Heves Megyei Hírlap, 2020. május (31. évfolyam, 102-126. szám)

2020-05-09 / 108. szám

|7T^T7íyr. helyőrség rozater A CSEND Hajnalban az öregember zörgetett a kunyhóm ajtaján. Hajdani óriás termete most göcsörtös volt, mint a botja. Tenyerébe mély barázda­hálót karcolt az idő. Csalánból, le­vendulából és kamillából főztem neki teát. Lassan, aprókat kortyolt, a páragőz verejtéket csalt homloká­ra. Eljött a te korszakod, mondta, és nálam maradt három éjszakát. Odakint az erdő lehullatta levelét. A negyedik nap reggelén vizet hoztam a patakról. Megfürödtem, fehér ruhába öltöztem. Ő mozdu­latlanul feküdt a pokrócán, alig lélegzett. Kihúztam alóla, hogy a csupasz földön feküdjön. Majd kést vettem a kezembe és elvágtam a torkát. A vért felszívta a talaj, a nyakát tiszta vízzel mostam meg. Lapos követ tettem a homlokára. A kunyhót felgyújtva útnak indul­tam. Most egy gesztenyefa áll azon a helyen * Néztem, hogy az ember kiment az óceán partjára. Bizonyosfajta hul­lámokat rosszaknak nevezett el, másokat jónak. Kis medencét ásott a homokba, majd megpróbálta a rossz hullámokat visszatartani, hogy csak a jók töltsék meg vízzel a gödröt. Napokon át küzdött kü­lönféle fortélyokkal, de hiába. Vé­gül kimerültén rogyott a földre. A hullámok jöttek-mentek, hol a jók, hol a rosszak, szép lassan elmosva az ember ásta mélyedést. A parti homok újra sima lett és érintetlen. Az ember a vizet nézte, a lemenő napot, és a lelkében béke volt. * A fák alakja egy-egy élet történeté­ről mesél, mint a tenyér barázdái. De a fa az elszalasztott lehetősé­geket is megmutatja. Ott, ahol egy újabb ág ered, az életben döntés következik be. így lombosodik az életünk. Ha mindenkinek van egy csillaga, mindenkinek van fája is. Az enyém egy diófa. Vastag törzsű, alacsony, egy erdő rejtett tisztásának szélén. Nem messze tőle őzek legelnek. Va­­lahonnét vízcsobogás hallatszik. Nincs csend. Madárhang, szél zú­gása a levelek között, harkály ko­pog, mókus motoz a fákon. Szelíden tétovázik a nyár. * Merlinről, a nagy varázslóról azt tartják, hogy beleszeretett egy Nimue nevű tündérbe. A tündér Izer Janka azonban ellenállt az ő vágyainak, s közben elleste Merlin varázslatait. Egyszer együtt sétáltak az erdőben, és egy barlanghoz értek. Afféle má­gikus barlang volt, tele varázslattal. Nimue tudta ezt. Előre küldte Mer­­lint, aki mosolyogva szót fogadott. Amint belépett, Nimue kimondta a barlang száját elzáró kőomlás va­rázsszavait, s a föld örökre elnyelte a világon valaha élt egyik leghatalma­sabb varázslót. Sokan úgy tartják, hogy Nimue az ő teremtménye volt, abból a célból, hogy Merlin halálát véghezvigye. Az igazság azonban jó­val bonyolultabb ennél. Valójában csak egy törvényszerűen ismétlődő történet egyetlen jelenetei ők. * A patakba fektet, majd a testem alá nyúl, még fedjen a víz, de mossa ki a hátam sebeit is. A szemeket lezárta, de a kezek nincsenek összekulcsol­va, a csuklón vörös csík a kötél nyo­ma. Fák tavaszi virágszirma úszik a felszínen, alattuk fehérlek én. Miután megtisztít, kiemel a pa­takból, a fűre tesz, ott ássa meg a gödröt, annál a fánál, ahová kötöz­ve voltam. A nap közben felszárítja a testről a vizet, fölöttem erdő, ma­darak. Nyugodtan, elmélyülten dol-7 Tánc (bronz. 55 cm, 2019) SZÍNTISZTA MŰVÉSZET Sinkó Adrienn - Lipót bácsi, lámpaoltás - szólt be az ügyeletes ápolónő az ajtón.