Heves Megyei Hírlap, 2020. február (31. évfolyam, 27-51. szám)
2020-02-08 / 33. szám
’íRHTJÍl helyőrség színház 7 Szabó Magda Az a szép> fényes nap című drámáját vitte színre a székesfehérvári Vörösmarty Színház •• •• n A KIBEN EN GYÖNYÖRKÖDÖM" Bonczidai Éva Géza (Gáspár Sándor], Deodatus (Kozáry Ferenc) és Vajk (Kovács Tamás) Forrás: www.vorosmartyszinhaz.hu Ragaszkodni őseink hitéhez vagy alkalmazkodni a Nyugathoz? Megtartható-e a kultúránk? Elvész-e egy nemzet, ha hitet cserél? - olyan kérdések ezek, melyek lassan kinőnek a kocatörténészek „mi lett volna, ha...” gondolatfutamai szintjéről, nemcsak elméleti vita szempontjai István vagy Koppány mellett, hanem érvényes kérdések ma is. Szabó Magda Az a szép, fény es nap című drámája azt a napot rekonstruálja a történelmünkből, amikor egyértelmű, következetes válaszokat kellett adni ezekre a kérdésekre: 994 őszén, az esztergomi fejedelmi rezidencia lakói arra készülnek, hogy másnap illusztris diplomaták és egyházi méltóságok jelenlétében a fejedelem fia, Vajk felveszi a keresztény hitet. Gyilkosságok, egymásnak feszülések, stratégiák és veszteségek - sűrű szövésű dráma ez, még akkor is, ha a szereplők két felvonáson keresztül hajtogatják, dédelgetik a maguk igazát. A darabot nemrég a székesfehérvári Vörösmarty Színház tűzte műsorára kiváló szereposztásban és Bagó Bertalan sokrétű rendezésében. Egy új szemponttal egészítették ki Szabó Magda drámáját, ez pedig a nyilvánosság nézőpontja (dramaturg: Tucsni András). Pálya Pompónia alakításában feltűnik egy külföldi riporter, Klara Ilmaninen, aki élőben tudósítja Nyugat-Európát arról, hogyan válik az egykor rettegett portyázó törzsből keresztény és európai nemzet. Szórakoztató fricska ez, hiszen napjainkból ismerős a fontoskodó riporter figurája, aki beéri azzal, hogy elsorolja, kik érkeztek meg a történelmi fontosságú találkozóra, majd pár másodpercben semmitmondó válaszokat csikar ki lényeges kérdések mentén. Az itt élők kultúrájának tiszteletére felszólító plakátokról ismerős szlogenek nem ócska aktualizálást jelentenek az előadásban, nem teszik nevetségessé ezt a törekvést, hanem érzékeltetik, hogy ez mindenkor érvényes igény és szempont lehetett. Okos előadás ez, nem foglal állást, így nemcsak azt éri el, hogy a néző újra lefolytassa magában az István és a régi hithez ragaszkodók közötti vitát, nemcsak érvek és ellenérvek ütköznek, hanem látni engedi a Nyugat szempontját is. Bármi is a döntésünk, az csupán európai szenzáció, egzotikus furcsaság, a mértékadó kultúra cifra rongyokba bújt követei újra és újra rácsodálkozhatnak a nyers erő létezésére. A diplomáciai helyezkedés szép ellenpontja a törzs színrelépéséhez rendelt, erőteljes koreográfia és a sajátosan komponált hangzó tér a mongol torokénekkel, ütőhangszerek dobogásával és a kéthúros, lófejes hegedű (morin khuur) hangjával. Ez szépen tükrözi azt is, hogy a magyaroknak mit jelent az ének, mit jelent a vén Bönge (Derzsi János), az egyetlen ember, aki még ismeri az összes dalt. „Az a szép, fényes nap, az Isten jobb szeme” - dúdolja a lány, amíg Géza fejedelem (Gáspár Sándor) be nem tiltja a pogány dalok éneklését. Ezt a dalt is, melyet ő maga is dúdol, ha egyedül