Heves Megyei Hírlap, 2020. február (31. évfolyam, 27-51. szám)
2020-02-08 / 33. szám
^rr^r][' folytatás o 1. oldalról | helyőrség 3 Ezt a Domokos Géza teremtette lehetőség alakította is, arra is figyelt, hogy minden egyes szerzőt egy-egy jó nevű román író, költő ajánljon a román olvasónak. Az volt a nagy szerencse, hogy egy nagyszerű fordítót nyert meg szerkesztőnek. Paul Drumaruról van szó, aki egy váradi zsidó férfi volt, egyébhez nagyon ügyetlen, de fordítani tökéletesen tudott. Kevés magyarral találkoztam, aki szebben beszélt magyarul, és kevés románnal, aki szebben beszélt volna románul, mint ő. Egyébként jellemző, hogy regényt románul írt, publicisztikát pedig magyarul. Ady és József Attila azóta szól románul, amióta ő megszólaltatta őket. (1999-ben kiadtuk egy gyűjteményét, az a címe, hogy Transland - Poefii mei maghiari.) Ő volt ezeknek a könyveknek a szerkesztője, ami szintén nagyon sok jót hozott a kiadónak. Mai szemmel ezek elég szép, három-négyezres példányszámban fogytak, de időnként a húszezret is elérték. Megjelent Sütő András három drámája is, az Anyám könnyű álmot ígér, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat, és még sorolhatnám. Nagyon sok fontos könyv fordítása, mert nem esetleges volt a kiválasztás, hanem egyrészt Domokos nagyon jól ismerte a román irodalmat is, tehát tudta, hogy milyen közeget kell kiszolgálni. Aztán voltak még az olyan bravúrok, mint a Törökországi levelek, amely most már lassan közismert, és amely egyfajta kultúrateremtés volt a fordító, Gelu Páteanu részéről. Talán őt becsülte Drumaru a legtöbbre. Nagyon igényes volt, most nem mennék bele, hogy kiket hogyan minősített fordítóként, de Páteanut nagyon sokra tartotta. Volt egy másik román szerkesztő is, ő velem egy évben (1977) került a kiadóhoz, Gabriel Gafifa, aki 1990 májusától diplomáciai karriert futott be. A Krónikában megjelent róla, hogy informátor volt, ő akkor állítólag úgy nyilatkozott, hogy ezt hazafiasságból tette, nem pénzért. Nagyon jó viszonyban állt Domokossal, nagyon sokat jelenthetett róla. De Domokos alapvetően egy nyílt, nem összeesküvő típus volt, akárkit állíthattak rá, az biztos jó jelentéseket írhatott. Gabriel azt mondta, hogy nem tud magyarul, de angolul, franciául és németül beszélt, jó kolléga volt és igényes szerkesztő is, ilyen értelemben hasznára lehetett a Kriterionnak.- Csak fordításirodalommal foglalkozott ez a sorozat?- így van, románul eredeti irodalmat azt hiszem, egyet vagy kettőt jelentettek meg, például Nicolae Balotá könyvét a romániai magyar írókról. A fordítások számítottak, volt antológia, próza, vers, de esszé és tanulmány is (Imreh István, Bretter György, Gáli Ernő). Nagyon nagy segítség lehetett Dávid Gyula, aki románból sokat fordított, nagyon jól ismerte a román irodalmat.- Ez a sorozat túlélte a kilencvenes évek változásait?- Igen, de már megszerkesztett kéziratokkal éltük meg a „bukfencet”, azt hiszem, Szabó Gyula Gólya szállt a csűrre (Páteanu fordítása) volt az utolsó darabja a sorozatnak 1992-ben. Drumaru még sokáig dolgozott nekünk, innen is ment nyugdíjba, de már más világ jött. Még jó néhány könyvet adtunk ki az akkori Soros-támogatásokkal, az ő alapítványa, a Nyílt Társadalom - amely még teljesen mást jelentett - erősen támogatta a fordításokat. Minden állam próbálja a maga irodalmát promotálni ilyen-olyan intézményeken keresztül, de a régiók közötti együttműködés már nemigen megy, mi is csak odáig jutottunk el, hogy volt egy-két érdekes tervünk. A kilencvenes években még voltak kapcsolataink ezekkel a közösségekkel, ehhez az Európai Unió jó lehetőséget adott volna, de nekünk már nem maradt rá erőnk, és ahogy látom, másnak sem.