Heves Megyei Hírlap, 2020. február (31. évfolyam, 27-51. szám)
2020-02-01 / 27. szám
2 szerkesztoseqi terepaszta AZ ORDI-BÁTOROKRÓL Sok minden van, mi az edzőteremben csodálatos, de bizony mondom, semmi sem csodálatosb a daliás és fickós ordibátoroknál - vagyis ordibátraknál. írtam már mindenről és mindenkiről e bájos szubkultúrában, és egyik-másik szöveg még szülővárosom mentőseit is dühödt billentyűcsapkodásra ingerelte (ne kapjak otthon infarktust, felírni a todo-listre!), de ezekről a fiúkról még nem szóltam. Kikről is beszélünk hát? Nos, ők azok, akik poron puffasztott izmaikkal tényleg afféle bikucinak számítanának, ha a bikuciságot poronpuffasztásban mérnék. (De nem abban mérik.) (Igazából mindegy, mert mikor mind ott vagyunk, mégis.) Úgy lépkednek, mint egy nemrég koitált tyúk: ez azért van, mert a combizmaik különben kisúrolnák a sok kemikáliától kivékonyodott bőrüket, és akkor babakrémmel kéne kenegetni este a BMW-ben, ami mégiscsak ciki, mikor felveszik az utcai kamerák. Tehát a lépt óvatos, de azért fickós: íz, csín, tűz vagyon a versben, ha mesteri mív; izm, víz, bűz vagyon a léptben, ha protein hív. Igen biza, általában egyik kezükben telefon van, a másikban egy bidon protein. Egyikből kortyolnak, a másikba beleüvöltöznek - hacsak össze nem keverik. A technika - a külső szemlélő által is megfigyelhető jelek szerint - az, hogy kisbikánk először is: jőőő. Megjelenése afféle jelenés az edző-Nagy Koppány Zsolt terem neonszürke egén. Combizmait bágyadt vitorlaként csattogtatja a futópadok szele. (Csak akkor keményszik meg az istenadta, ha feszes seggű fitneszfehérnép kacsázik el a nébőrhúdban. Akkor kemény lesz a löttyedés és feszre pattan a bőrizom.) Kortyol egy korty büdös (a cinke szerint kiviízű) proteint, fickósan szájat töröl, csinál három fekvőtámaszt, majd iPhone-jához kap, mikéntha szívéhez, és elkezd üvölteni. Üzleti ügyeket tárgyal féktelenített hangon, félmillánál kisebb összeget nem hallasz. Hangja mint szélorkán, legalább húsz métert elfoglal kereken-körben: minden dühbőcsség odamegy belé, minden decibelt túlharsog, szegény David Guetta ernyedten pöcögteti a szettjeit - esélye nincsen. Leteszi a telefont (addig sem beszélt senkivel, egyedül ordibált a fekete képernyőnek), majd felhívja a következő barit. Izmos férfinevetés, tesztoszterontúra, sok szó esik pinákról és ribancokról. A női természet elemzése sajátságos alulnézetből, gyökkettőintellekt. Totyogó pingvinléptekkel fél méter, újabb telefon. Mivel egyetlen szemüveges nyámnyila balfasz se nézett oda a futópadról (igen, ez én volnék), hogy mi ez a nagy kajabálás, emelni kell tétet és hangerőt. Szegény faszi már úgy ordít, hogy hangja valósággal elvékonyodik - a protein csendben bugyog le a hangszálakon. És még mindig nem akar/ mer odanézni senki, hogy aztán be Beyond (akril, vászon, 40 » 60 cm, 2019) lehessen törni a pofáját - és letépni az állkapcáját. Hiába, nincs mit tenni. Emberünk elmegy a súlyzók irányába, bölömbikanyögődéssel hörögve felemel háromszor tíz kilót, ha nagy a hang, nagy a lökési öntudat alapon. Ennyi fér bele, kell viszszajönni. Szerencsére másodszorra már sikerül találni egy szembetotyogó ismerőst. Nagy hangon üdvözlik egymást, erős férfipuszik, fickós, de szívből jövő ölelések, pingvintánc; ismerősünk széles vállán vasalt testű kislányt visel - utóbbi szemében totális nullpont, de meg kell adni: szépecske. Úgy ordítanak, mint lagziban a szerelemvonatra. Egymás hátát csapkodják, pénzét és kocsiját értékelik, A ^ / » tréfálják meg férfiasán. Sikamlós poénok, na nem igazán sikamlósak, csak olyan bambiajégen-szintűek. A nagy hang tízezer éve javítja a felléptet. Közben sunyin körbepislognak, hátha immár tényleg rájuk néz valaki rosszallóan. De nem... a nyüzüge kardiós csicskák előreszegezik a tekintetüket, futnak, mint a kurvaélet, MP3-lejátszójukon A varázshegyet hallgatják, és nem hajlandók felülni a provokációnak. Ilyenkor ugye a sok tesztoszteron, amely ott feszül a proteinporizmokban, nem tud kitörni, hanem a saját farkába kénytelen harapni, és még nagyobb dühre (=hangerőre) ingerli a fickós járású mukkermanokat. Szomorú élet ez (nekik), mert nincs kitörés, soha senki nem néz rájuk mérgesen, megróvóan, amit végre kötekedésnek értelmezhetnének, s állcsontból téphetnének le arcokat. Ilyenkor jön a kedvenc jelenetem (a tükörből nézem szegényeket - úgy teszek, mintha magam csodálnám futás közben, de igazából őket lesem kéjesen kaján örömmel): elfogy a téma, nincs több hóóó meg hőőő meg geci meg buzi meg izé. Nincs téma. Csend van. Puttyogás. Sőt: puttyogtatás. És