marad. Mit kap a nép a dalaiért cserébe? - fogalmazódik meg a kérdés a nézőben. Pedig tudjuk. Tudjuk, Vajk miért választotta ezt az utat, és tudjuk, hova vezetett, mégis döbbenetes ennek a választáskényszernek a súlya. Ma a magyarok az európai kereszténység egyik legkövetkezetesebb védelmezői, ma, amikor még mindig elvárás a Nyugathoz igazodás, épp ezzel az Európával szemben kell képviselni a kereszténység értékeit. Furcsa tükör ez a darab emiatt is - a hetvenes években ravasz szembesítésként írta Szabó Magda, és bölcs gondolatprovokációként tálja elénk most Bagó Bertalan. Épül egy új világ - a színpadon egy nagyszabású építkezés nyomai (díszlettervező: Vereckei Rita), Vajk (Kovács Tamás) kezében pedig már ott a vázlata azoknak a rendeleteknek, amelyek által megszilárdítja az új országot. Egy bölcs, de véres kezű uralkodó színre lépéséhez asszisztálunk, a nép veszteségei azonban csak felsejlenek. Az igazi ütközet nem a Kelet és a Nyugat között van, hanem apa és fia között. Géza és Vajk közös jelenetei ravasz dramaturgiával komponáltak, Gáspár Sándor és Kovács Tamás kettőse pedig kiválóan építi fel e két erős ember összecsapását. Épp az általuk láthatóvá tett emberarcúság miatt válik érezhetővé egy történelmi tény mögött az igen személyes dráma, a szembesülés, hogy nem ismerem a gyermekem, vagy hogy az apám a saját céljait akaija általam megvalósítani. Az apának önvád és tehetetlenség jut, a fiúnak magányos harc és a tudat, hogy az apja nem érti őt. „Ez amaz én szerelmes fiam, a kiben én gyönyörködöm” - hirdette az Atya Jézus megkeresztelésekor, István viszont már nem tud maga mellett egy büszke atyát, az ő apja hallgat, amikor elindul beteljesíteni az akaratát. CSAK ÉN SZEDEK ITT BÉRES CSEPPET? Él egy anekdota, miszerint Enrico Fermi, amikor földönkívüli létformákról beszélgetett kollégáival, feltette a kérdést, hogy ha valóban idegenek jártak a bolygónkon, hol vannak most? Az anekdota szerint a sarokban dohányzó Teller Ede azt válaszolta: Európa közepén, és magyaroknak hívják őket. Annyi bizonyosan igaz a történetből, hogy tudóskörökben nemzetünket sokáig marslakóknak nevezték, ezzel magyarázva, hogy egy ilyen kis nép ennyi feltalálót adott a világnak. Ezen feltalálók sorát bővítette Béres József is, aki a hetvenes években agrármérnök létére korszakalkotó orvosi felfedezést tett. Az ő életét és a Béres Csepp feltalálásának körülményeit mutatja be nekünk Gyöngyössy Bence legújabb filmje, A feltaláló. Az életrajzi filmek - egy-két kivételtől eltekintve (mint például Passer Sztálinja vagy a James Marsh által rendezett A mindenség elméleté) - ritkán maradnak fenn a köztudatban. Ennek legfőbb oka, hogy nehéz látványos közönségfilmet alkotni a műfajban. Gyöngyössy ezzel látszólag tisztában van, A feltaláló nem akar több lenni, mint ami. A biográfiai filmek gyakran abba a hibába esnek, hogy valami akciót, valami abszolút oda nem illő csavart akarnak vinni a történetükbe, ezzel magukat hiteltelenné téve. A mi filmünk nem esik ebbe a hibába, egy érdekes ember érdekes története kerül vászonra. Se több, se kevesebb. 