Heves Megyei Hírlap, 2020. május (31. évfolyam, 102-126. szám)
2020-05-30 / 126. szám
5 Konrad Sutarski, Lázár Balázs, Benyhe István és llyés Krisztinka versei 6Leczo Bence Trianonról szúrásfélét 8 Ízelítő M. Kácsor Zoltán meseregényéből _______________ n lapszámunkat Adóm Gyula erdélyi fotóművész pünkösdi képeivel illusztráltuk ,Áldott szép pünkösdnek gyönyörű ideje' vezervers Lőrincz P. Gabriella Rész Istent haragítja a világ... Ülök száz éve a hegytetőn Nézek, és nem tudom, mi történt. Mert ki mit nevez egésznek, Hol részek vannak és egészek. S én mit minek nevezhetek, Mit hívhatok otthonnak, mit hazának? Mikortól és hol kezdődik, S a vége merre van? A bölcsességed tintával és határral Átszabták, Uram. Fák vagyunk. Bölcsők, asztalok, koporsók. Férfikézben tőr, asszonykézben kanál, Elsők és utolsók. Élők vagyunk, alkotók, nagyok. Holtak vagyunk, magam is holt vagyok. Vagy vetett mag, ami a földben pihen, Egészek és törtek, s én itt ülök, a hegyen. Magunkat látom, fát, virágot, méhet és őzeket, Temető, temetés, a sír körül emberek. Szorgos hangyák művelik a sovány földeket. Néhányan sírnak, mások nevetnek, Túl nagy volt, erős, rossz helyen állt vagy ült, Vége kellett legyen. De mi végre él tovább, Miféle Isten őrzi, védi? A tátott szájú nagyvilág nem érti. Himnusza ima és nem induló, dolgos népség. Hiába tépték, lőtték, konokul műveli Kifosztott földjét.- Nincsen írja a százéves sebnek. Az Isten őriz, Ő maradt meg mentsnek. Könyvek, melyekbe majd belenőnek Bonczidai Éva Jelen lenni egy centenáriumon kegyelem. Még akkor is, ha gyásszal emlékezünk. Hiszen azt jelenti, száz év múlva is van, aki emlékezzen. Nem tudom, mire emlékeznek most ott, ahova a győztesek tértek haza. És itt nem az utódállamok kapzsi örömeire gondolok, hiszen annak hozadékait látjuk a híradók vágóképeiből is sokszor. (Hogy csak egyetlen példát ragadjunk ki a közelmúltból: száz év után ott tartunk, hogy a román államfő magyarul is köszön a beszéde elején, és június 4-e mostantól hivatalos emléknap lesz Romániában is - de ezek nem csupán a tisztelet gesztusai.) Vajon egy átlagos műveltségű angol vagy francia fiatal tudja, mi történt száz évvel ezelőtt Trianonban? Szeretném, ha majd az unokáim biztosan tudnák, ezért szoktam beszélgetni erről a fiaimmal. Nemcsak azért, mert Székelyudvarhelyen születtek, és a budapesti belvárosi iskolában románozza őket néhány osztálytársuk, hanem hogy mire felnőnek, megértsék, hogy Trianon nem sok kis sérelem, amelyet dédelgetünk, és nem csupán óriási fájdalom, amit hordozunk magunkkal, hanem sokkal inkább felelősség és feladat. Pár éve elkezdtem duplán vásárolni könyveket. Olyanokat, amelyekről úgy gondolom, ott kell lenniük a polcon. Igyekszem nagyon szigorú lenni, hiszen így duplázva sok helyet foglalnak. A cél az, hogy összeállítsak egy-egy ötvendarabos gyűjteményt, melyet a fiaimnak adhatok, ha majd felnőnek. Trianonról szóló könyv sokáig nem szerepelt ebben a válogatásban. (Talán azért, mert most jött el az ideje, miután egy világjárvány ismét arra figyelmeztetett, hogy velünk is bármi megtörténhet, és mégis jelen volt a gondviselés, hiszen fájó veszteségek helyett a hétköznapoknak egy igen különleges változatát élhettük meg.) Most viszont ott tartok, hogy három Trianon témájú kiadvány is szerepel ebben az egyelőre alig 20-30 darabos gyűjteményben. Ezeket ajánlom most az olvasóink figyelmébe is. Egy nép eltiprásának dokumentuma A teljes békeszerződés szövegét 1921-ben kiadták magyarul - azóta könyvtárnyi kötet íródott a témában, de tavalyig nem jelent meg újra a teljes szövegváltozat. A közelgő centenáriumra időzítve a Szépmíves Könyvek-sorozatban Trianon - A békeszerződés címmel tavaly ismét közreadták mind a 364 pontot jegyzetekkel kiegészítve. „A történelmi trauma, mely száz éve kísért, tökéletesen érthető: ez nem békediktátum, hanem egy ország és egy nép eltiprásának dokumentuma, melyhez fogható szerződés nem született az egyetemes történelemben” - olvasható a könyv fülszövegében, és az olvasó csak bólogat, ha bárhol felüti ezt a nem épp könnyű olvasmányt. Döbbenetes. A kizsigerelés módszeressége még ámulatba is ejthetne, ha nem tudnánk, milyen kéjes és sokszor öncélú pusztítás társult ehhez a precizitáshoz. .Ahogy olvassuk (apránként, mert egyszerre nagyon nehéz megemészteni az olvasottakat), végig azon töprengünk, hogyan is maradt még bármi ebben az országban, hogyan is maradt bármije ennek az országnak és népnek, miközben a szinte kéjelgő felsorolásokat látjuk” - jegyzi meg Nagy Koppány Zsolt kollégánk is a Magyar Nemzet 2020. január 16-i számában közölt ajánlójában. Helyszűke miatt csak egyetlen passzust idézek most, ebből is kiviláglik, nem az volt a cél, hogy a megcsonkított ország valaha talpra álljon és emelt fővel nézhessen a világ szemébe: „A jelen cikk ötödik bekezdésének fenntartásával Magyarországot terheli az 1918. évi november hó 3-i fegyverszüneti szerződés aláírásától kezdve a Szövetséges és Társult Hatalmak mindazon hadseregei fenntartásának minden költsége, amely hadseregek Magyarországnak a jelen szerződésben megszabott határain belül fekvő területet tartottak megszállva. folytatás a 3. oldalon | i . * V
