Heves Megyei Hírlap, 2020. május (31. évfolyam, 102-126. szám)

2020-05-02 / 102. szám

szerkesztoseai terepaszta IMÁDOM A KARANTÉNT helyőrség Nagy Koppány Zsolt Eleinte én is féltem tőle; hirtelen el­képzelhetetlennek tűnt, hogy nem tudok ott ebédelni, ahol szoktam, ott sétálni, ahol akarok, ott edzeni és kocsmázni, ahol mindig, egyál­talán: a napi rutin szerint élni az életemet. Nem hazudok: volt néhány kelle­metlen nap - tényleg nehéz volt az átállás. De aztán a helyzet kihozta belő­lem az eddig valahol mélyen lakozó, rejtőzködő állatot. (Remetét.) (Em­berkerülő duplánantifilantrópot.) És végre boldog vagyok, mégpedig felhőtlenül. Rájöttem, hogy mindig is gyű­löltem az embereket. A szagukat, a hangjukat, az idegesítő és undorító szokásaikat, a koszos mancsukat, a bűzös leheletüket, a harsány ka­cajukat, az ostoba okoskodásukat, az életembe való belepofázásukat, a gondterhelt homlokráncolásukat, sóhajtozásukat, önnön fontosságuk­tól való elteltségüket, pökhendisé­güket, nagyképűségüket, aljasságu­kat, csalárdságukat, hitszegésüket, árulásukat, hidegségüket, cukis­­kodásnak álcázott érzéketlenségü­ket, álságoskodásukat, egyszóval minden undok és undorító tettüket, gesztusukat, élettani, lelki vagy bár­milyen más megnyilvánulásukat. És ezen nem javít semmi: nincs az a krisztusi szeretet, amelyik elég vol­na ahhoz, hogy nagyvonalú lehess a sok szemétláda tetűvel. Nem akarok látni egyet sem, és a csodálatos karantén meghozta ne­kem ezt a luxust. Azokkal vagyok, akiket el bírok viselni, és azzal az egy-két ember­rel, aki még fontos, így is megol­dom, hogy találkozzam. Mindenki más mehet a fenébe. Kiderült, hogy mindent lehet így csinálni: tisztább, szárazabb, biz­tonságosabb érzés, és ha muszáj, telefonon vagy interneten tartjuk a kapcsolatot, értekezünk, nem kell senki mellé odaülni, senkinek az üres locsogását hallgatni órákon át és jól nevelten bólogatni. Sőt, ami­kor megunom a pofájukat, azt mon­dom, bocsi, recseg; vagy bocsi, jön­­megy a net, de előbb-utóbb végleg elmegy - és azzal kinyomom őket a picsába. Szabadság, elvtársak! Úristen, kérve kérlek, fohászko­dom olykor szorongva, hogy soha ne legyen vége ennek! Soha ne kell­jen visszamenni közéjük, ne kelljen udvariasan állni velük szemben, hallgatni az igét, az észosztást, az életmód-tanácsadást, a számító vagy átgondolatlan bátorítást, a sunyi, kétbites ravaszkodást, és arra gondolni közben, hogy mind­ez az idő az én drága, egyetlen, kicsiny, szűkre szabott életemből megy el, amely az Úristen vagy a világszellem megismételhetetlen csodatétele folytán kiméretett ne­kem... és ahelyett, hogy regényeket írnék vagy olvasnék alatta, szerel­meskednék vagy a gyermekeim­mel játszanék, itt hallgatom ezt a hülyét arról, hogy mit hogy kell csinálni. (Igen, belőlem tényleg a legrosz­­szabb legjobbat hozta ki ez az idő­szak.) Ismételten kérem tehát az Urat, hogy még sokáig tartson a karan­tén, ne múljon el, maradjon itt ve­lünk, hogy minél később kelljen embertársaimmal találkozni, em­bertársaimmal, akiket olyan vadul gyűlölök, hogy nincs rá szó, nincs rá fogalom, és ha most önök azt kér­dezik, hogy akkor miért nem vonul­tál ki közülük már régen, köcsög, azt válaszolom, hogy a karantén előtt bárhova kivonultam, mindig mindenhol szaglott legalább ezer felebarátom, akik szintén kivonub tak, vagy ami még rosszabb, kirán­dultak, és ott kellett öklendeznem a látványuktól a fa tövében. Lehet így élni, pompásan lehet így élni, csak így lehet emberhez mél­tóan élni, lakatlan sziget, ha