- Icuka, kedves, még ezt az egyet­len blogbejegyzést tessék nekem engedélyezni! Holnap szétszednek a rajongók, ha befejezetlen monda­tokon hagyom őket morfondírozni fegész éjjel.- Itt ugyan nem szedi szét senki, legfeljebb a főorvos úr: ez a kettes bel, nem az aréna! A gyógyszereit bevette? Láza nincs...? Rendben, még kap öt percet, de aztán nincs kecmec!- Köszönöm, drága! Majd meg­örökítem önt egy szonettben... Lipót bácsi - vagy ahogy még annak idején a könyvelő irodában hívták, Depi Lipi, művésznevén csak Depólipó - izgatottan tornáz­tatta ujjait a billentyűk felett. A leg­jobbkor jött ez a világjárvány! Nem hagyhatja ki, hogy ő is lehúzzon róla néhány bőrt, ahogy minden kortárs. Itt van mindjárt ez a kórhá­zi tartózkodás, amely már önmagá­ban szánni való, naplóírást kívánó helyzet (azt nem köti az olvasók orrára, hogy csupán egy ártatlan kivizsgálásra vonult be ide), most pedig tovább súlyosbítja a látogatá­si tilalom, amiért duplán lehet sírni (valójában kész szerencse: legalább nem zavarják az alkotói folyamat­ban). Gyorsan kanyarított még egy mondatot édes-búsan szenvel­gő, kórházi blogjába; megtűzdelte klasszikus műveltségét fitogtató személynevekkel, idézett két sort önmagától, aztán leoltotta a lámpát. Most a takaró alatt sem olvasgatott kommenteket; fitten akarta kezdeni a holnapot, hogy még a hajnali hő­mérőzés előtt posztolja napindító versét. Még nem tudja, miről fog írni, de a címét mindenképpen a keresőben leggyakrabban előfordu­ló kifejezések közül választja majd, úgymint „kijárási korlátozás” vagy „regisztrált megbetegedések szá­ma” (manapság nem árt, ha kéret­lenül is felbukkan nevünk a höm­pölygő adatörvényben). Reggel, a takarítóeszközökkel megpakolt taliga érkezésekor már derűs arccal szakértette a frissen érkezett versvideókat. Mert online tehetségkutató versenyt is hirde­tett a vész beköszöntével: egy mai magyar mű előadásával lehetett nevezni. Feltüzelődött a nép. Tó­dultak a primadonnának öltözött nagyik, lánykorukból megőrzött, vérvörös rúzzsal, házilag meghú­zott, aszimmetrikus szemöldökvo­nalakkal; betyárosra pödört bajszú bácsik, zsinóros mellényük alól ki­bukkanó vasutas pólóban. A zsűri- amelybe művészünk önmagán kí­vül még egyik cimboráját delegálta- különösen értékelte a kifinomult műválasztást: a napi továbbjutók kivétel nélkül Depólipó költemé­nyeit szavalták. A takarítónő csak akkor szólítot­ta meg, amikor a felmosóval a pa­pucsához ért.- Jó reggelt, művész úr. Máris dolgozik?- Muszáj, drága, tudja, hogy van ez...- Én nem tudhatom. Sose volt annyi rajongóm, mint a művész úr­nak.- Még lehet! Még lehet, kedves... hogy is szólíthatom?- Ofélia.- Ó! Egyenesen Shakespeare előszobájából...? Ofélia válasz helyett nagy zör­géssel betolta az ágy alá a fémlábú széket. Depólipó nem hagyta any­­nyiban:- Ismeri a Hamletet? A drámai hősnő szeme felcsillant:- Persze, az mentett meg a fogyó­kúra alatt, hogy be ne kattanjak.- Ilyen névvel nem vitás, hogy színpadra termett... Meg tetszett tanulni a versem?- Megtanulni megtanultam. De inkább nem mondom el. Öreg va­gyok én már ehhez...- Ne vicceljen, maga a junior­szektorba kerülne: hatvanöt év alatti!- Még soha nem szerepeltem.