Heves Megyei Hírlap, 2020. június (31. évfolyam, 127-151. szám)
2020-06-06 / 131. szám
T('F£iri['_ helyőrség SZERB ÍRÓ VAGYOK-E? Babits Mihály Ezt hallom: Szerb lapok és folyóiratok hasábjain föl-fölbukkan a nevem. Az író az egész világé: örülnie kell, ha nevét olvassa, akár latin, akár cirill betűkkel. Alig is van író, aki meg nem felel e posztulátumnak. S igazán megtisztelő, ha a szomszéd nemzet orgánumai saját irodalmuk becsült nevei közt az idegenét is leírják olykor... Csakhogy, ami feltűnő - s amiért a dolgot értésemre hozták - az én szegény nevem nem is idegenként szerepel a szerb nevek közt, hanem mintha maga is szerb név volna: legalábbis egy szerb származású író neve, akit nem a magyar kultúra iránti érdeklődés, hanem a szerb nemzeti önérzet idéz és vindikál... Nagyon hízelgő, de mégis egy kissé... Előre kell bocsátanom: az értesülést nem ellenőrizhetem. Alappéldányokból egyik sincs kezemnél, de ha itt volna is! Szerbül, sajnos, se más szláv nyelven, árva szót sem értek, s a cirill betűkben talán a magam nevét is bajjal ismerném föl. Eszerint csak feltételesen beszélhetek az ügyről s mintegy matematikai általánossággal; mégis beszélni unszol a téma, melynél alig van ma érzékenyebb. Viszonyod a nemzethez és a nemzetekhez - magadéhoz s az idegenekhez, - nem lehet közömbös, író és ember, ha világ elé állsz! Engem már sokszor gyanúsítottak „délszláv" eredettel, nem igen jóakaratulag. Amíg kicsinylés volt, nem tiltakoztam. Most, hogy hízelgő is lehet: ideje fölemelnem szavamat. Ismétlem: hízelgő. Én minden nemzetet tisztelek s mindenkép kitüntető érzés számomra, ha egy szomszéd nemzet kultúrája bármily mértékben vagy értelemben magáénak szeretne vallani. De ki kell térnem a kitüntetés elől, egyszerűen azért, mert téves premisszákon alapul. Én nem vagyok szerb, sem egyáltalán szláv s nem is tudok róla, hogy valaha is valamelyik ősöm az lett volna. Ha úgy volna, nem tagadnám, sőt talán büszke is lennék rá. Elvégre méltó büszkeség volna egy írónak abból a fajból származtatni magát, mely Tolsztojt hozta e világra, amely a nagyszerű orosz irodalmat teremtette. Magyarságomon sem esne evvel csorba. Szláv vér Petőfi ereiben is folyt s magyar lelket táplált! S elvégre, senki sem tudhatja, milyen vér folyik ereiben. Nemzetek vannak, de ki látott tiszta fajt? Korunkban a lélek alkot népeket s nem a vér: ki állhat jót, hogy nincs benne szláv, vagy német vér, vagy más? „Minden rácot kiirtok és legutolsónak magamat!" - mondta valaha Damjanich. Damjanichnak nem volt igaza, mikor önmagát is a gyűlölt néphez számította - noha ő talán valóban ennek a népnek véréből származott. Nálam más az eset. Its és ich és ics és ic talán mindegy lehet: vannak szerb Babicsok, sőt ha jól tudom, egy szerb írót is Babics-Gyalszkinak hívtak. Ezekhez nekem semmi közöm. A név még nem vérség s mégha a név csakugyan szláv származású lenne is, micsoda elhanyagolhatóan minimális szláv vért jelentene ez például az én esetemben! Egyszerű matematikai problémáról van szó s a Genealógia hiú ördöge, aki, mondják, minden magyar nemesben ott szunnyad, már súgja is a tételeket s kínálja a krétát ehhez a családi matematikához. Az én „szlávhangzású” nevem valóban régi magyar nemesi név; a szentistváni Babitsok nemességét a múlt század első éveiben írták át Somogyból Tolnába. Itt függ a szobámban a dédapám képe, Tolnavármegye főfizikusáé; a kép, mint latin fölírása mutatja, 1814-ből való. Ez a régi Babits Mihály különös gőggel veti hátra fejét a csipkés kravátli redői közt: nemcsak a tudós orvos gőgje ez, hanem a magyar úré is. Mit szólna ő hozzá, ha hallaná, hogy szláv származással gyanúsítják! A Babitsok bizonnyal