Heves Megyei Hírlap, 2020. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
2020-01-25 / 21. szám
helyőrség emutatkozik az Előretolt Helvorsea Iroakademia BEVEZETES Nagy Koppány Zsolt Az Előretolt Helyőrség íróakadémia egyik prózaíró közössége (tizennégy fő) egy, az irodalomról és a prózaírásról szóló előadás végén azt a feladatot kapta, hogy egy novellában próbálja megragadni és leírni a félelmet, a rettegést. Ehhez felhasználhatta segítségként Thézeusznak a Minótaurusz labirintusában tett bolyongását, de máshogy is közeledhetett a témához. Az elkészült szövegeket anonimizálva elolvastuk, kielemeztük, majd a közösség titkos szavazással megszavazta a nyertes verziót. Alább olvasható a holtversenyben végzett két első díjas mű, valamint az a változat, amelyet a foglalkozás vezetőjeként mindenképpen közlésre méltónak találtam. HANG Nem látok semmit.- Tényleg, hol vannak a csillagok? - nézek fel én is az égre. Az ő hibája, hogy eltévedtünk, de természetesen nem mondom ki hangosan. Tudom, mi lenne a következménye, és most nem vagyok hajlandó a hisztijével foglalkozni. Kezdem unni, hogy az életem teljesen róla szól. Évek óta a nyomomban lohol, követ, amerre csak megyek, egyik ostoba döntést hozza a másik után, és nekem kell helyrehoznom a hibáit. Mint ahogyan ezt is. Hegyeket akarok látni, fákat, zöldet, nagyon sok zöldet! Ebből itt nincs hiány, habár ebben a vaksötétben feketének látszik még a színes is. Valamiféle parkban lehetünk, de nem emlékszem, hogyan tévedtünk erre.- Már megint hagytam, hogy eltereld a figyelmem a fecsegéseddel. Nézd meg, hogy hová kerültünk! - dühöngök. Nem az én hibám, hogy befolyásolható vagy. Ökölbe szorítom a kezem. Még szerencse, hogy nem látja. Újból felnézek az égre, de hiába, onnan Dobsa Dorina nem érkezik segítség. Az ösvény, amin haladunk, nem túl széles, éppen elég, hogy elférjünk egymás mellett. Megérintem a sövényt. Tüskés, megszúr. Visszarántanám a kezemet, de beakad egy gallyba. Rángatom a több méter magas növényt, nem akar elereszteni. Akkora zajt csapok, hogy szinte visszhangzik a hangtalan éjszakában. Semmi nem létezik az egyre szaporább zihálásomon kívül. Szabad kezemmel fáradhatatlanul tépem a leveleket és töviseket, az sem érdekel, hogy a karomat újra és újra felhasítják, csak szabaduljak. Tépd már ki magad végre! Az üvöltése segít. Egy utolsó rántással a sövény enged, és a földre zuhanok. Mindkét karom izzik a vágásoktól. Reszketni kezdek. Nagyon fázom. Beletúrok a hideg, murvás földbe. Tapogatom a kavicsokat.- Milyen furcsa formája van ennek! - szólalok meg halkan. Téglalap alakú, kis bemélyedésekkel meg kinövésekkel. Hadd nézzem meg én is! Felsóhajtok. Kiszórom a kavicsokat a markomból, csak azt az egyet hagyom benne. Odafent előbújik a Hold, tompa fényében szemügyre veszem vértől maszatos karomat. Felé nyújtom a kavicsot. Egy fog. Zápfog. Szerintem emberé.- Remélem, nem láttad - hajítom el messzire. El akarok menni! El akarok menni! El akarok menni! Zokogni kezd. Vigyél haza! Alig hallom, amit beszél. Érzem, hogy retteg, mert én is ugyanezt érzem. Futni akarok, de ő nem mer megmozdulni.- Gyerünk! - kiáltok rá. Különös érzésem támad, talán csendesebbnek kellene lennem, de amilyen gyorsan jön a gondolat, ugyanolyan sebesen tovafut. Ahogy én. Végül nekiiramodik ő is. Felverjük a durva talajt. Rengeteg fehéren világító fog bújik meg a salakban. Nem akarok törődni vele, hogy kié volt. Nem akarom felfogni, hogy mik azok. Nem akarom látni őket. Nem akarok tudni róluk. Hol a vége? Merre menjek? Hogy vigyázzak mindkettőnkre? Jobbra. Nem, itt balra. Jobbra. Nem, itt balra. Csak mondja és mondja, minden egyes fordulónál. Rájövök, hogy ez nem egy park. Hanem egy útvesztő. Megállók és felnézek az égre. A Hold sápadtan világít, de a csillagokat felhők takarják. A fenti iránytűt nem bírom használni. De tudom, hogy van egy szabály a labirintusokra. Ki lehet jutni belőlük. Van megoldás. A szabály? A szabály?