Heves Megyei Hírlap, 2020. február (31. évfolyam, 27-51. szám)
2020-02-08 / 33. szám
szerkesztoseqi terepaszta HOGY MENT-E ELEBB? helyőrség Farkas-Wellmann Endre it' ~ -______ Elmélkedés az optimális koleszterinszintről (akrilspray, akril, vászon, 100 * 120 cm, 2019) Mi ment, ha ment, és hova? Például mi is micsoda briganti társaság vagyunk, hogy lapunk farsangi számában limerickeket mertünk közölni. Jó vaskos, pajzán kis verseket, amilyenek a limerickek úgy általában. Micsoda blaszfémia! Mindeközben elgondolkodom Vörösmarty kérdésén, hogy ment-e a könyvek által a világ elébb, s ha személyes gondolataimat idézem fel különböző olvasmányélményeimből, elszomorít az egyetlen megállapítás, amire jutok - a világ számára a könyvek nem azt hozták el, amire hivatottak lettek volna: a tudást, a köz boldogulását, a szépség élményét vagy egyáltalán a dolgaink jó irányba való elmozdulását. Az utóbbi időkben pedig azt tapasztalhatja bárki, hogy az irodalom is egyre inkább a félreértések terepévé változott, hála az irodalomtudomány nagyvonalúságának, amely az értelmezés gyakorlatát az alkotás szentsége fölé emelte néhány szűk évtized alatt. Konyhanyelven: ma, ha véletlenül kezünkbe kerül egy irodalmi szöveg, és indíttatásunk szerint épp gyalázkodni akarunk, akkor mi sem könnyebb, mint hogy megkeressük e szövegben a nekünk tetsző támpontokat, és hajrá! Az internet megbíija. Az irodalmat így sikeresen elvettük a szerzőktől és elvettük az olvasóktól is, nagyjából maradt egy „szakmai” olvasótábor, amelyről alább ejtünk néhány szót, és maradt egy olvasóközönség, pontosabban magára maradt egy olvasóközönség, amelyik folyamatosan igyekszik újradefiniálni olvasási szokásait és ízlésvilágát. Miközben mindenhol, minden fórumon megmondják neki, hogy mi is az irodalom, újabban azt is, hogy ki az, aki jó irodalmat ír, és ki az, aki rosszat. Pedig nem is oly rég még olvasónak lenni sem volt túl egyszerű, a kultúrafogyasztás rangot adott, a kultúremberek közé emelte művelőjét. Aztán jött a szakma és megmondta, hogy mi az irodalom. Az olvasó pedig belátta, hogy ha már ez ennyire egyszerű, akkor miért ne lehetne ő maga is a szakma? Hiszen rendelkezik ugyanazzal a felkészültséggel és fegyverzettel, mint azok, akik lépten-nyomon megmondják a tutit, ott nyüzsögnek a közösségi oldalakon, a weboldalak fórumain, uralják a kommentszekciókat bármely felületen. Ezzel nincs is semmi baj, hiszen ha így van, akkor így van, ezt hozta el a demokrácia, ha úgy tetszik, vagyis ez kellett nekünk. Többnyire. Vagy már akinek. Két évtizede próbálom megfejteni ezt a szakmafogalmat, nagyon izgalmas kérdés. Hirtelen mindenki „szakma” lett, aki valaha leírt és kis szerencsével valamely lapban megjelentetett egy írást, egy ilyen háttér ma már egy olvasói fórumon felér a nagydoktori státusszal, a kétszáz példányban megjelent könyv pedig szerzőjét professor emeritusszá emeli e közegben. Szóval két évtizede várom, hogy lássuk már végre konkrétan, ki ez a szakma? Azt tudjuk, hogy a rendszerváltás után gyorsan megszűnt az a tényleges szakmai kontroll, amelyet például a folyóirat-szerkesztőségek gyakoroltak, és megakadályozták a dilettánsokat abban, hogy elárasszák a világot a förmedvényeikkel, és most, amióta elég az, hogy valaki saját magáról kijelentse, hogy ő szakma, a szakmai szervezetek többségén is kimutatható a hordajelleg. Mert valahogy az elhivatott és hozzáértő alkotók közösségei a fenti gyakorlat mentén óhatatlanul magukba fogadták ezt az újszakmaiságot a képviselőikkel együtt. Most meg mindenkié lett az irodalom is, mindenki a legjobban ért hozzá. Az olvasó végképp. Amikor pedig az ilyen-olyan felháborodásokat olvasom, nem is a hozzáértői színvonalon sajnálkozom, hanem azon, hogy az OLVASÓ hozzáértésében odáig jutott, hogy műfaji követelményeken botránkozik meg, mint például a limerick esetében a vaskos humor vagy a pajzán tartalom. Az, hogy a magyar limerickirodalom Orbán Ottótól Faludy Györgyig miről szól, nem is olyan fontos, a kortársakat pedig egyenesen kövezzük meg! Én meg várom a szakmát. tarca GYÓGYMÓD Gáspár Ferenc Tél, tél, tél. Hideg, sötét és borongós. A kutyáját sem veri ki az ember. Legszívesebben otthon ül és indiánregényeket olvas, lélekben ott száguld velük a napsütötte mezőkön, lasszóval fogja a vadlovakat és medvetalpat eszik félig nyersen. A valóságban viszont csöpög az orra, fázik, krákog és köhög, és korán kel a sötétben, mert tanítani megy az iskolába, ahol a gyerekeken kívül egy Influ Enza nevű hölgy buja, ám ha nem is halálos, de a végsőket idéző ölelése várja. Az ölelésnek aztán következményei vannak. Már nemcsak krákogás van meg orrfújás, hanem láz, szövődmény, végtagfájdalom. Homloküreg-gyulladás, arcüreggyulladás. Az ember ül otthon az ágyban, fején takaró, előtte egy fazékban forró főzet... és nem, nem a táltosokat idézi, nem világot akar megváltani, hanem egyszerűen csak inhalál. Kamillával. Persze az is világmegváltás. Én vagyok az én világom. Magunkból indul ki minden, és ehhez nem kell Ady Endrének lenni. Mert ha mi jók vagyunk, üdék és jó illatúak, akkor a többiek is azok lesznek. Akkor a vásott nebulók is jobban elfogadnak bennünket, elhiszik Miltiádészt és Lúdas Matyit, nem akadnak fenn a Pragmatica sanction és más nehézségeken. De hát: nem és nem! Pedig az ember dönti magába a C-vitamint, és közben átkozza Szent-Györgyit meg az egész világot, az Atyaistent, aki a náthát kitalálta. Mert a vírust még lebírjuk valahogy, de a takonykor tavaszig megmarad. Hogy is írta a költő? O nátha, nátha! Grippe! Katarrhusz! Influensz! Vagy bármi cifra névvel S alakban megjelensz. Ugyan mért nem pihensz? Nem pihen bizony kikeletig. Akkor meg már lassan vége az iskolaévnek. Hogyan van vége? Amit a nemzeti ünnepig nem tanítasz meg, arra keresztet vethetsz, oktat egy idősebb kolléga. Mert ugye március tizenötödike után mindjárt tavaszi szünet jön, húsvét, május elseje, nyár. Az ifjúság a napsugaraktól meggyógyul, akár a császár, akit feltehetően kiraktak a napra, hiszen Csontváry azonnal megtáviratozta neki a feltétlen gyógymódot, amint értesült az uralkodó takonykórjáról. Igen ám, de van, hogy nem süt egész télen. Akkor meg mit tegyünk? Nem tudom, hogyan és miképpen leltem rá a fokhagymára. Hogy fokhagymát kell enni. És nem egy-két gerezdet, hanem egy egész fejet, és folyamatosan. A szer - a fokhagyma - viszont rendkívüli módon büdös, ráadásul ha valaki rendszeresen fogyasztja, nemcsak a szája lesz förtelmes szagú, hanem a bőre is úgy szaglik majd tőle, mintha beleheveredett volna valami végtermékbe, vagy legalábbis állatgondozó az istenadta a Nagycirkuszban. A nátha és az a bizonyos grippének is csúfolt nőszemély viszont innentől fogva messzire elkerüli. Akárcsak a kollégák, akik továbbra is jó illatúak, ámde betegek. Ám a metrón, a villamoson egyre több a szabad hely, lassan úgy járok-kelek, mint egy maharadzsa, akinek jöttére azonnal felpattannak az addig unottan terpeszkedő alattvalók. Az iskolában azon veszem észre magam, hogy szinte folyamatosan helyettesítek. Tél vége van, az immunrendszer ekkorra legyengül, leromlik. Nyelvi órákon próbálok megfelelni, ez még csak elmegy, humán beállítottságú lévén elboldogulok valahogy. De egy szép napon szólnak, hogy mutassak be egy kísérletet. Nehezen állok kötélnek, nem az én szakterületem. Addig rágják a fülem, amíg elvállalom. A dolog egyszerű, fizikaórán bele kell fújnom egy vízi buzogányba, ami olyan, mint egy soklyukú labda, egy