Heves Megyei Hírlap, 2020. február (31. évfolyam, 27-51. szám)

2020-02-01 / 27. szám

2 szerkesztoseqi terepaszta AZ ORDI-BÁTOROKRÓL Sok minden van, mi az edzőterem­ben csodálatos, de bizony mondom, semmi sem csodálatosb a daliás és fickós ordibátoroknál - vagyis or­­dibátraknál. írtam már mindenről és mindenkiről e bájos szubkultú­rában, és egyik-másik szöveg még szülővárosom mentőseit is dühödt billentyűcsapkodásra ingerelte (ne kapjak otthon infarktust, felírni a todo-listre!), de ezekről a fiúkról még nem szóltam. Kikről is beszélünk hát? Nos, ők azok, akik poron puffasz­tott izmaikkal tényleg afféle biku­­cinak számítanának, ha a bikuci­­ságot poronpuffasztásban mérnék. (De nem abban mérik.) (Igazából mindegy, mert mikor mind ott va­gyunk, mégis.) Úgy lépkednek, mint egy nemrég koitált tyúk: ez azért van, mert a combizmaik különben kisúrolnák a sok kemikáliától kivékonyodott bőrüket, és akkor babakrémmel kéne kenegetni este a BMW-ben, ami mégiscsak ciki, mikor felve­szik az utcai kamerák. Tehát a lépt óvatos, de azért fickós: íz, csín, tűz vagyon a versben, ha mesteri mív; izm, víz, bűz vagyon a léptben, ha protein hív. Igen biza, általában egyik kezükben telefon van, a má­sikban egy bidon protein. Egyik­ből kortyolnak, a másikba bele­üvöltöznek - hacsak össze nem keverik. A technika - a külső szemlélő ál­tal is megfigyelhető jelek szerint - az, hogy kisbikánk először is: jőőő. Megjelenése afféle jelenés az edző-Nagy Koppány Zsolt terem neonszürke egén. Comb­izmait bágyadt vitorlaként csat­togtatja a futópadok szele. (Csak akkor keményszik meg az istenad­ta, ha feszes seggű fitneszfehérnép kacsázik el a nébőrhúdban. Akkor kemény lesz a löttyedés és fesz­­re pattan a bőrizom.) Kortyol egy korty büdös (a cinke szerint kivi­ízű) proteint, fickósan szájat töröl, csinál három fekvőtámaszt, majd iPhone-jához kap, mikéntha szívé­hez, és elkezd üvölteni. Üzleti ügyeket tárgyal féktele­­nített hangon, félmillánál kisebb összeget nem hallasz. Hangja mint szélorkán, legalább húsz métert elfoglal kereken-körben: minden dühbőcsség odamegy belé, minden decibelt túlharsog, szegény David Guetta ernyedten pöcögteti a szett­jeit - esélye nincsen. Leteszi a telefont (addig sem be­szélt senkivel, egyedül ordibált a fekete képernyőnek), majd felhívja a következő barit. Izmos férfine­vetés, tesztoszterontúra, sok szó esik pinákról és ribancokról. A női természet elemzése sajátságos alulnézetből, gyökkettőintellekt. Totyogó pingvinléptekkel fél mé­ter, újabb telefon. Mivel egyetlen szemüveges nyámnyila balfasz se nézett oda a futópadról (igen, ez én volnék), hogy mi ez a nagy kajabá­­lás, emelni kell tétet és hangerőt. Szegény faszi már úgy ordít, hogy hangja valósággal elvékonyodik - a protein csendben bugyog le a hang­szálakon. És még mindig nem akar/ mer odanézni senki, hogy aztán be Beyond (akril, vászon, 40 » 60 cm, 2019) lehessen törni a pofáját - és letépni az állkapcáját. Hiába, nincs mit tenni. Emberünk elmegy a súlyzók irá­nyába, bölömbikanyögődéssel hö­rögve felemel háromszor tíz kilót, ha nagy a hang, nagy a lökési öntu­dat alapon. Ennyi fér bele, kell visz­­szajönni. Szerencsére másodszorra már sikerül találni egy szembeto­tyogó ismerőst. Nagy hangon üd­­vözlik egymást, erős férfipuszik, fickós, de szívből jövő ölelések, pingvintánc; ismerősünk széles vállán vasalt testű kislányt visel - utóbbi szemében totális nullpont, de meg kell adni: szépecske. Úgy ordítanak, mint lagziban a szere­lemvonatra. Egymás hátát csap­kodják, pénzét és kocsiját értékelik, A ^ / » tréfálják meg férfiasán. Sikamlós poénok, na nem igazán sikamlósak, csak olyan bambiajégen-szintűek. A nagy hang tízezer éve javítja a felléptet. Közben sunyin körbepislognak, hátha immár tényleg rájuk néz va­laki rosszallóan. De nem... a nyüzüge kardiós csicskák előreszegezik a tekinte­tüket, futnak, mint a kurvaélet, MP3-lejátszójukon A varázshe­gyet hallgatják, és nem hajlandók felülni a provokációnak. Ilyenkor ugye a sok tesztoszteron, amely ott feszül a proteinporizmokban, nem tud kitörni, hanem a saját farkába kénytelen harapni, és még nagyobb dühre (=hangerőre) ingerli a fickós járású mukkermanokat. Szomorú élet ez (nekik), mert nincs kitörés, soha senki nem néz rájuk mérge­sen, megróvóan, amit végre köte­­kedésnek értelmezhetnének, s áll­csontból téphetnének le arcokat. Ilyenkor jön a kedvenc jelenetem (a tükörből nézem szegényeket - úgy teszek, mintha magam csodál­nám futás közben, de igazából őket lesem kéjesen kaján örömmel): el­fogy a téma, nincs több hóóó meg hőőő meg geci meg buzi meg izé. Nincs téma. Csend van. Puttyogás. Sőt: puttyogtatás. És