- Igen! Egyszer tanultunk róla, próbálj meg emlékezni! Zúg a fejem. Egyre hidegebb a levegő, már látom a leheletemet. Percek telnek el, egyikünk sem szólal meg. A hűvös szél végigszalad a kanyargós ösvényeken. Furcsa szagot hoz magával. Hányingerem támad tőle.- Mi lehet ez a bűz? Valamilyen állat rohad. Vagy trágyaszag. Lehet, hogy mindkettő. Fel-alá járkálok. A karom már nem vérzik, de még mindig sajog. Az orromat megtölti az ismeretlen, gusztustalan szag. Egyre erősebben érződik. Hosszú percek telnek el. Nem történik semmi sem, de látom az arcán, hogy fél. A szája széle remeg, a bőre hófehér. Nem hallok semmit. Miért nem hallok semmit? Megcsóválom a fejem. Erre nem tudok felelni. A szél megállás nélkül zörgeti a leveleket, de azok mégis némák. A Hold éppen felettünk van, messzebbre látok el, mint korábban. Szemben velem, a magasba nyújtózó indák előtt valami hever a földön. Lassan odasétálok. Az orromra tapasztom a kezemet, hogy ne öklendezzek a mocskos levegőtől. Egy halom csont és húscafat. Legyek sehol, mégis áthatja őket a pusztulás bűze. Nem bírok megmozdulni. Csak állok és nézem a vértócsában elterülő mócsingokat. Egy emberi kézfej. Egy hajtincs. Egy béldarab. A mellkasomban érzem, ahogy a szag beterít, nyom lefelé, végigáramlik a véremben a jeges iszonyat. A tüdőm nem meri végezni a feladatát, az agyamba alig jut oxigén, undorító halálbűzt érzek mindenhol. Nem! Nem! Nem! Csak ezt hallom. Vég nélkül őrjöng, tombol és kiabál. Egyszerű, rövid szó, mégis kiolt minden más létezőt. Nem törődöm azzal, hogy követ-e. Nem érdekel. Rohanok jobbra. Majd balra. Ismét jobbra. Majd megint balra. A szag jön utánam. Vár rám. Előttem van és mögöttem, fölöttem és alattam. Átmegyek rajta és a bőrömbe ivódik. Egyre erősebb. Tudom, hogy nem kifelé megyek, hanem befelé. Valami felé, ami éhes. Ami itt van. Nem nézek hátra, hogy ő jön-e. Nem tudom, hogy hol van. Nem hallom a szavait, sem a lépteit. A talpam alatt egyre több az emberi hulladék. Combcsontokon törtetek át és koponyacsontokat zúzok porrá. Emberek voltak. Én még az vagyok? Ki ölte meg őket? Mikor jön értem? Mire vár még? A leheletem felhővé gyűlik, ahogy kapkodom a levegőt. Fáradok, de mégsem állok meg. Tudom, hogy a nyomomban van. Érzem, hogy egyetlen rossz mozdulat, egy pillanatnyi pihenés és utolér. Nem hagyhatom. Nem fog legyőzni. A Hold ismét elbújik odafent, mert semmit sem látok. Nekiütközöm a sövénynek, a tüskék felhasítják az arcomat. Csukott szemmel rohanok tovább, csak a szaglásomra és a hallásomra hagyatkozom. A bűz immár mindent ellep. Közeledem. Tudom, hogy mindjárt célba érek. Mikor meglátom a lányt, megtorpanok. Miért hagytál magamra?- Bocsáss meg - mondom. Nem fordulok hátra. Tudom, hogy mögöttem áll, érzem az édeskés, finom illatát. Mennyire vágytam rá! És milyen boldogságot okozott, amikor végre az enyém lett! Miért kellett megtenned? Nem válaszolok. Nézem a gyönyörű, szőke lányt, aki betapasztott szájjal és összekötözött kezekkel fekszik a tisztás közepén.- Hasonlít rád - mondom halkan, majd mély levegőt vészek. - Még az illata is. Elnyomja a bűzt. Tudom, hogy látni fogja, mégis megteszem. Lassan odasétálok a lányhoz. Csodás ajándék. Megnyalom a számat. Megvárom, amíg befejezed. Utána megint megpróbáljuk megtalálni a kivezető utat. HISZEKEGY Shrek Tímea Nagy általánosság azt állítani, hogy egy kellemesen eltöltött este az alkohol mámorában mindenféle tabudöntögető téma nélkül maradhat. Az ivásnak és a kulturált beszélgetéseknek mindegyik fázisában bizony ugyanazok a témák bukkannak fel, már ha a diskurzust levezető felek egyforma szinten vannak. A minap meglátogatott