volna, de hát nincs, minden korábbi lakat­lan szigeten szállodák terpeszked­nek medencékkel, pincérekkel és utálatos, böfögő és ordítozó, cse­­mer és kövér vendégekkel. Összegzek: köszönöm, hogy meg­adatott ez, köszönöm, hogy eltávo­lodhattam mindattól a piszoktól, amit felebarátaim jelentenek, és köszönöm, Uram, ha ez így marad­hat továbbra is. Hozz ránk akármit, csak ne kelljen többé kimenni, kö­zéjük menni, távolról látni őket, vagy ami még rosszabb, közelről hallgatni és nézni. „Nincs hova futni, a világ utolér”, énekli Hobo a Csavargók könyve című albumon - ő már 1988-ban tudta mindezt. De a karantén még­iscsak elhozta a menedéket. Hála érte, és köszönet. (A szerző jegyzete: a fenti szö­vegnek a primer szövegértésen túl létezik legalább egy ironikus, pa­­rodisztikus olvasata. Olyan időket élünk, amikor ezt nem árt nyilván­valóvá tenni.) tarca MUSKÁTLI Lázár Emese Elhatároztam: hagyok házat, hazát. Bará­tok szerint a nevemet is, mert névtelen lesz az ember ott, a rideg lelkű nagyvárosban, ahol az utcán senki nem köszön rá. Ahol minden idegen. A parkban kuporgó bokor, az út szélén a platán, a járdaszeglet, a ház, a villanyoszlop. Más világ az, hol felpró­bálhatod a honvágyat. Ha már ezt akartad. * Degeszre pakolva a bőrönd a háborút meg­járt zongora alatt. Benne semmi. Azaz min­den, apii elhozható. Ruhák, könyvek, pár fotó és a kedvenc kávésbögre., Anya kávéja”. Külön szatyorban cipők. „Mindent elhozni nem lehet.” A felismerés mint éles penge. Be kellett látni: nem lehet. Elhozni. Mindent. A politúrozott szekrény üvege mögött maradt a kezével távolba intő, bárkája mellett álló porcelánfiú. Másnak giccs, nekem mind­örökké szappanillatú, serény nagyanyámat idéző tárgy. Maradt az ágy fejénél a lámpa - üyet OTT is kapni. Perelt, perelt hónapok, hetek, napok óta egyre jobban az ITT az OTT-tal. A lámpa marad. Jó. Majd veszünk. Pont ilyent. OTT. ITT helyén maradt a falon a festmény, a réz gyertyatartó az asztalon, a tálat tartó agyagból gyúrt lány az ágyvégen. A szoba, az udvar, a tőkén aszalódó szőlő­­fürtök, a piros kockás abrosszal letakart ker­ti asztal, a kifakult napernyő. A konyhaab­lakon reggelente beköszönő piros muskátli. * A ház csatatér. Az új ablakokat utolsó perc­ben hozták. A szőnyeg felcsavarva, a fal­ból kivésett törmeléken taposunk. Az új függönytartó... Azt még fel kell tenni! Úgy kapaszkodtam az elhatározásba, olyan ba­bonásan, mintha a fényes barna farúdtól függött volna valami, ami szerencsét hoz. Nem hozott. A fúró telibe találta a villany­­vezetéket. Ott álltunk a koromfekete szo­bában. Anyám, apám, a gyermekek és mi, a hazát, házat elhagyók. S akkor, mint a ház falában rejtőző régi villanyvezetékben, bennünk is elszakadt valami. Sírva, fulla­dozva, vinnyogva röhögtünk a sötétben. „Gyere, babám, gyújtsál gyertyavilágot!” - dúdolta jó atyám és bort töltött. Aztán jött a szerelő, ahogy tudta, megtákolta a veze­téket, s azt mondta: örvendjünk, hogy nem történt tragédia. Örvendtünk, bár inkább aludni akartunk. Még eltakarítottam a ro­mokat, helyére került a szőnyeg. „Hagyd azt a portörlést, éjfél van már!” Nem em­lékszem, álmodtam-e valamit azon az éj­szakán. Ha igen, ott maradt. * „Fiam, a jó Istenre kérlek, légy türelmes, ne perelj!” - súgta anyám, amikor átölelt a kapuban. Ott álltak mind. Nem akartam visszanézni, de tudtam, addig állnak ott, addig integetnek, amíg az autó kikanyaro­dik az utca végén. * Sokat hallgattunk. Mintha a szavak is otthon maradtak volna. A határ után köd volt. Olyan