akkor fogja magát a két daliás pingvin, és iz­mos nézéssel meg járással - hóna alatt a próbababa-merevségű nővel - elkullog. A diadalmas élet pedig kacagva iramlik tova. tarca EGY HÓD PESTEN Gál Vilmos Egy hód Pesten, az nagy dolog! Pontosan 201 lájkot érően nagy dolog. Béla, amint telóján meglátta a számot, savanyúan elmosolyo­dott. Még soha semmire nem kapott ennyi lájkot. Most, hogy feltöltötte hód urat, amint úszik, valamint egy magonc frissen hajtott bokrának zsenge leveleit majszolja, na, az pont 201 lájkot ért! Lekörözött egy szimpla hód, gondolta Béla. Komoly, nagy szomorú­ságot érzett a szívében. És kongó ürességet. A hód, aki a Lágymányosi-öbölben született, átlagosnak mondható, boldog családban (ezt több éjszakai vadkamera felvétele bizonyítja), dühös mancscsapá­sokkal szelte át a Dunát. Azonnal észak­nak fordult, még csak ki sem fújta ma­gát, és folyásiránnyal szemben kezdett el tovább úszni. Ekkor látta meg Béla, aki az éjszakát itt, a Duna-parti kerékpárút melletti füvön töltötte, ugyanis előző este szörnyen berúgott. Azért rúgott be, mert összebalhézott az apjával. Béla munka­­nélküli volt, aki huszonnyolc éves kora ellenére a mamahotelben éldegélt. Szóval összezördült a faterral meg a muterral (ami fura, mert a muter általában a pici fia pártját fogta), mit összezördült, volt ott olyan üvöltözés, veréssel fenyegetés, hogy Bélus inkább lelépett, és a hideg, május eleji éjt ivással meg az iváshoz kapcsolódó járulékos dolgokkal töltötte. Fogvacogva. És félve az előtte tornyosuló, rettenetes élettől. Hajnaltájt saját didergése ébresztette, felkászálódott, majd odatámolygott a rak­part kőfalához, ahol könnyített magán. Akkor pillantotta meg hódúnkat. Mi a fene ez, kérdezte fennhangon Béla. Milyen ál­lat? Kutya? Nem, nem kutya, vidra! Pes­ten! Nagyon állat! Előbb egy futónőnek akarta megmutat­ni, de az kitért Béla elől (érthető okból). Béla nem adta fel, most egy bringást szó­lított le. Egy vidra, lent, nézd, ilyet még nem láttál Pesten! A srác biztos távolban megállt, lebámult a vízre. A bringás oda­kiáltotta Bélának, hogy ez nem is vidra, ez sokkal nagyobb valami. Még nézte egy darabig, aztán felkiáltott, hogy hód, ez hód, ott a nagy lapos farka, ez tuti biztos hód. Elővette az okostelóját, lekapta pár­szor, aztán továbbállt. Béla kedve egyál­talán nem ment el a hódtól, annak ellené­re, hogy állattani ismereteiről kiderült, igencsak hiányosak. Felvette a telójával, ahogy úszkál meg rágcsál, és azonnal megosztotta. A hód reggeli után továbbindult észak­nak, Béla pedig követni kezdte a parton. Amint hősünk a hód nyomába eredt, szívé­ben megmozdult valami. Maga sem tudta, miért, ám érezte, neki köze van ehhez a jó­szághoz. Hogy ez a hód, ez egy rokon lélek. Megmagyarázhatatlan, hagymázas ökör­­ség, de valóban így igaz, ahogy mondom. Jó két órát sétált a parton, a hódot követ­ve, amikor is az állat gondolt egyet, és az Árpád híd magasságában általúszott, ke­resztben a nagy folyamon. Magabiztosan, minden hezitálás nélkül. Béla nézte, nézte, már csak egy apró pontnak látszott a hód feje, és körülötte V alakban fodrozódott a víz, amikor Béla meglátta telója kijelzőjén azt a bizonyos számot, a 201 lájkkal. A többit már tudják: a szomorúságot meg a kongó ürességet. Béla ekkor még több mindent tehetett volna. Ő a legegy­szerűbbet választotta: hazasomfordált. A hódot persze nem felejtette el. Rákeresett az interneten, megtalálta a vadkamerás videókat. Az utolsó felvétel megdöbbentő eseményt rögzített: a hódmama és a hód­­papa nekiesett a fiának, harapták, rúgták szegényt, beszorították a vízbe, és mint akik jól végezték dolgukat, megfordultak, utána se néztek. Bélus lúdbőrös háttal bámulta a képeket. A fejét vakarta. Emlékezett, amint követte a vadat, egyszer összeakadt a tekintetük. Hátborzongató emlék. (Jó, ezt az összené­­zést csak kitaláltam. Valami romantikus befejezést kerestem. Frappáns csattanót.) Bocsesz, de az élet nem ilyen. A hód eltűnt valahol a Hajógyári-sziget felé, Béla azóta is a szülőknél dekkol, munkája nincs. Hol­nap megint veszekedni fognak, ő elmegy és újra leissza magát. A hóddal persze soha többé nem találkozik. Budapest (akril, vászon, 55 » 65 cm, 2017) T<* kArpAt-meoencei tehetséogonoozó nonprofit kft. ■■aamiaiiavii aaaaaaaaaHM aaaaaaaaaaa Főszerkesztő Szentmártoni János • Szerkesztőség Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers), 1 Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) * Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: helyorseg.szerkesztosegicigmail.com, postacím: Előretolt Helyőrség, 1364 Budapest Pf. 71. 2020. február

Next

/
Thumbnails
Contents