Heves Megyei Hírlap, 2020. január (31. évfolyam, 1-26. szám)

2020-01-11 / 9. szám

2

’TR^TTTT

helyőrség

szerkesztőséül tereoaszta

Leczo Bence

ÍRNI KELL, PHŰ

Az ember meg van győződve róla, hogy a gondolatai egyediek, és általában arról is, érdemesek arra, hogy a világ megismerje őket. Aztán ez ahhoz vezet, hogy leírja és közli őket. Ma már nem kell szorongva várni a válaszlevelet az újságtól, elég, ha felpakoljuk a közösségi oldalakra, aztán alatta ki is alakul az élő és hálás párbeszéd. Azonnali visszajelzés, mintha élőben tolnánk.

Emellett pedig ott a szépírás. Ennek általában csak a neve ez, de szó se róla: hogy egy nagy kiadó kiadhassa a műveinket, az bizony kemény menet. Meg kell felelnie a szövegnek, el kell fogadni a szerződést, miegymás. A hibák, a rossz konstrukció miatt könnyen lehet, hogy visszadobják a kéziratot. Az ember ilyenkor azzal nyugtatja magát, a Harry Pottert is sokszor viszszadobták, hát keresünk másikat. Miután ez sokszor megtörténik, jön a végső elkeseredés: magánkiadás.

Ennek az a lényege, hogy a kiadó megússza a kizárólag valódi kvalitást1 jelentő kéziratok közlését, és inkább azon szerzők műveit közli, akik fizetnek érte. Ami ugyan nem értékítélet, de mivel gyakorlatilag bárki kiadhat bármit, ezért itt sokkal több a bóvli, mint egy piaci alapon működő kiadó esetében. A magánkiadók rendszerint azzal reklámozzák magukat, hogy a könyvkiadás vagy a könyv mindenkié. Ami egyébként így is lenne, ezzel viszont nemcsak a könyvvé válás folyamatát züllesztik le, hanem a szakmai fejlődés lehetőségét veszik el olyantól, aki állítólag számúkra a legfontosabb.

„Margittay Edina még soha nem volt egymáséi. Dacára ezen a verőfényes, kora őszi reggelen kisportolt léptekkel haladt el az épületek övezte Váci utcán, melyen szerette a meg-megismétlődő metró és autó tülkölést nagyon, a felhangzó arab’s és székely nyelvet, valamint az Air-kondícionálások hűvösében ejtőző Romániai Nénikék tarka forgatagát. Kedvenc utcája volt!” - érzi az ember, hogy ezzel a részlettel valami nincs rendjén. Igazából

csodálatos, mert egy mondat sem stimmel. Parti Nagy Lajos direktrossz műve, A test angyala kezdődik így. Csodálatos, ha az ember tud így írni. Borzasztó, ha az ember csak így tud írni.

Meg lehet tanítani bárkit írni, ez rendjén van. Már a görögök is mesterségként kezelték a művészetet. A mesterségbeli része tanítható. A zseni része viszont nem. Állítólag vannak olyan írók, akik mindenféle rákészülés és tanulás nélkül tudnak zseniálisakat írni. Ha vannak is, ritkán. A többieknek pedig marad a gyakorlás, a szakma elsajátítása és aztán a publikálás. Vagy közben is lehet, de húsz év múlva csak azért vesszük majd meg első kötetünk példányait, hogy a kert végében elföldeljük őket.

Ha pedig megspóroljuk a tanulás éveit, pár tízezer forintunk bánja majd, és szinte azonnal kézbe kapjuk a kötetet. Örülünk neki nagyon, mutogatjuk mindenkinek, és bele se gondolunk, mennyivel jobb lehetett volna.

Hezitáló (hegesztett fém, 180 * 120 » 90 cm, 2015)

tarca

Marton Péter

KESZTYŰ

„Elvesztettem a kesztyűmet / szidott anyám érte / annak, aki megtalálja / csókot adok érte”, énekeled önfeledten, a mellettünk elhaladók tekintetétől nem zavartatva, miközben éppen ahhoz a buszmegállóhoz közeledünk, ahol az eset két napja történt, legalábbis a sejtésünk szerint, én meg kimondom, amire te is gondolsz, hiszen igazi (egymásba) őrült pár módjára egy srófra jár az agyunk, hogy .Azért tartsuk nyitva a szemünket, hátha itt hever valahol!”, és egy kicsit le is lassítunk, miközben rezignáltan viccelődünk, hogy „Lehet, hogy világ körüli útra ment szegény”, „De nem biztos, hogy tehet róla”, „Lehet, hogy csak felkapta valami lappföldi turista, mert a sajátjának hitte, és elvitte északra”, „De hajó fej, akkor utána a Mikulásra bízta, szóval most bárhol járhat széles e világon”, „Viszont elképzelhető, hogy a Mikulás elpottyantotta valahol, talán Thaiföldön”, „Legyünk reálisak, inkább valahol az északi féltekén, és nyilván azon belül sem a görög tengerparton”, „Jó, akkor egy dániai magyar találja meg, akinek pont jól jön, és visszatér vele Magyarországra, már csak az a kérdés, sikerül-e a kesztyűnek hozzánk visszajutnia valahogyan”,