néhány barátom, és a konyhában vitaindító estet tartottunk. Természetesen az első, amivel elindíthattunk egy őszinte beszélgetést két pohár bor után, a politika volt. Bevallom, nálam hamar kifulladt az egész, és igyekeztem másfelé terelni a csevejt, bőszen öntögetve a vérvörös nedűt a poharakba. Aztán valaki felvetette a szex témáját, amihez kellett még néhány korty, hogy mindenki ellazultan tudjon néhány szót mondani róla. Hosszabbnak tűnt, mint az előző, újdonságot és érdekességet nem találtam benne. Oldalról figyeltem, ahogy a fiatal lányok arcáról eltűnik a pír, és egyre mélyebben merülnek bele a téma bugyraiba. Aztán az eddig hallgató Dénes is elmesélte legutolsó erotikus élményét, amelyet Thaiföldön szerzett, itt kaptam fel a fejem, s kezdtem újra figyelni a társaságra. A fiatalember mindössze nyolc napot töltött a Távol-Keleten, mégis első este már találkozott a bangkoki patpong mestereivel. Hallgattam a történetet arról, hogy nők hogyan dobálnak célba a nemiszerveikkel és arról, miket tud rejteni a vagina. Már nem tudom, hogy ki beszélt a vallásról, vagy esetleg Dénes maga mondta el, milyen a thai kultúra, mindenesetre az est legizgalmasabb pontja ehhez a témához kapcsolódott. Feltettem tehát a kérdést: létezik-e túlvilág, túlvilági lények? A válaszok vegyesek voltak, akadt, aki váltig állította, hogy a halál után semmi sincs, és olyan is volt, aki ennek épp az ellenkezőjét igyekezett bizonyítani. Mindenesetre a diskurzus építőjellegű volt, hiszen a következő néhány napban magam is találkoztam valami olyannal, amire nincs magyarázat. Apró, halk lépések koppanását hallottam a csempén. Lassan közelített felém, elfordítottam a fejem. A gyomrom görcsbe szorult, öklendeztem. Ez volt az első éjszakám a házban, a plafont bámultam, sehogyan sem sikerült elaludnom. Fényvillanások jártak táncot a falakon, haláltánc, dúdolni kezdtem. A lépések egyre közelebbről hangzottak, a takarót szorosabban húztam magamra. Apám már két hete ígéri, hogy elhozza a papot, aki felszenteli a házat. Még mindig nem ért ide, pedig apám tudja, hogy következményekkel jár az ilyesmi. Pont ő ne tudná, aki egy hét alatt két testvérét veszítette el, csak mert az olaj nem rajzolt keresztet az ágya fölé... Furcsa bűz csapta meg az orrom, erős trágyaszag, amilyen az istállókban szokott lenni. Arra gondoltam, hogy a nyílászárók hermetikusan zárnak, az udvarról tehát nem érkezhet. Mélyet szippantottam a levegőbe, torkomban éreztem a gőzölgő szar szagát. Testem minden porcikája megfeszült. Összeszorítottam a fogaimat, és tovább dúdoltam. Idegnyugtató volt a saját hangomat kívülről hallani, a fejemben már túl sok minden járt egyszerre, nem tudtam szétválasztani őket. Éreztem, ahogy közelít. Az apró léptek egyre lassultak, a szívverésem pedig gyorsabb lett. A paplan vége megrándult. Hirtelen mozdulattal az éjjeli lámpa felé nyúltam, már kattant is a kapcsoló, a falon táncoló fénynyalábok a semmibe vesztek. Abbahagytam a dúdolást, imádkozni kezdtem. A lámpa fénye pislákolt, majd végleg kihunyt. Felültem az ágyon, egyre hangosabban mormoltam az imát, míg végül torkom szakadtából üvöltöttem. Megjelentek a fények a falon, egyre vadabb táncot jártak, összeölelkeztek, ellökték egymást, felém kúsztak, de csak épp annyira, hogy megérintsenek. Fagyosak voltak, amikor a bőrömhöz értek. Visszamásztak a falakra, majd a plafonon öltöttek magukra különböző formákat. Ahányszor eldöntöttem, hogy mit látok, azonnal alakzatot váltottak, mint akik tudják, mire gondolok. És ott voltak velem hajnalig, amíg fel nem kelt a nap. Azóta gyakran meglátogatnak, most már tudom, hogy az ima semmit sem ér. Szóltam is apámnak, ne hozza a papot, majd csak akkor szóljon neki, ha már nem bírom tovább. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET lanuar
