Heves Megyei Hírlap, 2020. február (31. évfolyam, 27-51. szám)
2020-02-22 / 45. szám
7 helyörseg Fotó: Figuli Judit Lapszámunkat Verebes György festményeivel illusztráltuk. Verebes György 1965-ben született a vajdasági Zentán. A vegyi technikum elvégzése után 1985-től a Magyar Képzőművészeti Főiskola képgrafika tanszékének hallgatója volt, 1989-ben szerzett diplomát, majd 1992-ig művészképzős hallgató volt ugyanitt. Mesterei: Raszler Károly, Kocsis Imre. Festészettel 1988 óta foglalkozik. Könyvillusztrációkat készít, színházi díszletet, belsőépítészeti arculatot tervez. 1990-től közreműködik több jazz- és világzenét játszó zenekarban mint alapító tag, zongorista, zeneszerző, színházi zenét ír. 1997 és 2003 között egy reklámgrafikai stúdió művészeti vezetője, 1998 és 2002 között a Lurdy Galéria művészeti vezetője volt. Festészeti tevékenysége mellett rendszeresen publikál. 2002 óta él a Szolnoki Müvésztelepen, 2003-tól a Szolnoki Művésztelep művészeti vezetője. Vezetésével a nagy hagyományú művésztelepet az ország egyik művészeti központjává emelte, 2017-ben a kolóniát Magyar Örökség díjjal tüntették ki. 2007 és 2011 között a budapesti Képző-és Iparművészeti Szakközépiskola tanára volt. 2011-től tagja a Szentendrei Régi Müvésztelep Kulturális Egyesületnek. Szellemi kitalálója és alapító tagja a Szolnoki Képzőművészeti Társaságnak. 2013-ban a Magyar Festészet Napja Alapítvány kuratóriumi tagjává választották, 2017-ben annak elnökévé. 2017-ben szakmai munkája elismeréseként Munkácsy Mihály-díjat kapott. Több mint ötyén egyéni kiállítása volt Magyarországon és külföldön. Rendszeres résztvevője hazai és külföldi művésztelepeknek. * » Mennyit kell még aludni addig? - kérdi a gyermek, ha nagyon vár valamit. Te tudsz ilyet csinálni a kezeddel? - mutatja, és érdekes módon kulcsolja össze az ujjait. Ezek a gyakran átélt helyzetekjutnak eszembe, ha Verebes György festményeit nézem. Talán a tisztaságuk miatt. Talán az intim közelség miatt, ahogy elidőzhetünk egy alvó arcot nézve, vagy rácsodálkozhatunk, mennyi mindent tükröz egy ember kézfeje. Az idő létezése tolakodik elénk minden kép által -az alvás, amely az időt szabdalja előttre és utánra, mára és holnapra, valóságra vagy álomra. Mi történt, mielőtt álomba merültek a titánok? Mi lesz, ha felébrednek? Mi lesz, ha túl korán vagy túl későn térnek vissza? Alszanak a titánok, alszik ló, emberléptékkel mérve bejárhatatlan távolba merült a világ, amelyből vétettek. Miért ismerünk rájuk mégis? Honnan tudjuk, hogy még Hádész birodalmánál is van távolabb? És honnan ismerjük a várakozás, a vállalás vagy az aggodalom gesztusáit? Verebes György képei azt mutatják meg, ami közös. Nem a szertecsapódott sokféleséget hordozzák, hanem a lélekmélyben megőrzött egyetemes bölcsességet. Az átmenet perceit tágítják örökkévalóvá. Azt láttatják, ami emberi. A megnyugvásban és a nyugtalanságban is. Bonczidai Éva Kehely V. (olaj, vászon, 100 * 120 cm] ulisszak möaött Közösségi kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban a rendszerváltoztatásról KÖZÖS IDŐNK'89-90 Magyarország noo éves történetének egyik legjelentősebb éve 1989. A Kádár-rendszer diktatúrájának évek óta tartó felpuhulása - a hazai, valamint a környező szocialista országokban bekövetkező ellenzéki mozgalmaknak, illetve a Szovjetunióban zajló gorbacsovi reformoknak köszönhetően - ebben az esztendőben érte el tetőpontját, és rendkívüli politikai, társadalmi és életmódbeli változásokat idézett elő. A Kádár János pártfőtitkár nevével fémjelzett diktatúrában szocializálódott társadalom az 1989-es év folyamán ébredhetett rá valójában: megtörténhet, amit addig oly kevesen reméltek, hogy Magyarország polgárai belátható időn belül ismét szuverén, demokratikus keretek között működő országban élhetnek, sorsukról, jövőjükről 45 év után ismét saját maguk dönthetnek. Ez volt ennek az évnek a tétje, és hazánk sikerrel vette az akadályokat: vér és erőszak nélkül történt meg a diktatúra lebontása, hogy aztán 1990-ben, hosszú idő után ismét demokratikus, szabad országgyűlési választásokon dönthessenek további életükről a választópolgárok. A Magyar Nemzeti Múzeum Közös időnk ’89-90 című kiállítása e folyamatról kíván megemlékezni, a rendszerváltoztatás koráról, amelyet tágabb időben és térben értelmezünk. 