Heves Megyei Hírlap, 2020. június (31. évfolyam, 127-151. szám)
2020-06-06 / 131. szám
onvv helyőrség A REMENY REGENYE Szilágyi Diána Ilmar Taska (1953) neve talán nem cseng túl ismerősen a honi könyvbarátok körében, pedig hazájában nemcsak íróként, hanem színházi és filmes munkái okán is jól ismerik az extravagáns művészt. Hollywoodban töltött húsz éve alatt rengeteget tanult filmkészítésről, televíziózásról, noha nem túl emlékezetes, de kalandos, fordulatos filmek forgatókönyvírójaként, producereként olyan nevekkel dolgozhatott együtt, mint Roman Polanski, Jack Lemmon, Peter Franzén vagy Alyssa Milano. Az írás teljes pályáját végigkísérte, bár első novelláskötetét csak 2011- ben adta ki. Első regényének alapja is egy elbeszélés volt, A Pobjeda, amelyet kiadója kérésére bővített regénnyé. Az eredeti novellát a Sztálin Tallinban című válogatáskötetben - öt másik kortárs észt elbeszélő írása mellett - a magyar olvasók is megtalálhatják. A 2016-ban kiadott regény, Pobjeda 1946 címmel ugyancsak tavaly jelent meg itthon, a Magyar Napló gondozásában, és már tizenkét nyelvre lefordították; világszerte nagy sikert aratott. A mű az észt fővárosban, Tallinban játszódik, egy olyan korszakban, amikor édesapa nap közben sosem jött ki a hátsó kis szobából, amikor vágni lehetett a lakásban a cigarettafüstöt és a kétségbeesést, amikor senkinek sem volt szabad otthon hangosan beszélni és még nappal sem lehetett elhúzni az ablakon a függönyt. A történet főszereplője egy tágra nyílt tekintetű, érdeklődő kisfiú, aki nem állhat szóba idegenekkel, nehogy valami butaságot mondjon, ám a szülei sajnos mindig nagyon zaklatottak vagy épp túlságosan apatikusak ahhoz, hogy beszélgessenek vele. A nap fénypontját az jelenti számára, mikor végre leengedik játszani és a ház előtt álló farakáson üldögélhet. Az élet útján járva mindannyian kerülhetünk váratlanul nehéz terepre, így vannak ezzel a most érettségizők is. Már hosszú ideje obsitos tanárként sokat gondolok rájuk, és ha közvetlen segítséget adni nem tudok is, legyen szabad egy rövid ismertetés keretében egy finn regényt ajánlani számukra. Vizsgáik idején ugyan elolvasni nem érnek rá, de utána remélhetőleg igen. Merítsenek erőt a regény főhősének viszontagságos életéből, és - a felnőttkor küszöbéhez érkezve - sarkallja őket Mákinen Válté példája töretlen kitartásra! Az Életünk célja és... című regény Väinö Linna alkotása, mégpedig művei sorában a legelső. A legelső regénye abban a tekintetben is, hogy magyarul eddig még nem jelent meg más könyve. Valamikor a 20. század negyvenes éveinek elején Közép-Finnország egyik szegényes falujából egy csendes vasárnapon felkerekedik egy fiatalember, Mákinen Válté, és elindul „az őszi reggel fagyott útján” a nagyvárosba gyári munkásnak. Szinte látástól vakulásig gürcöl, közben hatalmas tapasztalatokat halmoz fel az élet árnyoldalán a hétköznapok kiábrándító valóságából. Ő igényes ember, sokat olvas - irodalmat és filozófiát. Azért indul a nagyvárosba, ILMAR TASKA A The Times Litterary Supplement 2018-ban a regényt Az év könyve kitüntetésben részesítette. BH Ilyenkor órákig vezet, buszsofőr lesz belőle, bemondja a következő megállót, megnyomja a gombot, az ajtók sziszegve nyílnak, az utas polgártársak le- és felszállnak, igaz, néha homlokráncolva figyelmeztetni kell őket, hogy a mozgó járműre már ne kíséreljék meg a felszállást. Magányának a bácsi megjelenése vet véget, aki elképesztően gyönyörű, vadonatúj Pobjedával gurul be az életébe. A kisfiú tudja, hogy nem szabadna szóba állni idegenekkel, de teljesen elvarázsolja a tündöklő autó, a kipárnázott bőrülés, a szép, színes fények a műszerfalon és a bácsi vidám mosolya. Annyira kedves, mindig nevetős, a hangulat vele egészen más, mint otthon, az autóban szabad hangosan kacagni és mindenfélékről beszélgethetnek, mint két igazi sofőr. Hamar bizalmába fogadja a megnyerő modorú férfit, és egyetlen biztos pontként tekint rá még akkor is, amikor kisvártatva a feje tetejére áll körülötte a világ. Az ártatlan fiúcska, akinek a szemén keresztül figyeljük az eseményeket, sokáig nem sejti, hogy a bácsi körül valami nincs rendben, hogy ott találjon rá élete értelmére és céljára. Céltalan, értelmetlen, üres életet élő emberek veszik körül, akik elrettentő példáját adják annak, hogyan nem szabad élni. Ámde a finn irodalom egyik legnagyobb klaszszikusa, Väinö Linna (1920-1992) 1947-ben megjelent fejlődésregényének főhősét nem akármilyen fából faragták! „(...) „csetelve-botolva, elesvén lerogyva és fölkelve, de egészében véve botlás nélkül megingathatatlanul, a cél és az értelem felé. A felé a különös felé. Afölött pedig ott van Isten pecsétje.” Váltéban becsvágy munkál, és hogy a kiutat megtalálja, harcba száll. mert a kedélyes, vidám ábrázat és a mindig ragyogó karosszéria csak a mélységes sötétség elfedésére szolgál és csupán egyik