Heves Megyei Hírlap, 2020. április (31. évfolyam, 78-101. szám)
2020-04-04 / 81. szám
IfiHEffiEEPlPl AZ IMÁDKOZÓ EMBER Márai Sándor FÜVES KÖNYV A legerősebb kép, melyet Keletről elhoz magával az európai utas, az imádkozó ember képe. Délben, este, nagy forgalmú tereken, szabad mezőkön, a vonat mellett a földeken, térdreesik egy ember, földig hajtja homlokát, két karját keresztbe fonja mellén és imádkozik. Mellette vasút rohan el és gépkocsik; néha egy kirakattal szemben térdel, vagy egy utca torkolatában, amely semmiben sem különbözik a mi európai utcáink képétől. Mindaz, amiből mi idehaza nagyvásárt csinálunk, ez az egész villanyfényes és tülkös civilizáció, amivel mi olyan nagyra vagyunk, természetes nekik, fölvették és használják, szemrebbenés és csodálkozás nélkül. Ami az ő életükben ezenfelül többlet, az a nagy erő, veszedelem, s lényege az egész veszedelmesen bonyolult kérdéscsoportnak, ami Kelet és Nyugat érdekeit kettéválasztja: az imádkozó ember. Sokszor néztem az imádkozó embert. Minden méltóságon túl, amivel a vallási gyakorlatot végzik, van bennük, van a vallásos cselekményben valami szemérmetlen. Ezt csak én érzem így, ők nem. Van valami szemérmetlen ebben az odatérdeplésben egy nyilvános, modern utcán, az én számomra van valami lehetetlenül nyilvános benne, valami megalázó és őszintétlen. De az ő számukra ez a legegyszerűbb, legtermészetesebb és legőszintébb mozdulata az életnek. A nyugati ember jelképe ma a rohanó ember, ahogy valamikor a könyvet tartó ember volt. A keleti ember jelképe az imádkozó ember. Döbbenettel nézem Kairó utcasarkain az imádkozó embert. Érzem erejét és a veszedelmet, mely a képből árad. Nem lát, nem hall, nincs pillantása számomra, nincs pillantása a kairói utca, a zörgő villamosok és hörgő gépkocsik iránt. Lassan meghajtja derekát, homloka érinti a földet. Szeme átnéz az embereken, füle süket. Az emberek kitérnek előle. Senki nem néz reá; egy arab imádkozik. A nyugati ember, aki az imádsággal, ha tud még hozzá, elvonul a többiek szeme elől, nyugtalanul áll meg a térdeplő keleti hívő előtt. Az imádkozó embernek van valamije, amit a nyugati ember kezd nélkülözni: a keleti embernek van föltétien hite. A nyugati embernek vannak megismerései és kételyei. A keleti embernek van Istene. A nyugati embernek, aki Ázsiából kapta az isteneit, legtöbbször és legfeljebb csak felekezete van. Reggel átmegyek a titokzatos jeruzsálemi Omár-mecset hűvös oszlopsorain, a mecset egyik sarkában egy tucat berber asszony ül és imádkoznak. Az egyik előénekli a szúrát, a többiek halkan, ütemesen mondják utána. Kis távolságból olyan az egész, mint gépiesen vezényelt, ütemes jajongás. Egy szikla mellett állok, hallgatom a jajongást a hűvös homályban, s egyszerre megértem, hogy ez a szikla az, melyen emberek százmillióinak fanatikus vak és fekete hite felépült; s megértem, hogy nekünk, nyugatiaknak nincsen már ilyen sziklánk, melyen várat építsünk, egy kegyetlen, tiszta és hideg hit erődjét. Ez a szikla az Omár-mecset közepén, a mohamedán világ titokzatos sziklája, szent, mint Mekkában a Kába köve, félelmes és olyan öreg, mint a Föld és az emberiség. Ez a szikla az áldozati szikla, ahol Ábrahám föl akarta áldozni Izsákot az Úrnak, és ez a szikla Mohamed sziklája, ahonnan a prófétát mennybe röpítette Burak, a táltosparipa... Ez az elkerített sárga sziklatömb itt a mecset közepén a Szentek Szentje, a Titok és a Vár. A kimondhatatlan nevű Isten