igazi. Sűrű, tejfehér, átláthatat­lan. Mint Csíkban. Mint a Küküllő partján. Mint a mesékben. Köd előttem, köd utá­nam, honnan jöttem, hová megyek. Ne lás­sátok. Ha látjátok, se mondjátok. * Az utca, a ház ismerős volt. Ismeretlen ismerős. Pfuj, szakadt közhely, ne mant­­rázd. Hülyeség. A bőrönd nehéz, mintha útközben megkétszereződött volna a sú­lya. Elhúztam a cipzárt félig. Kivettem a könyvet. Ráfi Lajos: Halottként él az Isten. Kitört belőlem a zokogás. Pálinkát ittunk. Nem tudom, álmodtam-e valamit azon az éjszakán. Ködből, csöndből fonták a reggelt. Kimen­tem a teraszra. Rágyújtottam. A szom­szédból rám köszönt egy piros muskátli. Épp olyan volt, mint az otthoni. Itt is, mint ott, ott is, mint itt. Hát el lehet hozni. Min­dent. Az egyforma muskátlik elől elrejtőz­ni nem lehet. KIS PESTI ABSZURD A hetesre várva. Havas eső hull. Egyik kezemben esernyő, másikban könyvekkel megrakott, hosszú fülű kockás szatyor. Csapzott, zavart tekintetű, mezítlábas fiatalember közeledik, talpa hangosan csattog a pocsolyában. Végigmér, nézi a szatyrot. Szeme villan. „Te! Te megölted a Kockásfülű Nyulat!” Zötyög a hetes. Fiatal pár ül előttem. Az ifjú hölgy lelkesen csicseregve mutatja az ikeás zsákmányt. „Látod, szívem, ez na­gyon praktikus, cuki, például amikor el­mosogatsz, felsepersz, letörlőd, felmosod satöbbi, satöbbi.” Bólogat, hümmög a fia­talember, majd felsóhajt: „Szívem, neked elromlott az igeragozásod.” * Zötyög a hetes. Öreg hölgy jő. Hangosan nyögdécselve húzza fel szőrét hullató bun­dába burkolt testét a busz lépcsőjén. Fején lila kalap, kezén még az ántivilágból itt maradt csipkekesztyű. Naftalin- és ibolya­illatú kölnivíz egyvelege lengi körül. Gya­korlott mozdulattal célozza meg szatyrá­val az ülést. Messziről dobja terhét. Repül a szatyor, az ülésen álh meg. Lehuppan. Diadalittas tekintet. Boldogsága kétmeg­­állónyi. Felcihelődik. Csipkekesztyűje a magasból lecsüngő fogantyú után tapogat. Az erőkifejtés hangos finggal jár. Fiatal­ember kedélyesen: „Úgy van, mama! Ha nem éri el, lője le!” Zötyög a hetes. Einstein-frizurás, jól öltö­zött, nyakkendős pasas kapaszkodik mel­lettem. Lenéz rám, s kérdi, in médiás rés, hogyaszondja, hiszek-e az ufókban? Mert ő igen. Léteznék. Tudja, mert már elrabol­ták néhányszor. Itt vannak. De az semmi! Itt, ahol a hetes zötyög, mágikus vonalak húzódnak alattunk, felettünk a titokzatos lények-lényeg, s ennek az elfajzott világ­nak is kampec hamarosan. De, hölgyeim és uraim, semmi pánik! A hon, a Kárpát-me­dence volt, van és lenni fog, s lészen majd az új genezis bölcsője. A megállónál a sofőr a gázpedálba tapos. Hat ránk a gravitáció - vagy a titokzatos erővonalak? Az úr mond­ja, mondja, egyre hangosabban hirdeti: közel már az apokalipszis, amikor eljönnek értünk is az űrlények. Mire megáll a hetes a körúton, már egyre messzebb járunk a titokzatos vonalakkal behálózott és lények­kel teli univerzumban. A mellettem álló fiatal férfi diszkréten fel-felröhög, tömött szatyrokkal felvértezett nénik bólogatnak: bizony, bizony, közeleg a vég. Hallgatok. Senki nem sejti, hogy földönkívüli vagyok. Székelyföldönkívüli. Fényes Adolf; Belső udvar (olaj, vászon, 55 * 68 cm, magángyűjtemény] helyőrség Főszerkesztő: Szentmártoni János • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers) Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: helyorseg.szerkesztosegMgmail.com, postacím: Petőfi Irodalmi Ügynökség, 1394 Budapest 62. Pf. 394. 2020. május

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents