Heves Megyei Hírlap, 2020. május (31. évfolyam, 102-126. szám)
2020-05-30 / 126. szám
helyőrség 5 vers Konrad Sutarski Trianon Lengyelország: villámsújtotta Krisztus-szobor, megfeketedő sebeid körül cirkál a júliusi napfény s legyek csókolgatják a csontodat újra. Csoóri Sándor: Senkid, barátod (1980) Nemzet Európa szívében ki száz éve fekszel temetetlen feldarabolt testeddel évszázada vérzel szüntelen esti s reggeli nap píijában nyílt sebként tátongsz Európán ők pedig eltelve méregetnek téged még mindig nyálukat csorgatják utánad mint akkor a háborút lezáró végítéletben melynek legnagyobb áldozata te voltál Viharokkal tépett magányos cédrus ki Európát védted századokon át vad tatárok és oszmánok áradata elől még ma is zúgnak a harangok délben bár hangjuk már nem kondit lelkiismeretet belevész London Párizs hazug zajába a vörös járványnak is gátat szabtál csonkolt tagjaiddal midőn Lengyelország tetemén átgázolva akarta véres uralmát kiterjeszteni az egész földrészre ám a csoda elmaradt végtagjaid nem forrtak egybe testeddel Ma ismét keselyűk gyűlnek köréd tort ülni hívogatják egymást ám te száz év elteltével is erőre kapsz életre kelsz csodálatos mandarinként a nemzet szétszórt tagjait magadban egyesíted a szent keresztet ismét melleden hordod Lázár Balázs Egy diktátum margójára „Egy nemzet sincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy ha aláírt késsel a torkán egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás”. Théophile Delcassé francia külügyminiszter Pontosan száz éve, hogy bevégeztetett... Negyedóra alatt írták alá az ítéletet elegáns rablók, frakkos gazemberek. Negyedóra alatt írtak felül ezer évet, századokig hat a tintába rejtett méreg. S persze a vesztesre nyomták a felelősséget: az erősebbet sosem érdeklik a tények. Győzött a hazugság, koholt vád, nyers érdek, titkos aknamunka és rossz kényszerképzet. Hangos érv szólt: önrendelkezési jog! De ezt, azóta is feledik valahogy. Bűnünk az lett, mit mások követtek el, szívünkben stigma ég, vérző nap delel. Mert túléltük mégis, bár nem lett volna szabad, lüktet a csonka ország, az épphogy megmaradt. Szárnyaszegetten hullottunk a porba, s elfordult tőlünk a büszke Európa. Ma folyik tovább az áldozathibáztatás, minél őrültebb, annál jobb a hatás. A tervet önigazolja ma is a gyűlölet, s mi csak maradjunk engedelmes öleb. Örüljünk, hogy nem tiportak el teljesen, ha meggyaláznak, hát tűijük kedvesen. Benyhe István Merülés Mélyebbre is szállhat, ki bírja még, de nem láthat mást, lefogja szemét egy volt-tengert beborító sötét. Csak bőrén érezheti, mint a hal, az abroncskemény préselő nyomást, és pattog a fül, mint jól kifent kard ha csorbul a süllyedő part fokán. Holt tengerágy, ma olaj-üledék, a habok helyén lankás süllyedék, alföldje csendes folyók asztala, áradás sem jelzi: itt tenger élt, s visszaveszi majd, ami az öyé. A hordalék, mint belé vert faék, szilánkosan tágítja csúf sebét, ég, fáj a hús, míg hűssel hív a mély. Holttestként kábán merült, és a víz baljós nyomása nőtt a mély felé, hol légszomj és bomló emlék feszít, félt, de nem sejtett halálos veszélyt. Azt mondták halott, nem hitte, mégis kopjafákból koporsót faragott, temetését megrendezni saját vérén vette az emlékoszlopot. Oldott nitrogén bódulatában, mi búvárok álmodjuk a jövőt? Légpalackunk, ha fogytán is, kitart, s a vég talán még elkerülhető? az ezeréves kultúrát oltalmazod az iszlámmal a nyugat lelki pusztaságával szemben Hol vannak igaz barátaid a láthatáron sötét felhők gyülekeznek csupán turul kering a sassal fölötted a messzi Ázsia árnyékával oltalmaz téged és Csaba királyfi seregét váija a tejúton 2019. XII. 27. Fordította: Sutarski Szabolcs Bólogassunk, ha átírja múltunk a jelen, s már jövőnk ejti túszul a fojtott félelem, így játszik velünk a gyilkos történelem, míg majd azt kiáltja: „nem ér a nevem!”... Járványtól járványig tartott a huszadik század, karantén-magányunk a történeten átcsap. Ami volt, ahhoz most másként van közünk, s nem is kell, hogy kimondja bárki közülünk. Pont száz éve, hogy bevégeztetett. Mosolyunk a bárd a hóhérok felett. Megállhatunk, hogy múlttal betelve hullám mossa el a kábulatot, míg a rozsdás horgonylánc elenged s elnyelt szigetünk ismét úszni fog? Száz év, felbukkan, s a tenger mélye visszaadja egyszer a halottakat, kik velünk vannak, ha eltűntek is? Hívjuk őket, hogy meghallgassanak! Hogy elmondjuk nekik, megbűnhődtünk, már láttuk a mélyt és tudjuk, maga az örvény taszít, a tengerár, ha önként megyünk, de nem sejtjük hova. A vizek bénító mélyére leszállók pörömmel. Új törvényt az ős igazsághoz! Nevemben senki se döntsön, fellebbezek az idők szavához, az élet nevéhez, az Isten fiához, emberhez, az Éghez, a mélységben szunnyadó ősi gyökérhez ami még éltet! Nem hagyjuk elfeledni! Addig merülünk majd, amíg újraéled! Ily és Krisztinka Trianoni kirakós Színekkel öntözi a nap az ég felső kérgét. Sikítozó gyerekek rabolják a játszóterek árnyékos idejét. Szélcsapás kócolja a rövid hajfürtöket, összetört rádiókat játszanak, a romhalmok között kergetőzők nem értik egymás szavait, szétzúzott csontokba botladoznak a gyereklábak. Egyszerre járják át hangos fény-morajlások az apró testrészek felszínét egyszerre roskadnak össze, és egyszerre könnyeznek vérpirost, de van közülük egy, messze a kertsarokban, puzzle darabokban illeszti össze szívét a magyarnak. 2020. május IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET e