- De minden adottsága megvan hozzá! Az a dallamos hanglejtés, amikor néha felveszi a telefont a pultnál: „sajnos nem tudom adni a főnővért, vizitel most” - tudta, hogy ez hexameter? Bizony, maga verslá­bakban beszél, kedves! És nekem van egy olyan tulajdonságom, hogy nem bírom nézni a kallódó tehetsé­geket... Szóval, tessék csak kamerá­ba mondani azt a szerelmes verset. így kezdődött Ofélia előadó­­művészi adottságainak kibonta­koztatása. Eleinte csak egyszerű, hétköznapi valójában jelent meg a felvételeken, aztán - a zsűri javasla­tára - egyre merészebb küllemben. A folytonos dicsérettől szárnyakat kapott, előásta a szekrény mélyére süllyesztett bohókás nyári ruháit, és éjjel-nappal Depólipó szóvirágait memorizálta. Arra az ötletre, hogy a tengerparti elégiát bikiniben, vi­rágfüzérrel a nyakában pihegje el a fürdőkádban, kissé pironkodni kezdett, de Depólipó megnyugtatta, hogy mindez nem öncélú magamu­togatás, hanem a színtiszta művé­szet nevében történik. S lám, az élet őt igazolta: bejutott a döntőbe. A művész úr másnap diadalittasan üdvözölte egy, a si­keres alkalomra kigondolt kétso­rossal. Ofélia azonban rá se nézett, teljesen elrejtőzött a védőmaszk és a szeméig lehúzott műtős sap­ka mögé. Bár hetek óta ilyen volt a kötelező felszerelés minden dol­gozó számára, a takarítónő eddig szívesen figyelmen kívül hagyta ezt a szabályt. Depólipó próbált poén­­kodni, de Ofélia megszokott, zavart kacarászása elmaradt. Köpenye fel­tűnően lobogott rajta, zsebére tűz­ve fityegett a kórházi névkártya.- Ofélia, kedves, csak nem megint fogyózni tetszik? Higgye el, jobban áll magának, ha kitölti a köpenyt... Ekkor a köpeny lassan megfor­dult. Barátságtalanul ráncolódó, bozontos szemöldöke volt és dörge­delmes férfihangja:- Hadd mondjam má’ én meg a feleségemnek, hogy mi áll jól neki. Depólipó idegesen megigazította a szemüvegét, aztán keze az ápolót hívó gomh felé indult, de a zöld em­ber elkapta.- Ne pánikoljon, nem verem agyon. Csak tisztelettel megkérem, hogy a továbbiakban ne gondozza az asszony tehetségét. Hagyjon minket békében a megszokott kis sorozatné­­zős életünkben. Mer’ eddig jól meg­voltunk a Liával. Most meg hazame­gyek a folyamatos műszakból, ahol a főnökeimet még ilyenkor se érdekli, hogy három napja lázasan járok be melózni, szóval hazamegyek kilógó belekkel, és akkor azt mondja a fele­ségem, hogy nincs kaja, mer’ ő erre a baromságra készül, és ahelyett, hogy elém rakna egy jó pörköltet, elkezdi nekem szavalgatni a maga verseit. Éhgyomorra, érti?! Tudja, milyen érzés az?! Szét tudnám ütni a hétszintes panelt. De nem teszem, megyek inkább a fürdőbe, hogy le­hűtsem az indulataim egy forró zuhannyal - hát nincs meleg víz, mer’ elpancsikolta a felvételhez. No, erre má’ kezdek begurulni, de még mindig nem ütök, csak kiordibálok, hogy melegítsen má’ nekem egy lavór vizet mosakodni. Akkor meg még neki támad problémája, hogy én miér’ hívom mindig csak Liának, miér’ nem mondom azt neki soha, hogy Ofélia. Hát azér’ nem, mer’ mindig is utálta ezt a nevet, máig nem tudjuk, honnan szedte az any­ja. Szóval ma én jöttem be a Lia he­lyett. Gondoltam, megnézem, ki az a főszer, aki tönkreteszi az életünket. És akinek a puffasztott rizs az isten. A zöld ember közelebb lépett. Lekapta a szájmaszkját. És tüsz­­szentett. 2020. május IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET gozik, ölni már tud, most megtanul a földet. Mikor a nyakhoz ér, lapos temetni is. A sír nem nagy, épphogy követ tesz homlokomra. A körfor­­beleférek, lábtól kezdve szórja rám gás szerint holnap ő múlik el.

Next

/
Thumbnails
Contents