az ő emlékezete szerint is, mint az enyém szerint, mindig csupa jó magyar familiából házasodtak. Legfeljebb svábnevű akadt közöttük, de az is magyar nemes. Tessék alkalmazni a családi matematikát, csak az ő korától: már e pártagú haladványban oly csekély törtszám marad a szláv vér számára, hogy bizton mondhatom: legtöbb hazámfiában mérhetetlenül több a szláv, mint bennem! íme, milyen kedvtellve írom, amit a Genealógia hiú ördöge diktál: mintha büszke volnék a származásomra! Holott ki tudhatja jobban, mennyire nem érdem a származás, mint az író, ki szokva van az emberi értékeket csupaszra vetkőztetni? Nem születhetnek-e különb emberek - és különb írók is - szláv, vagy proletár, vagy mondjuk, zsidó vérből, mint a legkékebb spanyoléból? És ha talán proletárvér folyna bennem, bizonnyal arra volnék éppoly büszke! Dehát így van ez s tán így is kell lenni! Mindenki arra büszke, aki - ahonnan ő jött, amit ő hozott: mi mást tud adni az Emberiségnek? Minden faj tele ajándékokkal - minden nemzet és minden osztály tele - de mindenki csak a magáét adhatja. Mindenki gazdag lehet a magáéval, de csak a magáéval. Milyen értelmetlen kérdés: ki szeretnél lenni, ha nem te volnál? Mit érne bármi kincs teneked akkor? nem te volnál gazdag! Egyetlen kincsed magad vagy, akit örököltél: nemzetedből kinőtt egyéniségeid értékei. Ezekből adhatsz valami újat a világnak: idegenből csupán kapnod lehet. Ezért tiltakozik valami ösztönösen az íróban nemzetiségének meghamisítása ellen: missziójának meghamisítása az. Az író miszsziója a nemzete öröklött lelkének mélyeiből hozott vagy abból benne kitermelődött színekkel, kincsekkel gazdagítani az emberiséget. Ez nem valami nacionális elzárkózás, hanem ellenkezőleg: aktiv részvétel az emberiség lelki életének sokhúrúvá szerelésében. Nem is megvetése az idegennek, hanem inkább az igazi tisztelet és megbecsülés álláspontja minden becsületes nemzeti kultúrával szemben, akár már kifejlett, magas értékek termelője az, akár, mint gondolom a szerb is, inkább ifjú erők, mint kész értékek letéteményese. Tisztelet és becsülés mindaddig, míg valóban autochton nemzeti kultúra s nem akar lenni hódító és ragadozó nacionalizmus. Mert az - erőszakos vagy álnok - hódítás époly kevéssé tiszteletreméltó a kultúrában, mint a - politikában. (Megjelent az Erdélyi Helikonban 1928-ban.) Reményik Sándor Mint aki elfelejtett emberül Én valamikor tudtam nyelveket, És szóltam általuk az emberekhez, És ők is szóltak hozzám nyelveken. A szó szárnyán csengett az értelem: Harangszó szélzengésben - messziről. Most zúg a szél, - de hang- s harangtalan. És lassan elfelejtek franciául, És lassan elfelejtek németül, És lassan elfelejtek magyarul, És lassan elfelejtek emberül. 0 nem haragszom én az emberekre, Minden hálám övék. Csak - örömük és szenvedéseik, Küzdelmeik és győzedelmeik Világából hulltam ki: holt atom. Még néha próbálom az anyanyelvem, Nagyon szeretnék megérteni mást, S vágyom, hogy megértsenek engemet, De belebotlom szárnyas vágyaimba - És félre-szólok, mint a lázbeteg. Cím nélkül [45 * 60 cm, 1994) % Az ember-nyelvet aki elfeledte, r Meg nem tanulja újra soha már. Meghalt, ki elfelejtett emberül. De én haló-poromban álmodom, Hogy van még nyelv az emberén kívül / tUffi Ha ezt a nyelvet bírnám megtanulni, S minden bűbájos tájszólásait: Hűlő szívemnek minden dobbanása A Mindenséggel volna párbeszéd. És szólnék, ahogy eddig soha még. Világ-nyelv, melyen nincsen félreértés, Világ-nyelv, mely szó nélkül magyaráz, Világ-nyelv, mely végtelen szánalommal Engedi beszélni a csillagokkal Az élet rég kirostált szemetét. 2020. június IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
