Heves Megyei Hírlap, 2020. május (31. évfolyam, 102-126. szám)
2020-05-02 / 102. szám
IRODALMI-KULTURALIS MELLEKLET 4 Király Farkas novellája 5 Partmann Tibor versei 8 Cseh Katalin gyerekversei ff a tündöklés elfogyott, pedig mind selejtes volt vezervers Kosztolányi Dezső Ének a tavasz elé Kelj, bársonylombú, halk lehelletű, borús tavasz a völgyön és hegyen, hogy majd ha eljön az idő, legyen a sebre fű. Tavaszi erdő, jó szorosra fond sűrű, sötét lombod hálózatát, hogy majd ha éjjel elbúvunk alád, födjön a lomb. Kegyes Természet, szánd meg a magyart, adj néki ágyat, sátoros vadont, nőjön a sebre ír, a búra lomb s a sírra hant... (1906) szempont Rendről és anyai receptekről Bonczidai Éva A szilágysági faluban, ahol felnőttem, a konfirmandusok feladata, hogy anyák napjára virágot tegyenek a templom padjaira. Hogy ne történhessen meg az, hogy bármelyik édesanyának ilyenkor egy szál virág nélkül kelljen hazatérnie. Gyerekkoromban nagyon sutának éreztem, hogy szép ruhában, kicicomázva verseket mondunk szipogó asszonyoknak. Persze akkor még nem sejtettem, hogy nem a mi verseink hatják meg így őket, nem a mi orgonaágas-barackfavirágos dalunk csal könnyeket a szemükbe, nem miattunk sírnak, akik ott vagyunk, hanem azokért, akik nincsenek. Talán jövőbeni önmagukért is könnyeztek már akkor, azokért, akiknek a gyerekei már nem sorakoznak ott a csilingelő hangú kórusban egy fél orgonabokrot szorongatva. Nem azért, mert már nem hálásak, hanem mert felnőttek, messzire költöztek, ahonnan már nem lehet csak úgy hazasuhanni puszit és virágot adni, almás sütit enni, gyermekkorillatot lélegezni. Évek óta ez lett volna az első anyák napja, amikor hazaérhettem volna, mert a mostani munkám nem köt földrajzi koordinátákhoz. Most viszont azzal kell óvnunk a szüleinket, hogy távol maradunk. Marad, mint sokszor, a telefonos köszöntés, a virtuális virágcsokor, pajkos mosolyú fotó a gyerekkorból pillanatok alatt kinövő unokákról. De a távolság nem csak földrajzi. Ha a gyerekkoromra gondolok, belátom, hogy nagy magabiztossággal egy egészen új világba masíroztam át, mire felnőttem. Mert nagyobb teret ígért ez az új. Mert szabadulni lehetett abból a ketrecből, ahol a szomszédasszonyok véleménye is szabta a rendet, ahol a „mit mond a falu?” jelenti a lehetőségek határait, ahol nem találnak semmi kivetnivalót abban, ami ellen szerintem küzdeni kell. Mi pedig ebben a szép új világban egyszer csak arra ébredünk, hogy tájékozódásnak álcázva könyveket lapozunk vagy az internet idegen népét kérdezzük, ha elbizonytalanodunk, statisztikákat fontolgatva hozunk csipcsup döntéseket, és a házi gyógymódokról a Google-t faggatjuk, hogy megtudjuk ugyanazt, amit a gyermekkori vizes borogatások hűvöse, a sombefőtt íze és a gyógyteák illata már százszor igazolt. Mert anyánk és nagyanyánk Google nélkül is tudta, mikor kell cickafark és mikor apróbojtoiján. Növényhatározó nélkül is felismerte őket, tudta, mikor kell begyűjteni, és télen-nyáron elő tudta venni a kamrából, ha kellett. S ha semmi nem használt, varázslat jött, szenes víz és más földöntúli hatalmakat ostromló csodahívás... Mintha évszázadok teltek volna el azóta! A minap anyámmal a kovászolásról beszélgettünk. Mesélte, hogy régen a kamrába tették be a sötétbe, figyelgették, ha arra jártak, etették, ha kiszáradt, sütés előtt beáztatták. Olyan egyszerűnek tűnt ez az esetlegesség - az ember végzi a hétköznapi dolgait, és közben, mintha csak mellékesen, továbbélteti a kenyeret. A Google által ajánlott szakemberek viszont mindent pontosan tudnak: a kovászhoz 50 g fehér liszt, 50 g teljes kiőrlésű, 80 cl víz kell - és percre pontosan megjelölve az idő, amikor foglalkozni kell az anyaggal, amely majd kenyérré lényegül. Az jutott eszembe, hogy jó évtizeddel ezelőtt anyám valamelyik ételcsodájának a receptjét kértem el, és a recept menynyiségei között ilyenek szerepeltek: „ahogy érzed”, „látod, mennyit vesz fel”, „két marékkai” vagy „öt-hat személyre a nagy piros fazekat félig szoktam tölteni”, és így tovább sorakoztak az instrukciók arról, hogy melyik kanállal mennyit kell adagolni ebből vagy abból. A végeredmény finom lett, de még csak nem is hasonlított anyám főztjére. Fel is adtam, hogy valaha olyat főzhetnék, mint ő. De mindezt valószínűleg nemcsak az okozza, hogy a receptjeiben ritkán vannak egzakt mértékegységek, hanem még tanulnom kell a pontosságnak a Google-tól és a grammoktól távol eső részét. Mert anyám receptjei attól működnek, hogy a saját világára vannak szabva, a saját edényeihez mérve, a családja ízléséhez igazítva, az asztalt körülülőket ismerve pontosan tudja, ki minek örülne leginkább, mi melyik fazékban, melyik serpenyőben, mekkora tűzön mennyi ideig készül. Ez a rend az övé. Ez a rend érvényes. Emellett semmit nem érnek az internetes recepttár grammos, kimért, steril produktumai. Én is tanulom így belakni az életemet, ekkora békében élni a tárgyainkkal és a végletes ízléseinkkel. És hálás vagyok, hogy még érvényes az a világ is, ahonnan sokan elkószáltunk ebbe a tágas térbe, hogy ott a szomszédok még segítő szándékkal is számontartják egymás nyomorúságát, és jut igazi virág azoknak is, akiket csak virtuálisan köszöntenek az övéik. v a I
