Heves Megyei Hírlap, 2020. április (31. évfolyam, 78-101. szám)
2020-04-04 / 81. szám
helyőrség 5 vers Jenei Gyula Tizenharmadik nap (03. 23.) talán csak hogy csúfságát befödje, reggelre hó hullott az udvar töredezett betonjára, amit nyáron fölver a gaz; eleinte még elolvadt, és csak bizonyos helyeken maradt meg, de aztán lassan beborította a tetó'ket is, a fákat, a járdát, mindent belepett a fehérség, amely a tisztaságot jelképezi, vagy jelképezhetné, de valójában csak arravaló, hogy elrejtse a mocskot, a fehérről persze eszünkbe juthat, hogy bánatában ősz lett és öreg, és hogy hiába van tavasz, most mégis tél van és csend és hó és halál, de amikor a pékségből jövök hazafelé, s a hatalmas pelyhekben hulló hó megül a sapkámon, a kabátomon, egybefüggő szűz havat találok a híd járdáján, és már nem látszik húsz perccel ezelőtti lábnyomom, és mások nyomai sem, majdnem olyan kihaltak most az utcák, mint egy határ győző-regényben (mert járvány van, s talán maga az ember ez a járvány). a nyomunk eltűnik hamar, hó rakódik rá, de holnapra eltűnik a hó is, vagy holnaputánra, a jövő hétre, nyoma sem marad, ahogy a tavalyinak sem, vagy csak egy kis locspocs, tócsa, vízfolt valameddig, míg föl nem szárítja a szél, a nap, a napok, de most még ott van a nyomon a hídon, mert azt akarta egy metafora, hogy amikor jövök hazafelé a pékségből, a rügyek helyett hó roppanjon; ropogjon még egyszer szűz hó a cipőm alatt, aztán majd kiderül, hogy mi lesz. •aifilfit h .tií'jbm*» -sroí .ínnsl íbot e_r:; m • f ' Ajlik Csenge Meddő Létezik önfeledtség Üdvözlet (akril, vászon, 50 * 50 cm, 2017) Nagyon A szenvedés befogott kutyának. Nincs baj, a végén megdicsér, és mindig édes a szaftos bánat. Húzom, aztán megdöglöm. Habzik a szám, leharapjam a kezed? A simogatásodnak nem engedhetek, félek. Nem tőled, de valamitől nagyon Hangjaim eredete Benyhe István A béke öregje Eddig tudta miért, ma még úgy tudja, tudja, de nem föl, le, vagy előre, a tegnapot köszönteni vezet csak az útja. Leginkább metróval föld alatti világba, egy eltemetkező élet reménycsíráit keresve. Legtöbbször hiába. úgy, hogy még a saját kezem szorongatom? Megtorlóm a maszatos száját, befonom a haját, Egy óvodai színezőben kezdődtem el. Azt, ahol embereket színeztem embertelenné, a falra tűzték a nap végén, anyám is lássa, mennyire félek a határaimtól. Nem gondol semmire, csak lépdel. Semmi másra, csak lába lendületére, ahogy a földközép fölött leng előre-hátra. és ha kell, megdorgálom. Létezhetek saját gyermekemként, aki anyaként pityeregve váija haza önmagát? Aztán folytatódtam a nyári homokozóban. Könyörögtem, hogy oázis legyen délibábom, és fulladjak a homokba bután, de boldogan. Ez van. A hangok kussolnak, és azóta is folytatom magam. LAPSZÁMUNK SZERZŐI Ágoston Szász Katalin (1996) szerkesztő, kulturális újságíró Ajlik Csenge (1999) költő, író Benyhe István (1954) író, költő, műfordító Jenei Gyula (1962) költő, szerkesztő, újságíró, tanár Kántor Mihály (1974) szakíró Márai Sándor (1900-1989) író, költő, újságíró Sinkó Adrienn (1980) költő, író Szilágyi-Nagy Ildikó (1978) író, szerkesztő Fékezi a testet a keretes tompaság, átrendez benne valamit, s mélyen elzáija, ahová alig ér el a vágy. Igen, a vágy helyét már az emlék tölti ki, és bent egy roppanó kérdés: akar még tőle e földön valamit valaki? Álma álom marad, félelmek és indulat, örökre elnapolt célok, mit sem érő tapasztalat, kíséri napra nap. * Álmaiban gyakran, mint kövér tyúk, az égre sólymok vad röptét képzeli: s a vágy egy próbákkal teli élet száz veszélye. Minden arc esély volt, sok életelágazás, de annyi útvesztő után most egy átadott ülőhely vágyott végállomás. Dühítő semmiség, üresen feszül a múlt magában, ha felidézi vágyai helyén a semmit... Sosem élt háborút. 2020. április IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET Emlék (akril, vászon, 40 * 40 cm, 2017)
