Heves Megyei Hírlap, 2020. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
2020-01-25 / 21. szám
helyőrség---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------7 bemutatkozik az Előretolt Helyőrség Iróakadémia THESZEUSZ ALMA Gerencsér Anna Nem zaj ébresztette fel, hanem annak a hiánya, a fóldmélyi, embertelen csend, az álomtalan alváson átszivárgó tudat, hogy már nem az ágyában fekszik, hanem valahol másutt, egy ridegebb, idegen, néma helyen. Nem szóltak a rigók, nem recsegett az öreg ház, s megdermedt az almafa ágai közt motozó szél: minden eltűnt, csak a csend maradt, az áthatolhatatlan, fojtogató csend. Kinyitotta a szemét, de nem változott semmi. Megvakultam, villant át az agyán a gondolat, s az arcához kapta a kezét, aztán ahogy a pillanatnyi pánik elillant, leeresztette. Éjszaka van, persze, hogy sötét van. Éjszaka van? Hirtelen döbbent rá, hogy nem tudja, hol van és mikor, s automatikus mozdulatokkal a zsebe felé kezdett tapogatózni. Hol az órám? A gyufám? Hol vagyok? Az érzéki benyomások hirtelen rohanták meg, mintha csak arra vártak volna, hogy teljesen felébredjen. Egyszerre érezni kezdte, ahogy a kőpadló hidege átszivárog a ruháin, a hűvös, nedves levegő könynyed leheletként simogatja az arcát, s orrát penetráns szag töltötte meg, melynek forrását nem láthatta s nem hallhatta. Rothadással telt mocsárra emlékeztette, a fekete sárba süllyedt, bomló maradványokra. Tapogatózni kezdett maga körül. Nyirkos falat értek az ujjai, durva felszínű követ, mint amilyen a padló is volt. A fekete csöndben minden mozdulata visszhangot vert, a ruhái zizegése, ujjai súrlódása a kövön mintha, ezerszer hangosabb lett volna a megszokottnál. A falnak támaszkodva felállt, és megpróbált átkémlelni a sötétség leplén. Hol vagyok? Hangosan akarta kérdezni, de már az első hang megakadt a torkán, csak egy halk nyikkanásra futotta, melyet a sötétség feneketlen kútként nyelt magába. Eddig az volt az érzése, mintha szűk szobában lenne - most a csend hatalmas teremmé tágította körülötte a teret. Kinyújtotta kezét - a balját, mert a jobbal nem akarta elereszteni a falat - s meglepődött, amikor a másik oldalt is követ tapintott. Félelme pánikká dagadt, mély aknát képzelt maga köré, melyben az egyszer egy lépésnyi teret megmászhatatlan kőfal határolja - sikerült azonban néhány tántorgó lépést tennie a fal mentén, s nem ütközött akadályba. Óvatlanul ismét széttárta a karját, s bal kezét keményen odacsapta a másik falhoz, amely mintha követte volna tétova útját. Folyosó. Egy folyosón vagyok. Bizonytalan léptekkel megindult a fal mentén. Pár lépésenként megállt s hallgatózott, meg-megdörzsölve fájó ujjait, de a csendet csak az általa keltett zajok törték meg. A sötétbe meresztette a szemét, míg az erőlködéstől foltok és vonalak kezdtek ugrálni előtte, hasonlóak a kusza mintához, melyet az almafa ágai vetettek az ágyára, csak ezek épp nem homokszín pasztellek voltak, hanem a fekete árnyalatai, melyek kívül estek az emberi érzékelés tartományán, csupán sejtetni engedték magukat. Gyalogolt, hallgatózott és ismét gyalogolt. A folyosó időnként elágazott. Ilyenkor elfordult, s továbbra is a falat követte, melynek nedvessége felpuhította a bőrt az ujjain, a durva felület pedig lehorzsolta. Gyalogolt s hallgatózott. Egy pillanatra mintha hallott volna valamit. Megdermedt lépés közben, fél lábbal a levegőben, s fülelt, a hang azonban nem ismétlődött. Újra megindult, s mintha megint hallotta volna: azonosíthatatlan zaj volt, melyet elfojtott a sötét. Talán egy lehulló vízcsepp, vagy egy lopakodó lépés nesze. Levegőt se mert venni, úgy figyelt. A sötétség szemfedőjén nem láthatott át, s az egyetlen, amit