akkor fogja magát a két daliás pingvin, és izmos nézéssel meg járással - hóna alatt a próbababa-merevségű nővel - elkullog. A diadalmas élet pedig kacagva iramlik tova. tarca EGY HÓD PESTEN Gál Vilmos Egy hód Pesten, az nagy dolog! Pontosan 201 lájkot érően nagy dolog. Béla, amint telóján meglátta a számot, savanyúan elmosolyodott. Még soha semmire nem kapott ennyi lájkot. Most, hogy feltöltötte hód urat, amint úszik, valamint egy magonc frissen hajtott bokrának zsenge leveleit majszolja, na, az pont 201 lájkot ért! Lekörözött egy szimpla hód, gondolta Béla. Komoly, nagy szomorúságot érzett a szívében. És kongó ürességet. A hód, aki a Lágymányosi-öbölben született, átlagosnak mondható, boldog családban (ezt több éjszakai vadkamera felvétele bizonyítja), dühös mancscsapásokkal szelte át a Dunát. Azonnal északnak fordult, még csak ki sem fújta magát, és folyásiránnyal szemben kezdett el tovább úszni. Ekkor látta meg Béla, aki az éjszakát itt, a Duna-parti kerékpárút melletti füvön töltötte, ugyanis előző este szörnyen berúgott. Azért rúgott be, mert összebalhézott az apjával. Béla munkanélküli volt, aki huszonnyolc éves kora ellenére a mamahotelben éldegélt. Szóval összezördült a faterral meg a muterral (ami fura, mert a muter általában a pici fia pártját fogta), mit összezördült, volt ott olyan üvöltözés, veréssel fenyegetés, hogy Bélus inkább lelépett, és a hideg, május eleji éjt ivással meg az iváshoz kapcsolódó járulékos dolgokkal töltötte. Fogvacogva. És félve az előtte tornyosuló, rettenetes élettől. Hajnaltájt saját didergése ébresztette, felkászálódott, majd odatámolygott a rakpart kőfalához, ahol könnyített magán. Akkor pillantotta meg hódúnkat. Mi a fene ez, kérdezte fennhangon Béla. Milyen állat? Kutya? Nem, nem kutya, vidra! Pesten! Nagyon állat! Előbb egy futónőnek akarta megmutatni, de az kitért Béla elől (érthető okból). Béla nem adta fel, most egy bringást szólított le. Egy vidra, lent, nézd, ilyet még nem láttál Pesten! A srác biztos távolban megállt, lebámult a vízre. A bringás odakiáltotta Bélának, hogy ez nem is vidra, ez sokkal nagyobb valami. Még nézte egy darabig, aztán felkiáltott, hogy hód, ez hód, ott a nagy lapos farka, ez tuti biztos hód. Elővette az okostelóját, lekapta párszor, aztán továbbállt. Béla kedve egyáltalán nem ment el a hódtól, annak ellenére, hogy állattani ismereteiről kiderült, igencsak hiányosak. Felvette a telójával, ahogy úszkál meg rágcsál, és azonnal megosztotta. A hód reggeli után továbbindult északnak, Béla pedig követni kezdte a parton. Amint hősünk a hód nyomába eredt, szívében megmozdult valami. Maga sem tudta, miért, ám érezte, neki köze van ehhez a jószághoz. Hogy ez a hód, ez egy rokon lélek. Megmagyarázhatatlan, hagymázas ökörség, de valóban így igaz, ahogy mondom. Jó két órát sétált a parton, a hódot követve, amikor is az állat gondolt egyet, és az Árpád híd magasságában általúszott, keresztben a nagy folyamon. Magabiztosan, minden hezitálás nélkül. Béla nézte, nézte, már csak egy apró pontnak látszott a hód feje, és körülötte V alakban fodrozódott a víz, amikor Béla meglátta telója kijelzőjén azt a bizonyos számot, a 201 lájkkal. A többit már tudják: a szomorúságot meg a kongó ürességet. Béla ekkor még több mindent tehetett volna. Ő a legegyszerűbbet választotta: hazasomfordált. A hódot persze nem felejtette el. Rákeresett az interneten, megtalálta a vadkamerás videókat. Az utolsó felvétel megdöbbentő eseményt rögzített: a hódmama és a hódpapa nekiesett a fiának, harapták, rúgták szegényt, beszorították a vízbe, és mint akik jól végezték dolgukat, megfordultak, utána se néztek. Bélus lúdbőrös háttal bámulta a képeket. A fejét vakarta. Emlékezett, amint követte a vadat, egyszer összeakadt a tekintetük. Hátborzongató emlék. (Jó, ezt az összenézést csak kitaláltam. Valami romantikus befejezést kerestem. Frappáns csattanót.) Bocsesz, de az élet nem ilyen. A hód eltűnt valahol a Hajógyári-sziget felé, Béla azóta is a szülőknél dekkol, munkája nincs. Holnap megint veszekedni fognak, ő elmegy és újra leissza magát. A hóddal persze soha többé nem találkozik. Budapest (akril, vászon, 55 » 65 cm, 2017) T<* kArpAt-meoencei tehetséogonoozó nonprofit kft. ■■aamiaiiavii aaaaaaaaaHM aaaaaaaaaaa Főszerkesztő Szentmártoni János • Szerkesztőség Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers), 1 Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) * Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: helyorseg.szerkesztosegicigmail.com, postacím: Előretolt Helyőrség, 1364 Budapest Pf. 71. 2020. február
