Heves Megyei Hírlap, 2020. április (31. évfolyam, 78-101. szám)
2020-04-04 / 81. szám
•iiai'Ui helyőrség novella JUHARSZIRUP Szilágyi-Nagy Ildikó Ani a kedvenc bögréjéből tömény, forró juharszirupot kanalazgatott a radiátor mellett. Kizárólag „bécsi bögréből”, a bécsi kávéhoz való csészéből szeretett meleg italokat inni, ezért felhalmozott otthon tizenkettőt. Nem volt könnyű beszerezni, de utánajárt. A bécsi bögrék egy gasztronagykerből érkeztek, a juharszirupot Béla ajándékozta neki.- Megjött az unokatestvérem Kanadából - kommentálta, mikor átnyújtotta barátnőjének a csomagot.- Melyik unokatestvére?- A Tányéros Laci.- Nem is tudtam, hogy rokonok.- Az én nagymamám második unokatestvére az ő anyja negyedik unokatestvérének a fiának a keresztapja. Tudja, az a kicsit lüké, aki esőben kirohant a korlátot szárazra törölni.- Értem. Ebben a faluban mindenki rokona mindenkinek, és mindenki bolond.- De hát nem pont ilyen az egész világ?- Pedig de - válaszolta Ani a kedvenc poénjával, ami szerinte mindig jól sül el. Ezen kivül két viccet tudott, egy Zsanosat és egy pszichológusosat. Régen jó humorérzékkel bírt, de férje halála óta nem ismerte a tréfát. A hosszú, langyos ősz után az első hideg, igazán novemberi héten Ani jól felhúzta a fűtést, mondván, ő nem fog fagyoskodni, hogy megspóroljon évi ötezer forintot, aztán kétszeresét dobja ki NeoCitránra. Alig kanalazta ki a szirup negyedét, Béla hívta.- Van egy gond - kezdte, ahogyan gyakran. Most nem mondta, hogy „kis gond”. A könnyítő jelző hiánya vészjóslóan rezgette a szoba békés hangulatát..-Na?- A Léces Sanya leszúrta az anyósát.- Na végre! - mondta Ani, mert képletesen értette a hírt. Sajnálta Sanyát, mert az anyósa évek óta durván terrorizálta őt, de a férfi a felesége kedvéért a végletekig tűrt.- De komolyan! Megint veszekedés volt. A mama belekötött először a lányába, aztán a Sanya a felesége pártjára állt. A felesége elkezdte csitítgatni, hogy nehogy baj legyen. Erre a feleségét felpofozta, az anyósába meg beledöfte a kenyérvágó kést.- Meghalt?- Nem, összeesett, kint van a mentő. A Sanya meg ijedtében világgá futott. Már itt a rendőrség.-Hol?- Hát a Sanyáéknál.- Maga mit keres ott?- A Sanyát. Várom a polgárőröket, és megkeressük. Jöjjön maga is, jók a megérzései.- De ömlik az eső, és szélvihar van!- De a Sanya nekem unokatestvérem, nem hagyhatom, hogy a rendőrök találják meg! Rá akarom venni, hogy adja fel magát, nem olyan nagy a baj, olcsón megússza. Főleg, ha önként jelentkezik.- Nem is tudtam, hogy rokonok.- Később elmagyarázom, csak jöjjön! Ani bakancsban, esőkabátban a ház előtt termett, a párhuzamos utcában. A forrás felé indultak el. A rendőrök az aszfaltutakat járták be, a polgárőrök az „örök erdő” felé mentek, ami magánterület ugyan, de épp azért gondolták, hátha a Léces Sanya ott vesz menedéket. Béla és Ani gyalog átfésülték a falutól a forrásig terjedő erdőt és kukoricást - A Gubás Pistinek még lábon van a kukoricája!, jegyezte meg Béla -, majd a forrás környékére összpontosítottak. Ani érezte a vállánál is, a vastag kabáton át, a bőrig hatoló esőt. Béla régen elázott, mert a sapkát utálta, de nem törődött a vizes hajával. Az úgynevezett forrás egy közepes méretű tó volt, melyet nádas és mindenféle vízinövény dúsan benőtt. Egyik partján korhadó padok és omladozó Mária-kegyhely köszöntötte a turistákat. Úgy festett, mint egy félbevágott kemence, benne a Mária-szobor helyi művész alkotása, modern kollázs fémlemezekből és újságpapírból. A tóra merőlegesen húzódó fűzfasor milliónyi levele mind a sárga különböző árnyalatában pompázott, csak legyen emberi szem, amely ennyi sárgát meg tud különböztetni. A szomorúfüzek ágai zuhatagként hullámoztak a szélben. Aniék a tó partjáig lehatoltak a térdig érő, vizes fűben. Megálltak, és figyeltek.- Nem is vettem eddig észre, hogy itt van egy juharfa. Csak most látom, amikor kiragyog a sárga lombja a barna háttérből. Kabala (akril, vászon, 30 * 30 cm, 2018} Közvetlenül a juhar mellett fiatal platán magasodott, és egymás alá hullatták lombjukat.