hallott, a tulajdon szívverése volt, amely kísértetiesen hangosnak tűnt a csöndben. Nem érezte, mennyi idő telt el, amíg a falhoz tapadva hallgatózott: talán csak percek, talán órák. Végül ismét megindult, s igyekezett minél halkabban lépkedni. Úgy érezte, mintha már nem csak a csupasz kőlapokon taposna, s mikor lehajolt és óvatosan megérintette a földet, ragacsos sárba merült az ujja, mely vékony rétegben fedte a padlót, és a láp átható, rothadó szagát árasztotta. Most, megint, az az alig hallható zaj! Felegyenesedett és körbefordult, bár ez semmit nem segített. Úgy tűnt, a hang egy kicsit közelebb van, de sem a távolságát, sem az irányát nem tudta meghatározni. Ezúttal mintha más lett volna, talán mert nem tompított rajta annyit a távolság: most már egyértelműen olyan volt, mintha valaki tett volna egy lépést felé. Nem vagyok egyedül! Lépett kettőt előre, majd megállt, mert az volt a benyomása, hogy a nesz ezúttal a háta mögül hallatszik, pedig az előbb biztos volt benne, hogy elölről vagy jobbról érkezik. Talán csak a visszhang. Még egy lépés, és ismét a zaj, valahonnan balról. Vagy többen vannak. Ki van ott? Nem mert szólni. És mi van, ha nincs ott senki? A végtelen sötétségben persze nem láthatták volna egymást, de az a másik biztos csapna valami zajt, szólna, meghallhatta volna a ruhái suhogását vagy szaggatott lélegzetét, ahogy az is az övét. Miért nem szól? Mikor legközelebb hallotta, már biztos volt benne: valaki járkál a sötétben. A lépteknek nem volt ritmusa, s még mindig nem lehetett biztos benne, merről érkeznek, csak azt tudta: közelednek. Valaki - vagy valami? - éppen most cserkészi be, lassan, ráérősen, hol egyet lépve, hol hármat. A falnak vetette a hátát, érezte, ahogy a nedvesség átitatja az ingét, s ahogy egy csepp végig szaladt a gerince mentén, reszketni kezdett. A léptek megálltak, majd ismét megindultak. A valami a sötétben megint két lépéssel közelebb került. Az almafa villant fel előtte kísértetiesen élesen, ahogy az ágyra és a szőnyegre veti árnyékát, és azt kívánta, bárcsak otthon lenne, de az emlékek kicsúsztak az ujjai közül: képtelen volt felidézni, hol van az otthon és mi vár rá, csak az almafát látta maga előtt, a fényeket, amelyek már-már obszcén módon nyugodtnak tűntek a folyosó hidege és mocska mellett, a könyörtelen sötétségben, amely a szemére tapasztotta hűvös tenyerét. Még egy lépés. Remegni kezdett a térde, a zsigereit pedig mintha megtöltötte volna a hideg víz, melynek egy újabb cseppje talált utat az ingén keresztül. Egy józan hang az elméje sarkában megjegyezte, hogy ilyet eddig csak könyvekben olvasott, s talán megpróbálhatna elfutni - ha azonban azt kérdezik tőle, mi volt az a könyv, nem tudott volna felelni, mert eddigi életét elnyelte a sötétség, ahogy a fények emlékét is, és a lábai lassan kicsúsztak alóla. A sár átszivárgott az ujjai között és a nadrágján, ahogy esetlenül igyekezett feltápászkodni. A falnak támaszkodott, de reszkető keze lecsúszott róla, ismét elesett, s fenéken csúszva próbált hátrálni az ellenkező irányba, mint amerre a hang forrását sejtette. Ajkai közt akaratlanul is kiszökött egy halk nyüszítés - aztán egyik pillanatról a másikra visszatért a teljes csönd. A fagyos víz, amely megtöltötte a testét, jéggé dermedt, s szíve szabálytalanul ugrott egyet. Aztán megérezte a tömény, állatias szagot, egy pillanattal később a formátlan, súlyos kezet a vállán, és a sikoltást, amely már készülődött a torka mélyén, elnyelte a labirintus örök éjszakája. Szörny IV. (akril, vászon, 15 *15 cm, 2019) 2020. január IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET Hosszúfülű lányainak elrablása (olaj, vászon, 70 * 70cm, 2011]