Heves Megyei Hírlap, 2020. június (31. évfolyam, 127-151. szám)
2020-06-06 / 131. szám
novella ELŐJELEK helyőrség Gerencsér Anna IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2020. június Lapszámunkat Sípos Sándor grafikus, festőművész műveivel illusztráltuk. Sipos Sándor 1957-ben született Székelykeresztúron, Marosvásárhelyen a legendás művésztanár, Nagy Pál tanítványa volt. A kolozsvári Ion Andreescu Egyetemen diplomázott 1984-ben, majd a montreali Université du Québecen folytatta tanulmányait, miután 1989-ben kivándorolt. Kanadában telepedett le. Tagja a MAMŰ Társaságnak. Egyéni kiállításai mellett [Budapest, Montreal] számos csoportos tárlaton vett részt [Bécs, Montreal, USA). Rajzai és illusztrációi rendszeresen megjelennek különböző kanadai lapokban. „Munkáira az eklektikus gondolkodás, a vizuális információk és eljárások szabad asszociációkban való rögtönzéses alkalmazása jellemző. A primitívekre is visszautaló figurativitása egyfajta szertartásosságnak, emberi gesztusokban szimbolizált és a képzőművészeti nyelv ösztönerejű használatával hitelesített élet- és világérzésnek a közvetítője" - mutatott rá Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész. Sipos Sándor - Montreal, 2018 Sipos Sándor festményein, kollázsain, multimédiás művein a kortárs Fotó: Szabo Maria társadalmi problémák mitológiai mélységekig tárulnak fel. Jelképszerű sűrítéssel mutatja meg a lárvaszerű várakozást, mely egyszerre hordozza a megújulás és a pusztulás lehetőségét is. Érzékelhető a természet rendje, mely alázatra int, és az emberi gőg, mely tékozol. Archaikus tudást hoz felszínre, a törzsi kultúra léleklátó bölcsességeit állítja szembe korunk démonaival. Magzatpóz - valamiféle ősi béke. Magzatpóz - a szenvedő nyugalmat rívó testtartása. Az indiánok jelenléte nem csupán egzotikum, hanem egy sajátos sors felmutatása is. Az erőé, mely tiszteletet, a legyőzettetésé, mely részvétet ébreszt. A régi egész keresésének útjai sejlenek fel egy részekre bomló világban. Habemus pápám (2005) Nemrég letartóztatták egy régi ismerősömet, s múlt héten végre sikerült elérnem, hogy meglátogathassam. Anyám persze megpróbált lebeszélni - „az a fiú veszélyes, szivecském” -, a féljem pedig majd kiugrott az ablakon - „még a végén azt hiszik, valami közöd van hozzá, ne adj’ Isten a barátod volt, aztán sose lesz nyugtunk az újságíróktól” -, én azonban mindenképpen menni akartam. Tudnom kellett, miért csinálta. Talán azért rázott meg ennyire az eset, mert együtt nőttünk fel. Tizenkét éves koromig szomszédok voltunk, s mióta meghallottam, mi történt, másra se bírok gondolni, mint hogy kellett lennie valamilyen előjelnek; amiből megsejthettük volna a jövőt, valami apróságnak, aminek fel kellett volna tűnnie, de bármi is jut eszembe, utólagos okoskodásnak, belemagyarázásnak tűnik, nem pedig olyasminek, amiért akkoriban aggódtunk volna. Jó környéken laktunk, csendes, békés kertvárosban, szinte egyforma házakban. Mindketten egykék voltunk: anyám szeretett volna több gyereket, de utánam már nem sikerült teherbe esnie, az ő szülei nem is terveztek többet. Néha hallottam, ahogy vitatkoznak - persze nem a kisfiúk előtt, de a gyerekek előbbutóbb mindig meghallják az ilyesmit -, hogy tulajdonképpen melyikük is akart gyereket, és miért nem vettek inkább egy kiskutyát. Hatévesen mélységesen egyetértettem: a kiskutya nem dobál télen hógolyókkal, nyáron.yizes ballonokkal, nem csempész gusztustalan kukacokat a tízóraidba szünetben, nem szekál, hogy lemásolhassa a leckét. Manapság, amikor minden gyerekre előszeretettel tapasztják rá valamely viselkedési zavar címkéjét, talán hiperaktívnak neveznék vagy találnának valami más problémát. Akkoriban csak azt mondták, roszszcsont. De ugyan mi olyan meglepő abban, hogy egy hatéves gyerek szívesebben tévézik, mint tanul, hogy ha teheti, az erdőben rohangál, és játszik, szánkózik, focizik, nem pedig jólfésülten ül a szobában és csendesen elfoglalja magát? E szempontból én, a jó kislány, aki szeretett tanulni, inkább kilógtam a sorból. Ő mindig is rossz tanuló volt, de már gyerekként is láttam, hogy nem azért, mert buta, hanem mert egy percig sem volt hajlandó azzal foglalkozni, amivel a felnőttek szerint kellett volna. A mateklecke helyett vadászrepülőt vezető dinoszauruszt rajzolt, az órákon aludt, képregényt olvasott, firkált, papírgalacsinokat lövöldözött, vagy egyszer csak felpattant, és azt kiabálta, hogy támadnak a zorgok. Néha legszívesebben azt is letagadtam volna, hogy egyáltalán ismerem. Teljesen egyértelmű volt, hogy utál iskolába járni. Hogy is ne utált volna? Ő volt a fura fiú, a különc, az egyetlen, aki mindig egyedül