kilyukasztott lopótök, csak üvegből, ezzel demonstrálom, hogy a víz egyenlő irányban és mennyiségben távozik, ha előzőleg a kezemmel a lyukakat befogtam, most meg elengedem és belefújok a csőbe. Csuromvíz leszek, de a gyerekek roppant boldogok. Tetszik nekik az elázott tanár. Másnap rám ömlik a higany, Bunsen-égőtől gyullad meg a köpenyem. Ógok-mógok, hogy többé ilyet sosem, de kénytelen vagyok belemenni a játékba, mert mindenki beteg. Lassan egyszemélyes iskola leszek, hol csontvázzal, hol térképekkel rohangálok a hónom alatt, kémiaórán magnéziumot égetek, máskor meg másodfokú egyenleteket körmölök a táblára. Délutánonként néha az uszodában edzem magam. Szemben velem két fiatal lány tempózik kedélyesen. Beszélgetnek. Hogy miért van ennek a víznek ilyen ordenáré fokhagymaszaga. Még nem kell a víz alá bújnom, ők szerencsére nem ismernek személyesen. Az edzőteremben viszont, a súlyzók között egy alkalommal a tréner beleköt egy sporttársba, hogy nem guggol eleget, satnya a lába.- Az enyém pipaszár?! - kiált fel az illető sértetten, és lehúzza a tréningalsót. A srác kicsit messzebb áll, az edzőt viszont hirtelen megcsapja az én förtelmes fokhagymabűzöm.- Húzd fel gyorsan - fogja be az orrát. - Inkább elhiszem! Jó lábad van, ecsém, csak ne told le... - és kimenekül a teremből. A tanítás viszont egészen jól megy. Lassan beleszokom a sokféleségbe, a szagomat pedig kifejezetten megkedvelem. Aztán tavasszal visszatérnek a többiek. Meggyógyulnak a jó illatúak. Először még megköszönik a sok munkát, amit elvégeztem helyettük. Később viszont kerülni kezdenek. Nem értem, miért. Én továbbra is eszem a fokhagymát, nagyon megszerettem időközben, reggelire vajas kenyérrel, délben a levesbe, természetesen szigorúan nyersen. Úgy hat igazán. Sok lett a szabadidőm, ezért tanulmányokat olvasok a fokhagyma kultúrtörténetéről. Hogy már az ókorban is fogyasztották, az egyiptomi piramisépítők egy alkalommal fellázadtak, mert nem kapták meg a napi fokhagymaadagjukat. A görög birkózók is ették. A magyar harcosokról nem is beszélve, akiknek csata előtt szekérszám érkezett a fokhagyma, s azért fogadták fel mindenütt a korabeli Európában zsoldosnak őket, mert a sok megevett hagyma miatt sosem lettek betegek, mindig számítani lehetett rájuk. A második világháborúban pedig ez volt az orosz penicillin. Viszont egyre többen mondják, hogy büdös vagyok. Hogy már messziről érezni, ha közeledem, és elviselhetetlen. Érdekes, én nem érzek semmit. Nekem ez a növény a legjobb illatú narkotikum, s most mindjárt hazamegyek, és teleültetem vele a kertem. Illata belepi majd először a környéket, az utcát, majd az egész várost, a földgolyót, és akkor már senkit sem fog zavarni. Mindenki ezt nyomja majd, tönkremennek a kábítószer-kereskedők, kihalnak a marihuánaültetvények. Csak a fokhagyma jellegzetes és gyönyörű illata tölti majd be az ájert. Szerelmesek friss zöldellő tavaszi fokhagymát vesznek egymásnak, csokorba kötve, s a költők verset írnak majd a gyógyszernövényhez. Csak azt nem értem, hogy miközben ilyen gyönyörű gondolataim támadnak, miért nem oszthatom meg senkivel őket. Miért maradtam egyedül, miért költözött el mindenki mellőlem? Erre feleljen, aki tud. KMTG kArpAt-medencei tehetséggondozó nonprofit kft. ■■aamaoBiiaMi aaaaaaaaaM aaaaaaaaaaa Főszerkesztő: Szentmártoni János • Szerkesztőség Ágoston Szász Katalin Igyerekirodalom), Bonczidai Évo (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkos Wellmonn Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkos Orsolya, Nádai László • Kiadja a Medioworks Hungary Zrt. IRODALMl-KULTURALIS MELLÉKLET E mail: helyorseg.szerkesztoseg ogmail.com, postacím: Előretolt Helyőrség, 1364 Budapest Pf. 71. 2020. február