- Az olvasási szokások, a társadalmi viszonyulás változott meg? Hogy látszik ez a statisztikákban a kiadó szempontjából?- A mi szempontunkból ez egyértelmű, erre nem igazán tudunk pályázni. A Román Kulturális Intézet nem fogad be román jogi személytől pályázatot. Mi úgy adtunk ki ezelőtt két évvel egy igen jó román regényt, hogy átadtuk a kéziratot egy magyarországi kiadónak, ő pályázott, és közös kiadásként jelentettük meg. De egy kicsit nehézkes a dolog. Nyilván mi is beszűkültünk már. Egy fordítónak nem mondhatom azt, hogy ő csak készítse el a fordítást, mi majd pályázunk és meglátjuk, mi lesz belőle. Ő azt fogja mondani, hogy megcsinálta a munkát, tesBőség (olaj, akrilspray, akril, közepes sűrűségű farostlemez, 104 « 104 cm, 20151 2020. február sék kifizetni. Egy szerzőt még lehet azzal türelemre inteni, hogy majd ha kapunk rá pénzt, akkor kiadjuk. Domokos Gézáék tervszerű építkezését mi már nem tudjuk megengedni magunknak. Az is igaz, hogy kiadóként kikerültünk a bukaresti nagy irodalmi körforgásból. Az írókkal való kapcsolat messze nem olyan, mint annak idején volt. (Bár erről érdemes lenne a kolozsvári Koinóniát is megkérdezni, mert ők sokat fordítanak, jó és fontos dolgokat, és ők talán ezt jobban fel tudják vállalni. A lényeg, hogy jól csinálják.) Ez az egyik veszteségünk, én legalábbis annak élem meg. Arra még kevesebb a lehetőség, hogy magyar írót fordítsunk és promotáljunk, lényegében kiszorultunk a román könyvpiacról. 1990-ben létrehoztuk a Kriterion Alapítványt. Ennek lett volna a tiszte a hátországot is megterem-teni, meg a regionális együttműködés motorjának reméltük, de másképp alakultak a dolgok, Domokos másképp képzelte el. Mi is létrehoztunk jóval később egy alapítványt, de az messze nem tudta biztosítani a szükséges erőt és az anyagi távlatot. Arról nem is szólva, hogy egy évtizedet elvesztegettünk. Egyre csökkent a kiadó létszáma, és már nem volt kivel lebonyolítanunk a nagyobb lélegzetű projekteket. Ezt azért mondom, mert ebben a mindennapi taposómalomban sok minden elveszett, ami nagyon nagy baj. De az is igaz, hogy amíg nem volt az alapítvány, tíz évig döglődött a kiadó a privatizációs lehetőség és az államiság között. A rendszerváltás utáni idő nagyon keservesre sikerült. Mert Iliescunak - mint a Műszaki Kiadó korábbi igazgatójának - volt egy ötlete, az állami holding, ami a minisztérium fennhatósága alatt levő kiadók nagy részét megtartotta, de attól koldultunk. Volt egy közös bankszámla és nem volt rajta pénz. A terjesztés szétesett, ugyanis nem volt a holding kezében, és azóta sem tudott talpra állni. A pénzek nem úgy mozognak, ahogy egy piacgazdaságban kellene.- Ez önmagában megérne egy beszélgetést, hogy a könyvterjesztés hogyan mozdult el.- Húsz év kellett, hogy rájöjjek, hogy a nagyobb pénz nem a nyomdához vagy a kiadóhoz kell, hanem a nagykereskedelmet kézben tartó céghez.- Az nem titok, hogy egy könyv bolti ára körülbelül a reális értékének a duplája.- Tulajdonképpen igen, mert ha nem volnának a támogatások és a részfinanszírozás, akkor nem lenne tizenöt kiadó Erdélyben, de öt sem. Ez a különbség a magyarországi és az itteni könyvpiac között. A magyarországi összeszedte magát a kilencvenes években. Az Alexandra holding például megoldotta a könyvkereskedelmet, mindenki átkozza, de a vezetője tudta, hogy miként lehet a könyvből pénzt csinálni. Az is mindenképpen jót tett a könyvpiacnak, hogy megjelentek az ötszáz-hatszáz négyzetméteres könyvesboltok, miközben máshol megszűntek. Romániában