oldala az ekkor épp MGB-nek nevezett állambiztonsági szolgálat Janus-arcának. Taska nem tagadja meg önmagát, könyve nagyon filmszerű, gyorsan pörögnek az események, főként párbeszédek és belső monológok viszik előre a cselekményt. A felnőttek: az ügynök, az anya és a szerelméhez Angliába vágyakozó nagynéni történetszálai szintén éles, montázsszerűen, snittekben váltakoznak, növelve a feszültséget. A mellékalakok is rendkívül plasztikusak. Az izzadós vezérőrnagy, a flegmatikus titkárnő és a szőnyegszövő Kuandyk, akit egyenesen a sztyeppéről telepítettek egy tallini társbérletbe, mind-mind villanásnyi időre megjelenő, mégis remekbe szabott figura. Mondhatni, Ilmar Taska még a mellékszerepeket is nagyszerű színészekre osztotta. Az időszak és velejárói, az élelmiszer-fejadagért való sorbanállástól kezdve a vallatásokon át a munkatáborokig a magyar közönség számára is ismerős, hisz nemcsak a negyvenes, de még a hatvanas évek szovjet berendezkedését is jellemezték; ahogy Észtországban, ugyanúgy nálunk is. Emiatt a felnőtt olvasó tulajdonképpen már a tizedik oldalon megérti azt, amit a hatéves főszereplő - élettapasztalat híján - még sokáig nem képes. Az író ettől függetlenül fenn tudja tartani a feszültséget, de komoly meglepetéseket a történet önmagában már nem tartogat, minden cselekményszál eszelősen rohan jól megsejthető végkifejlete felé. Emiatt, valamint lendületes stílusa és könnyen érthető nyelvezete miatt is azt gondolom, nem volna elvetendő erre a regényre iijúsági irodalomként gondolnunk, amelyből didaktika-Kovács László Az, hogy mindez sikerül-e neki, és ha igen, milyen megpróbáltatások árán, az a Püski Kiadónál néhány éve végre megjelent első magyar fordításnak köszönhetően a magyar olvasó számára is feltárul. És bár a fordító dr. Kádár György (magyarfinnugor nyelvész, zenetanár-zenetudós) ajánlása szerint „minden érettségiző és érettségiző korban levő fiatalnak” szól a mű, én úgy yélem, a potenciális olvasótábor sokkal tágabb is lehet. Minden olvasó számára élményt jelenthet, aki nem elsősorban vagy nem egyszerűen csak a fordulatos cselekmény, érzékeket birizgáló, fantáziadús történet miatt vesz kézbe egy könyvet, hanem a plasztikus jellemrajzokat, a remek lélekábrázolást, az igényes, érdekes, izgalmas eszmefuttatásokat, gondolatokat is keresi egy irodalmi alkotásban. Ebben megleli őket. A könyvben található fekete-fehér-szürke képek látványa is remek összhangban van a mű hangulatával, és Kádár Ildikó illusztrátor ügyességét dicsérik. A finn kulturális élet, történelem és művelődéstörténet sajátos vonatkozásainak megértésében a magyar olvasót a fordítók lábjegyzetben közölt értelmezései segítik. A Függelékben Aleksis Kivi egy verse olvasható, valamint Kádár ELETUNK CÉLJA Crying man (2009) mentesen, felejthetetlenül képszerűen válik megismerhetővé és megérthetővé egy olyan korszak, amivel a mai középiskolás nemzedék már csak filmekben találkozik. Fontos kiemelni, hogy a szerző érzékenyen nyúl a bűnös-áldozat tematikához is, nem akar hárítani, sem elkenni a felelősséget, de nagyon átérezhetően megmutatja a totalitárius rendszer minden aspektusát. A levendulaillatú Johanna néni, a néhai operaénekesnő, aki antik bútorai és értékes porcelánjai közé kénytelen befogadni a sokgyerekes, mosolygós, a földön ülve teázgató Kuadnykot, akinek hiányzik a napfény, az otthoni föld szaga és retteg, hogy mi lesz karonülő fiából itt, ahol sosem tanul meg majd szőnyeget szőni és kövön kenyeret sütni; mindketten szenvednek. Ahogy tulajdonképpen a szovjetrendszer áldozata maga a pobjedás bácsi vagy a Gazda kegyeit kereső, rettegő vezérőrnagy is, de ez egy oly finom árnyalattal érzékeltetett, valami annyira ki nem mondott igazság, amivel képes megőrizni a valódi áldozatok tisztaságát és heroizmushoz való kizárólagos jogát. És megőrzi a könyvben a reményt is, mert aki ezt az egész szörnyűséget túléli benne, az mindvégig reménykedett. Van, aki Sztálin kegyében, van, aki abban, hogy őt majd nem darálja be a rendszer, van, aki egy találkozásban, a szabadságban, a szerelemben reménykedik. A történet vége kicsit sem szirupos, hollywoodi happy end, de mégis megvillan benne, hogy a veszteségek ellenére is lehet, kell, akár egyetlen pici szalmaszálba is megkapaszkodni, mert amíg nem adod fel, addig bármi megtörténhet. Azt hiszem, ezt az üzenetet mindenképp érdemes volna továbbadni az utánunk következő generációknak, akár úgy is, hogy ilyen könyveket adunk a kezükbe. Ilmar Taska: Pobjeda 1946, Magyar Napló, Bp., 2019., Ford.: Jávorszky Béla Cím nélkül (2008) Györgynek Väinö Linna munkásságáról írt (az ínyencek számára finn nyelven is olvasható) kitűnő esszéje gazdagítja az ismereteinket. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2020. június Väinö Linna: Életünk célja és... - Mäkinen Válté felnőtté válásának története. Püski Kiadó, Budapest, 2013