2019. január 28-án intézményünk felhívást tett közzé, amelyben arra kértük honfitársainkat, osszák meg velünk korabeli történeteiket, illetve tárgyi emlékeiket. Az év során folyamatosan gyűltek a tárgyak, fényképek, plakátok, iratok a múzeumban, miközben több mint tucatnyi, különféle programot szerveztünk a Közös időnk projekt köré. Mindennek köszönhetően február 29-től a látogatók egy igazán 5 különleges tárlatot tekinthetnek ■S meg, amelyet nem véletlenül hí-a vünk közösségi kiállításnak, hiw szén a kiállítás döntően a több 5 mint ötven felajánló által átadott ° homogén tárgyi anyagra épül, és A képregényt Pásztor Tamás és Szabó László készítette a múzeum saját, 1989-re reflektáló gyűjteményi darabjai csupán kiegészítik ezeket. Mindezt egy párhuzamos képregény-kerettörténetbe ágyaztuk, amelyen keresztül az események szubjektív átélését, a civil kezdeményezések jelentőségét szerettük volna kiemelni. Ugyan a politikai folyamatok és az események akkori szereplői természetesen megjelennek a kiállításban, ám arra törekedtünk, hogy sokkal inkább a társadalmi környezetet, az átlagemberek közérzetét és viszonyulási pontjait ábrázoljuk. Kitaláltunk tehát két történetet, amelyek egymás mellett futnak 1988-tól 1991-ig, és néhol összeérnek. Fiktív főszereplőink, Kriszta, az éppen érettségiző lány, akinek a szülei értelmiségiek, és benne élnek a civil politika sűrűjében; valamint Zoli, akinek az apja bányász, az anyja bolti eladó. A srác rocker, és teljesen más társasalmi környezetből jött, mint a lány. Útjaik a történetben néha kereszteződnek, ám nem ismerik egymást, egészen a végkifejletig. De hogyan illeszthető egy képregény múzeumi kiállításba? Az az ötletünk támadt, hogy legfontosabb tárgyainkat szó szerint beleemeljük a képregénybe. Mindezt a következőképpen kell elképzelni: a két történet felnagyítva, a falakon fut körben a teremben, egymás alatt. A két képregénycsík között idővonal fut. A képregényben „üres” képkockákat hagytunk, ezekbe kerülnek a történetbe illeszkedő tárgyaink, valamint néhány nagyon jellemző fénykép és plakát (ezek egy része nem fotóriporter alkotása, hanem amatőr felvétel, amelyeket a felhívásra küldtek be). Ebből (rajz-műtárgy-fénykép-plakát) áll össze, és válik háromdimenzióssá a kiállítás. A képregénybe azonban csak a szimbolikus tárgyak kerülhettek. A többi, majd’ százötven válogatott tárgy a falakhoz illeszkedő, cikkcakk alakban kivágott posztamenseken látható, néhol ezek vonalát érintőképernyők törik meg, melyeken a rengeteg bekerült iratot, fényképet, és egyéb kétdimenziós tárgyat mutatunk be. Az egyik falrészen a képregény életre kel, és animációként pereg le a látogatók szeme előtt. A kiállítás egy részét (szerencsés véletlen, a főterem éppen az állandó kiállításunk utolsó terméhez kapcsolódik) bekapcsoltuk a „régi” Állandó Kiállításunkba, amely éppen a Kádár-rendszer bukását mutatja be. Néhány nagyobb installációt és tárgyat áthelyeztünk, hogy a képregény ide illő kockái, és több, a koncepcióba illeszkedő tárgyunk itt jelenhessen meg, újraértelmezve az immár 25 éve álló kiállítás utolsó részletét. Reményeink szerint a közösségi kiállítás kifejezés nem pusztán üres szlogenként jelenik meg a fogadófalon, hanem a látogatók, miután végigjárták a kiállítás tereit, úgy érzik majd, ők is a történet részeseivé, szereplőivé válnak, csakúgy, mint a lelkes adományozók, akik megőrzött emlékeikkel a valóságban is e kiállítás formálóivá váltak. Gál Vilmos, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Tárának igazgatóhelyettese 2020. február IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