- Olyan, mintha a gravitációtól megnőttek volna a juhar levelei.- Igen - nyugtázta Béla. Ani a leveleket vizsgálta közelről. Némelyikük közepe még világoszölden csillogott az esőben, széle már sárgult. Mások egészükben sárgára változtak, és kevés levélen bordó árnyalat is mutatkozott.- Sanya már járt itt, és vissza fog jönni a fákhoz.- Mikor? •- Holnap. Hazafelé megálltak a tett helyszínén, a rendőrök és a polgárőrök sem találták meg a férfit. Másnap sötétedés előtt mentek újra ki a forráshoz. A lombjukat vesztett fákon át messziről látták, hogy nincs mozgás, minden csöndes.- Pedig ide fog visszajönni - makacskodott Ani -, kerüljünk le a partra is.- Már vissza is jött. Nézze csak! - mutatott Béla a magasba, a platán felé. Átgázoltak a térdig érő, vizes füvön. Tegnap óta esett, a közben rothadásnak indult növényi maradványok már csúszni is kezdtek.- A bicskája magánál van? - kérdezte Béla.- Igen - kotorászott Ani az övtáskában.- Akkor bakot tartok, maga meg vágja le, kicsi babám! Ani egy-két percig dolgozott bicskájával a kötélen, majd Sanya megsúlyosodott, dermedt holtteste lezuhant, bele a tóba. Az eső kitartott vasárnap estig. Béla és Ani forró juharszirupot kanalazgattak a radiátor mellett.- Jó meleg van itt magánál! - mondta Béla - Ma találták meg a Sanyát.- A rendőrök?- Nem. A gyerekek, akik heccből a Gubli Laci szénabáláját begurították a tóba.- Azt a nagy körbálát?! Micsoda pocsékolás! Elment ezeknek az eszük - összegezte Ani az esetet. •4 Kékszalag (akril, vászon, 150 » 50 cm, 2019) Lapszámunkat GULYÁS ANDREA képeivel illusztráltuk. A reprodukciókat Pelle Tamás készítette. Gulyás Andrea 1982-ben született Várpalotán, 2001-ben érettségizett a várpalotai Thury György Gimnázium és Alapfokú Művészeti Iskolában, Jáger István grafikusművész volt a tanára. „2003-ban Szentendrére költöztem, ahol megismerkedtem Bihon Győző festőművésszel. Ez nagyon meghatározta a következő évek irányultságát. Szentendrén szinte minden héten megtekintettem egy vagy több kiállítást, több művésznek is megismerhettem az elképzeléseit festészetről, szobrászatról. 2010-ben kiderült, hogy gyógyíthatatlan betegségem van, ettől kezdve alkalmi munkából éltem, de így sokkal több időm jutott a festészetre. 2012-től aktív alkotómunkába kezdtem. Nagy hatással volt rám a szentendrei geometrikus, konstruktív művészet" - összegezte a művész. Munkáit kiállították Lábatlanon, a Gerenday Közösségi Házban, Miskolcon a Szőnyi István Teremben Gáspár Géza szobrászművésszel volt közös tárlata, 2016-ban a badacsonyi Egry József Emlékmúzeumban Bihon Győző festőművésszel volt közös kiállítása. Később Leányfalun, az Aba-Novák Galériában is bemutatkozott a geometrikus formákkal kísérletező munkáival. 2016-ban megnyerte a The Talent pályázat, valamint a Magyar Olimpiai Bizottság pályázatának fődíját. * Milyen a város arca? Nem egy városé, hanem az összesé? Milyen az ember által belakott tér, ha az ember nem jár-kel benne - ezt a látványt most, a kényszerű elszigetelődés idején még tanuljuk. De ha hiszünk annak, aki eddig is a nyüzsgő emberalakoktól függetlenítve látta a teret, elfogadjuk, hogy gyönyörű. Hogy a világban rend van. A kuszaságokban is. A kapcsolódásokban és távolodásokban is. Olykor ehhez a belátáshoz lecsupaszítás kell, Gulyás Andrea képei pedig épp ezt mutatják meg. Angyalok állnak a város fölött és a Megváltó szobra. Formák, jelek ezek is, túlmutatnak a geometria hűvös logikáján, a megpróbáltatások és a kegyelem jelenvalóságát teszik láthatóvá. Pedig a festő makacsul elveti a realista ábrázolást, nem dokumentál, inkább ritmust teremt, síkokból, mértani formákból, árnyékokból, színárnyalatokból, egyenesekből vázolja fel a rend természetrajzát. A zuhanás és a szétfeszülés nem a pusztulásra irányítja a figyelmünket, hanem a kecses törékenységre. A viták és miértek boncolgatása nélküli elfogadás képei ezek. (Bonczidai Éva] Foto: Deim Balazs IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET 2020. ál