nem lett nagyker a könyvkiadásból, miközben Magyarországon van négy-öt, az egész piacot kézben tartó cég. (Igaz, az Alexandra közben csődbe ment, jelentős károkat okozva a H. Szabó Gyula a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári székhelyén kiadóknak.) Nálunk, Erdélyben, a beindult nagy kiadók saját terjesztési hálózatot igyekeztek kiépíteni és ezek szépen megfojtják egymást. Van legalább 25-30 erős kiadó saját értékesítéssel, amelyek a bukaresti és a romániai könyvvásárokra hurcolják a könyveiket és így tudnak eladni. De szerves, jól működő nagyker nincs. Sok nagyváros van, ahol alig-alig lehet könyvet vásárolni. A romániai könyvpiac első „eredménye” az volt, hogy a megyei könyvterjesztők önállósultak (majd becsődöltek).- A rendszerváltás előtti évekről viszont Mózes Attilától olyan legendát hallottam, hogy a hetvenes évek végén a debütkötete honoráriumából kifizette a lakása előlegét.- Lehet. Korábban - még Attila előtt -, az ötvenes években a párt megfizette vélt vagy igazi dalnokait. Volt egy díjszabásfüzet, mindenféle szempontok szerint, ki mennyit kapjon. Ebben szerepelt, hogy például a vers, egy ív (hétszáz sor) az 2000-7000 lej közötti honoráriummal járt. Egy bányász fizetése akkoriban négy-ötezer lej volt. Ez az ötvenes években volt, Attila idejében már átalakult ez is. De az eladási számokból az látszott, hogy három-négyezer példányt bármiből el lehetett adni. Volt ennek a sorozatnak egy bejáratott neve. Az, hogy ment-e a könyvek által előbbre a világ, ne firtassuk. De ez a húsz év, amit a sorozat megélt, jelent valamit, nagy teljesítmény volt már önmagában is. Hogy igazából a magyar vagy a román köztudatban ez mit jelentett? Nyilván nem sokat, mint ahogy a többi irodalom befogadása sem.- Az irodalom fogyasztása tehát mindig is egyfajta kiváltság volt?- így van. Nem voltak ezek népkönyvek, de bár ott tartanánk, hogy akkora érdeklődés volna ma is! Érdekes dolgokra derülne fény, ha az ember megnézné a korabeli recenziókat is.- Mi volt a reális példányszám mondjuk egy regény esetében? n i->j- Tíz-tizenkétezer példány volt az átlag. De van, amelyik nyolcvanezret is elért. A Forrás-sorozat kétezer-háromezer példányban jelent meg. Az ismeretlen szerző iránti bizalom ekkora volt, nem a rokonság vette meg. Abban az időben ez kevésnek számított. Minden átalakult azóta, bejött a digitális világ.- Szerintem kilencvenben, a változásokkal együtt a szakmai kontroll is megszűnt. Szerkesztőségek tűntek el, hígultak fel, és amikor felismerte az utca embere, hogy bármit írhat, azt a sarki nyomda kinyomtatja, innen kezdhetett kialakulni az az állapot, ami most az irodalmat jellemzi.- Nem tudom, hogy az összmagyar irodalmat sajnálnom kell-e. Lehet, hogy voltak könyvek, amelyek nélkül jól ellettünk volna. Biztos, hogy jóval kevesebb szerkesztő gondozza a sokkal több könyvet, ami manapság vagy a korábbi évtizedekben megjelent. A másik dolog, hogy a kiadónak az volt a diszkrét bája a bukfenc előtt, hogy nagyon alacsony fizetésért, de egy viszonylag védett munkahelyet jelentett. Rosszabb volt a fizetés, mint a sajtónál, de nem kellett parancsra megírni semmit. Pláne a Kriterionnál. De hát a 90-es esztendőben négyen mentek el egyetemre tanítani. Mert ott volt a helyük. És még sokan mentek el, nemigen volt mivel a fiatalokat magunkhoz csábítani. A német szerkesztőség is elolvadt. Nem sorolom tovább. A kérdőjel ott van az én fejemben is, hogy ki fogja az értéket felmutatni nekünk. A lájk nem az értéket jelzi, csak á demokrácia érzetét adja. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET fi