volt. Akkoriban ez kevésbé szúrt szemet - mi, lányok persze klikkesedtünk, veszekedtünk, kibékültünk, és mindeközben "nem sokat törődtünk a fiúk barátságával -, de ahogy viszszagondolok az osztályra, egyre biztosabb vagyok benne. Talán még én voltam a legközelebbi barátja, és ez a barátság is kimerült abban, hogy megdobáltuk egymást mindennel, ami a kezünk ügyébe akadt, és veszekedtünk, mert nem hagytam a dolgozatomból puskázni. Azt hiszem, az is közrejátszott a dologban, hogy vékony és alacsony volt, épp csak olyan magas, mint én, s így az osztály zsarnoka, Vili egyes számú céltáblája lett. A gyerekek néha igazán kegyetlenek: senki nem akar olyasvalakivel barátkozni, aki miatt őt is megverhetik vagy kicsúfolhatják. Furcsa, milyen más szemmel néz az ember a dolgokra felnőttként... Akkoriban szörnyen erőszakosnak tartottam, mégsem emlékszem rá, hogy valaha megvert volna bárkit. Mindig ő került elő kék-zöld foltokkal, szakadt ruhában, karmolásokkal az arcán. Nem volt valami nagy verekedő: egyszer-kétszer még tőlem is kapott pár pofont, amikor havat tömött a ruhámba vagy leöntött egy vödör vízzel, és még csak a hajamat se tépte meg, nemhogy visszaütött volna. Nevetségesen hangozhat, de miután egész gyerekkorunkban utáltuk Cím nélkül (rajz, kollázs papíron, 50 « 70 cm, 1997) egymást, most csak sajnálattal és nosztalgiával gondolok vissza rá. Igen, többnyire elviselhetetlenül viselkedett, de azt hiszem, leginkább azért, mert magányos volt: testvérek és barátok híján mindig egyedül lógott, s elriasztott mindenkit, aki barátkozhatott volna vele. Emlékszem, egyszer fogalmazást kellett írnunk. A tanárnő azt mondta, a történet bármiről szólhat: ő azt mesélte el, hogyan halasztotta az egész feladatot a leadás előtti estére, aztán hogyan tákolt össze egy időgépet, hogy elmenjen a jövőbeli önmagához, aki már kész van a feladattal és lenyúlja tőle. Aranyos és szórakoztató volt - közel sem olyan, mint a lefejezett vagy megkínzott hóemberei, amikkel az előkertünket dekorálta ki, vagy a szokásos ízléstelen viccei - és az első iskolai feladata, amire dicséretet kapott, erre letagadta az egészet, és közölte, hogy a plüssállata írta meg helyette. Már csak azért is vicces volt a helyzet, mert általában mindent ráfogott: ő dobta a hógolyót, ő tépte meg a ruháját, vesztette el a tankönyvét - valahogy úgy, ahogy mások azt hazudjék, hogy a kutyájuk megette a leckéjüket. Meggyőzően tudott hazudni, teljesen őszintének tűnt, csak épp akkora képtelenségeket állított, hogy senki nem hitte el. Egy ideig azt hittem, hülyének néz vagy bosszantani akar, egy idő után azonban rájöttem, hogy halálosan komolyan gondolja, és tényleg elhiszi, hogy idegenekkel beszélget, dinoszauruszokra vadászik és szabadidejében sugárhajtású repülőgépet vezet, legalábbis amikor nincs elég hó a szánkózáshoz. Szemet kellett volna szúrjon, hogy már kisgyerekként is a fantáziájába menekült, és egyre kevesebb időt töltött a mi világunkban? Nem hiszem. Alsó tagozatban a lányok hercegnők vagy amazonok voltak, a fiúk szuperhősök és feltalálók, és hogy vehette volna észre bárki, ha valamelyikük időközben elfelejtette, hogy ez csak játék? Minden gyerek tartott tőle, hogy szörnyek laknak az ágya alatt, de senki nem kérdezte meg, hogy ki az, aki csak fél, és ki az, aki beszélget is velük. Nem, esélyem sem volt kitalálni, mi lesz belőle. Talán ha felnőtt lettem volna, ha tudom mindazt, amit ma tudok és odafigyeltem volna rá... De lehet, még akkor sem. Azt hittem, amióta nem találkoztunk, megváltozott, de éppúgy festett, mint kisgyerekként, csak az arca nyúlt meg kissé. Ugyanaz a kócos haj, zilált ruházat, horzsolások, sebek az arcán és a kezén, még a beszédstílusa és a rémülten ide-oda villanó tekintete is ugyanaz volt, mint mikor az iskolában az igazgatóhoz küldték. Hiába tudtam, mivel vádolják, összeszorult a torkom, mikor megláttam, és legszívesebben elsírtam volna magam. Örült, hogy eljöttem. Talán neki is megszépítette közös emlékeinket a nosztalgia, talán csak arra várt, hogy valaki meghallgassa, vagy egyszerűen csak ennyire kétségbe volt esve. Félórát beszéltünk, s még az ajtóból is visszafordult, hogy utánam kiabálja, amit végig ismételgetett.- Rozi, mondd meg nekik, hogy nem én voltam! Nem tehetek róla... Huba ölte meg őket! Meséld el nekik, milyen volt, te emlékszel rá! Neked hinni fognak. Igen, emlékszem, de mégis mit mondhatnék? Lehet, hogy anyámnak igaza volt, tényleg hiba volt meglátogatni. Segíteni úgysem tudok rajta, s azóta folyton csak őt látom magam előtt, ahogy a kertünk szélén álló fán ücsörög, s tenyerével takarva a száját baljós titkokat suttog a plüsstigrisének. v