névjegyét vésték e sziklába; ahol a frigyszekrény állott, ez a pontja a Földnek, ahonnan titokzatos és bonyolult hitek magvait szórták szét próféták a világba. Ha egyszer elindul a harc Kelet és Nyugat, vallás és civilizáció között, ezen a sziklán emeli fel Mohamed kardját az új próféta. Ha ebben a mecsetben egyszer elfordítják Allah és Mohamed nevét, akkor Európa meg fog tanulni újra imádkozni. Az imádkozó ember... láttam őt a szabadban és templomaiban, körmenetben és magányosan, hallottam jajongani derviseit, és igézetten bámultam a néma és szigorú elfeledkezést, amint elválik a világtól és Isten színe elé lép, két villamoskocsi között. Láttam imádkozni őket az egyszerű és tiszta templomokban, melyek legtöbbször egészen dísztelenek és józanok, mint a vallás törvényei, melyet a szószékről hirdetnek bennök. Ennek az épületnek, az Omár-mecsetnek és Mohamed tanának stílusában nincsen semmi bonyodalom. Az imádkozó ember Keleten leveti saruját, mikor Isten színe elé lép; én, aki papucsban és elméletekkel lelkemben állok Ábrahám sziklája előtt, iparkodom feltűnés nélkül kitérni az útjából, ahová úgysem követhetem. (RÉSZLETEK) Arról, hogy negyvenéves korára mindent tud az ember Marcus Aurelius mondja, hogy negyvenéves korára egy férfi, akiben világít egy szikrája az értelemnek, mindent megélt és mindent tud, ami előtte történt az időben az emberekkel, s ami az utána következő időben történhet még. A részletek lehetnek változatosak és eltétőek, de az alapélmény - minden emberi élet közös alapélménye- negyven év alatt csakugyan megtörténik minden emberrel. Megélte a szenvedélyeket, tapasztalta a természeti törvények állandóságát, és teljes bizonyossággal tudja, hogy halandó. Többet nem tudott Caesar sem, Antonius sem, Marcus Aurelius sem, többet nem fog tudni az ember az időben önmagáról és a világról soha. Minden más csak ismétlődés. * Az emberi anyagról Ötezer éve, tízezer éve nem változott az emberi anyag. Csak a jelmezek változtak, az együttélés rendszerei és feltételei. Az', ami az ember - a lélek és a jellem -, nem változott. Ur városában, Babilonban ugyanazok az emberek éltek, mint ma Budapesten: s lelkűkben ugyanúgy érzékelték a világot és pontosan úgy feleltek a világra. Csak éppen - műszerek nélkül - közelebb voltak a világ titkaihoz, az időhöz, a csillagokhoz, a természet jelbeszédéhez. Hallásuk finomabb volt, látásuk - távcső nélkül is - élesebb, érzékelőbb, sejtőbb, megragadóbb. Az emberi anyag nem változott, de az ember - hála néhány lángésznek és műszernek- vakabb és süketebb a civilizációban, mint volt az emberi idők elején. Tunyább és bambább. Értesültebb és ugyanakkor tudatlanabb. Azt hiszi, gombnyomásra igazgatja a világegyetemet. Ez az óriási szerkezet, a civilizáció, száműzte az embert a világ nagy, titkos, bensőséges közösségéből. * Az ünnepekről Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. Olts fekete ruhát. Keféld meg hajad vizes kefével. Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies. Legyen benne tánc, virág, fiatal nők, válogatott étkek, vérpezsdítő és feledkezést nyújtó italok. S mindenekfölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség. Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl reá, testben és lélekben. S nemcsak a naptárnak van piros betűs napja. Az élet elhoz másféle, láthatatlan ünnepeket is. Ilyenkor felejts el mindent, figyelj az ünnepre. * A boldogságról Boldogság természetesen nincsen, abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető értelemben, mint ahogy a legtöbb ember elképzeli. Mintha csak be kellene menni egy gyógyszertárba, ahol adnak, három hatvanért, egy gyógyszert, s aztán nem fáj többé semmi. Mintha élne valahol egy nő számára egy férfi, vagy egy férfi számára egy nő, s ha egyszer találkoznak, nincs többé félreértés, sem önzés, sem harag, csak örök derű, állandó elégültség, jókedv és egészség. Mintha a boldogság más is lenne, mint vágy az elérhetetlen után! Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit, a hangya szorgalmával és a tigris ragadozó mohóságával. S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben. S erről megfeledkeztek. * Jézusról és az egyedüllétről Minden ember, akit Isten szerepre jelöl ki, magányos. Jézus leszólt a keresztről anyjának, mint aki elutasít minden emberi együttérzést. A Szentírás legfélelmesebb szava ez. És Jézus mondotta, hogy aki őt követi, elhagyja családját, elhagy mindenkit. A szerepre kijelölt ember soha nem követel kevesebbet önmagától és követőitől. Nem lehet megváltani a világot, s közben legjobb férjnek, fiúnak és atyának maradni, négy gyerekkel, hitvessel, kanárival és öregségi járulékkal. A szerep mindig teljes magányt, kietlen egyedüllétet, könyörtelen, csaknem embertelen magatartást követel. Minden ember, aki vállalja az emberek ügyét, kénytelen vállalni ezt a magányt és embertelenséget is. Aki ezt nem vállalja, kókler; még akkor is az, ha megfeszítik. Átjáró (akril, falemez, 40 »120 cm, 2019] Az áramtolvajokról Ismerek embereket, kiknek műveltségét csodálom, észjárásuk meglep, s a velük való együttlét mégis rejtélyesen kimerít. S ismerek másféle embereket, kik talán nem is különösebben okosak vagy műveltek, nem mondanak soha semmi meglepőt vagy eredetit, s találkozás után mégis úgy válók el tőlük, mint aki kapott valamit. Úgy látszik, egy ember nemcsak a műveltsége, szelleme, hanem egyfajta áram is, mely változó erővel s bőséggel sugárzik az egyéniségből. Vannak áramszegény emberek, akik mindegyre elvonják környezetükből az erőket. Olyanok ezek, mint az áramtolvajok, akik egy dróthuzal segítségével a szomszéd lakás vezetékéből lopják át a maguk szobájába vagy üzemük számára az áramot, melytől lakásuk fényesebb, üzemük iparképesebb lesz. Az ilyen emberek kifárasztanak. Mindvégig ők beszéltek, s végül te, a hallgató társ, szegényen és kimerültén válsz el tőlük. Ezeket kerülni kell. * Az állatokról Ne szégyelld te azt, ha szereted az állatokat. Ne röstelld, ha egy kutya közelebb van lelkedhez, mint a legtöbb ember, akit személyesen ismersz. Hazug próféták és otromba, komisz emberek azok, akik megrónak e vonzalom miatt, s ezt mondják: „Az emberektől lopja el az érzéseket, melyeket a kutyára pazarol! Önző, rideg fráter!” - ne törődj velük. Szeresd csak nyugodtan kutyádat, ezt a csillogó szemű, fáradhatatlan barátodat, aki nem kér barátságáért mást és többet, mint valamilyen szerény koncot és egyegy simogatást. Ne hidd, hogy gyöngédség és önzés késztet az állatokat szeretni. Testvéreink ők, s ugyanabban a műhelyben készültek, mint az ember, s értelmük is van, néha bonyolultabb és finomabb, mint a legtöbb embernek. Mások nevezzék gyöngeségnek az állatszeretetet, gúnyoljanak ezért - te sétálj csak kutyáddal. Jó társaságban maradsz; s Isten tudja ezt. Kapcsolatok IV. [akril, vászon, 210 * 70 cm, 2019} IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2020. április T
