hajnal csiklandja. ' Az elmúlt éjszakán is Önről álmodtam, visszahozott mindent a sok tűnő kép, azt, ahogyan bódult lett Ön is és Fenségem is a sörtől, ahogy bátran a fűzőmhöz ért, és aztán elakadtak az ujjai, újra átéltem a gyerekkorom, cárkisasszony lettem és végigkergetett a palotám hosszú folyosóján, át a szalonokon, piros lett az orcája, mint a rubin, és kéklett a szeme, mint a türkiz. A sörtől kapta a bátorságot, hogy utolérjen, és a földön találjam magam? Ha nem küldtem volna a szolgákat a konyhára, értük kiáltottam volna, de nem hagyott hangot kijönni a torkomból! Olyan erős az az ital, mint amit a parasztjaink főznek szerencsétlen tanyájukon. A torkomnál érzem, hogy keserű, de átjárja bennem a lelkemet is. Ahogyan az Ön illatát érzem még mindig, úgy érzem a sör ízét is több nap után. Szép Szál Nyírfácskám, Fess Katonám! Siessen, mert elepedek, siessen és bezárom ide, siessen, hogy a legszebb fehér köntösömben várhassam, hogy megitasson engem az új kupákból, amiket ennek a sörnek készittettem, az egész nyugati szárnyat felfűttetem, elbújok valahol, s meg kell találnia, ha újra a friss fürtöket akarja a tarkóm alatt kibogozni! Siessen, mert aggódom, mert... milyen ismeretlen ez: szeretek. Siessen és bezárom magammal együtt ide, amíg elmúlik a járvány, orvosa leszek, és Ön orvosa a magányomnak. Hozza a híreket, figyeljen, jelentsen, küldje a követeket, csak magában bízom! Meddig tart ez, meddig él a világ, meddig élünk mi benne, mibe halunk bele? Én az Ön hiányába. Madárkám, térjen vissza hamar a kalitkájába, parancsolom, mert várja szomorú gazdája, Katalin EGYMONDATOS NOVELLÁK Pajor András Naponta A villamos lépcsője talán nyolcszor is változott harminchét év alatt, mióta ő á'hivatalból hazafelé cipekedve leszállt róla, mert persze biztos maguk a villamosok cserélődtek ennyiszer, de őt az egészből csak a lépcső érdekelte, ahogy évről évre nehezült a bevásárlótáska, mert nőttek a gyerekek is, az étvágyuk is, és senkinek nem jutott az eszébe, hogy ő, az anyjuk korosodik és kissé már görbül is, mert mindenki segített neki a nyárról, az utazásokról a szállásokról, a hegyekről és a vízpartokról álmodozni, amiben jó is volt elképzelegni, de utána meg kellett tervezni a leszállást, cipekedve a bevásárlással, mert mostanában már naponta érezte a korosodást, és a nyaralások álmairól végül csak az jutott eszébe, hogy ő akkor is tele lesz kötelezettséggel, hogy mindenkit megfelelően ellásson, és ez elrontotta az álmait, már nem számítottak, egyetlen gyönyörű tervezgetés tartotta benne a lelket, hogy a villamos lépcsője talán elég könnyű akadály lesz ma is, elég, ha csak ma, mintha ez utoljára lenne izgalmas, hogy le tudjon szállni a bevásárlótáskával, ne álljon az ajtó elé senki, bírja a térde, ne roppanjon össze a dereka, és nehogy bárki is eltűnődjön rajta, hogy anyánknak hogyan maradhatott ez a végső, egyetlen, mindennapos letisztult álma. Féldeci Először a hangulat, hogy inni fog, aztán a köré gyűlt, észerőmű cimborakor, mert a felesek közben mindenki okosabb, ez itt egy sajátos, mindentudó akadémia, apró vitákkal és megcáfolhatatlan dialektikus szintézisekkel, amelyek színjózanul is változhatatlanok maradnak, mert így, együtt olyan erőteljes az igazságról meghozott közös döntés, melyet aláhúz a mozdulat, amely a bűvös tűzfolyamot legördíti a torkon, ami csípjen, a nemjóját, megszok-Barrois Petronella es gyerekei [Kolozsvár, 1905) hatatlanul, kínozzon jótékonyan, amíg eljut a vérig, aztán jöhet az enyhe bódulat, amely mindig meglepetésekkel jár, mert hol eltompitja az élet keserves terheit, hol meg valami földrengésként teszi még tragikusabbá, ami mellett addig elsiklott az ember, úgyhogy belefér még egy, s talán majd egy további is, míg a bölcs és egyre megformálatlanabb szavak örvénye egyetlen összemosódó hangkoszorúvá válik az észerőmű indulatos, de gyengülő fejtegetéseiben, ahol mind igazi férfinak érzi magát, aki többszörösen is állja ezt a tűzfolyamot, melynek egyetlen értelme az élet sajátos rítusa, a többi igazi szenvedély és titok. Örökmécs Az üres, szokatlan formájú és régies padok között olyan előrébb haladni a csendes, zárt, kongó és mégis szinte szólongatóan személyes térben az öncélú csoda felé, amit a vallásosak talán szentélynek, talán oltárnak, talán földi mennynek hívnak a maga díszes civilidegenségében, hogy néha a betévedőnek az az érzése támad: az évei mellett halad el egy-egy padsorral, sőt előre, egészen a végéig eljut, de ott nem gödröt és koporsót, hanem valami élettől elrugaszkodott világot talál, amely már távolról is megrendíti a templomban hosszú évek óta nem járt betévedőt, aki még turistaként is kerülte az ódon műemlékeket, mert mélyeiben az elmúlás leheletét árasztották rá, most is csak az „ugyan, miért ne” gondolat hozta be abba az épületbe, amely előtt naponként legalább kétszer elsuhan, és nem is zavarná őt semmi, azon az apró piros, szúrós fényen kívül, amely mintha figyelné, akár a lelkiismeret vádjaként, és bár bőven lenne miért, de ez a támadásmentesség a legkínzóbb, mert felelni sem lehet rá, szabadulni sem lehet tőle, és a betévedő illetéktelennek érzi, hogy egy egyszerű betévedésnek így adjon félretehetetlen és felkavaró jelleget egy apróság, amely persze jelez valami fontos titkot, hallott erről, de most nem ez érdekli, hanem hogy kilépni sem tud már anélkül, hogy ez a piciny, szúró piros fény ne követné, s majd olyan mélyről, olyan konokul fog feltörni ennek a különös csendnek a személyességtől messzire rugaszkodott zajban is, ahogyan a hajszálgyökér betont feszít, és ahogy egy visszatérő emlék sorsokat forgat fel. 2020. július IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