2020. február A történet tehát esetünkben akkor jó, ha átlagos, épp ezért van sokkal nagyobb hangsúly a színészi játékon. Gáspár Tibor kifogástalanul hozza a vidéki értelmiségi karakterét. A tudóst, aki nem akar nagyra törni, nem akarja megváltani a világot, egyszerűen csak szakértő a maga területén, aki ha tud, segít. S ez adja a film fő motívumát is: ha képesek vagyunk arra, hogy másokkal jót tegyünk, akkor meg kell tennünk. Béres József nem volt orvos - ezt konkrétan ki is mondja a filmben, amikor a „csodacseppért” folyamodók doktor úrnak nevezik -, egyszerűen értette a munkáját, és amikor a szükség úgy hozta, saját eredményeit más területen alkalmazta. így vált gyógyítóvá. Gáspár előadásában egyszerre találkozik a zseni és a kisember. Bár környezete folyamatosan dicséri szakértelmét, ő mégis szerény marad, nem tör babérokra, nem vesz el pénzt a segítségéért, sőt mikor amolyan menekülő útvonalként felajánlják neki, hogy családjával külföldre költözhet és ott dolgozhat tovább a készítményén, ő inkább marad. Marad Magyarországon, ahol veszélyben az élete, az egzisztenciája - de itthon van. Mi készteti hát agronómusunkat arra, hogy megkockáztatva karrierjének elvesztését, orvosi kísérletekbe kezdjen, ha nem az ambíció? Húga, Irén betegsége (őt Für Anikó alakítja). Irén küzdelme a rákkal ösztönzi Bérest, hogy az agrárszektorban már bizonyított eljárását előbb egereken, majd embereken is alkalmazza, méghozzá eredményesen. Irén esetében egyébként meglepett a szereplőválasztás. Für Anikót eddig merőben eltérő karakterek megformálásában szokhattuk meg, ám most sem kell csalódnunk a színészi teljesítményében. A mellékszereplők közül leginkább Trill Zsoltot emelném ki, aki Nagy Lászlót alakítja. Mikor a párt befolyására Béres egyre szorongatottabb helyzetbe kerül, a kortárs magyar művészvilág az, amely kiáll mellette. Ezt Gyöngyössy filmjében Nagy László alakján keresztül mutatja be, aki Aczél elvtársat is sakkban tartva kel a feltaláló védelGóspór Tibor Béres József szerepében mére. Trill élethűen formálja meg a költőt, pátosz nélküli, de kissé a valósággal párhuzamosan mozgó művészemberként. „Ne izgulj József, írtam neked egy verset” - hangzik el a mondat, a reakció pedig egyáltalán nem csap át szirupos lélekmelengetésbe, Gáspár Tibor Béres Józsefe pont úgy válaszol, ahogyan mindannyian tennénk, mikor egy per előtt állva hasonlóképpen próbálnának megnyugtatni. Technikai szempontból a film nem mutat újat, de a megszokottat jól hozza. Csukás Sándor egyszerű, mégis hatásos képi világgal operál. A zene azonban sajnos hagy kívánni valót maga után. Szokás mondani, Kertész Dávid hogy a filmzene akkor igazán jó, ha nem is tűnik fel, de a hiánya azonnal érzékelhető. A feltaláló legnagyobb hibája talán éppen az, hogy az aláfestő zene néhol túl erős, kissé disszonáns hatást kelt. A maga nemében egy mindenképpen hatásos filmről beszélhetünk tehát. A Cseppben az élet című, négyrészes tévésorozatból vágott játékfilm jó korképet alkot a kádári rendszer kissé groteszk világáról, arról, hogy a tehetséges ember hogyan képes felülemelkedni a diktatúra által rákényszerített középszerűségen, nem a sikervágy által, hanem a tenni akaráson, az emberségén keresztül. Forrás: Pannónia Entertainment IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET V