és ekkor, ebben a pillanatban, miután a buszmegállót már csalódottan magunk mögött hagytuk, és a következő sarkon befordultunk, egy pestiesen Demszky-karónak nevezett képződmény tetején gondosan elhelyezve ott találjuk a kesztyűdet, nem semmi történet, még ha az általunk dialogizáltnál egyéb változatai életszerűbbnek is tűnhetnek;

de akkor még nem említettem, hogy a múltkor, az egyik reggel, a nagy világatlaszt kinyitva találtam a nappalinkban: Lappföldnél volt szétterítve, a kesztyűd pedig kinyújtott mutatóujjal hevert rajta, a hegye valami Kierinki nevű településre bökött éppen, és csak annyit mondhatok, hogy gyanús ez nékem.

KABULI

FRAGMENTUM

...naná, az emberek gyakran kérdik, milyen volt a Vöröskereszttel Afganisztánban a nyolcvanas években, szeretnek beszéltetni erről,

nekem meg el kell magyaráznom, hogy jobban teszik, ha elfelejtik a kliséket, mert nem volt az az elejétől a végéig szörnyűség a köbön, volt viszont nagyon sok kedves

Tova (hegesztett fém, 100 * 44 * 25 cm, 2017)

ismerősöm ott, afgánok is, összejártunk, teázgattunk, jókat beszélgettünk,

és persze kellett olykor súlyos eseteket operálnom, de a Kalasnyikovtól szerzett lőtt sebesüléseket hamar megszoktuk, általában van utánuk kimenet, a golyó távozik a testből, úgy pedig a műtét tiszta meló, még akkor is, ha a páciens közben meghal,

nekem inkább az aknákkal volt bajom, azok nélkül jobb lett volAa, itthon meg is mondtam a kollégáknak, hogy amputálásra többet ne írjanak be, túl sok lábat kellett már levágnom érzéstelenítés nélk—

KABULI ÉJSZAKA

„Ott tanultam én is Pesten, a BGF-en csináltam meg a BA-t” -> „Aha... De hogyhogy nem Szlovákiában, mármint közelebb az otthonhoz?” -> „Hát, mert volt egy ilyen ösztöndíj felvidéki magyarok számára” -> „Jaaa.... és hol csináltad a mesterdiplomádat?” -> „Azt Prágában, a Károly Egyetemen, mert ott meg volt ösztöndíj szlovákoknak” -> „Ez jó, höhö...” -> „Hát igen, az ember él a lehetőségekkel, ahogy adódnak” -> „Világos - fasznak kell egy identitás, ha lehet több is!” -> „De nem? Ide, a misszióba meg EU-állampolgárként jelentkezhettem, szóval volt mostanra minden” -> „Erre koccintsunk szerintem!” -> „Kár, hogy itt, mármint odakinn, mégis csak egyféleképpen gondolnak ránk, mint nyugatiakra” -> „Jaja. Miközben a nyugatiaknak mi keletiek vagyunk - vagy kelet-európaiak. Egy biztos! A kabuli éjszaka az a kabuli éjszaka!”

KÉPESLAP A VILÁGBÓL

„Boston! Surprise!”, kiabálja torkaszakadtából az alkonyi napsütésbe a szentendrei Duna-ág partján a brazil fociválogatott mezét (és Neymar nevét) viselő, inspirációt Godzillától merítő kínai kisfiú, a part fövenyén rácok örökébe lépett kissrác a testvérei üdvrivalgása közepette, mielőtt nekiszaladna, hogy a két oldalról közrefogott jókora követ ballisztikus pályára állítsa és nagy csobbanással a vízbe vesse,

mire az őt figyelő indiai idegenvezető, aki egyébként azért van itt, hogy brit turistáknak mesélje el a hely történelmét globálisan elfogadható szolgáltatás-színvonalon, kicsit elfordul, és még így is hallom, ahogy a telefonjába mondja: „OK Google,"find me anime s'dries with the phrase <ßoston, surprise:»!”;

miközben dolgozik a szerver, néhány ezer kilométerre innen, és valahol másutt atomok hasadnak, víztömegek zuhognak alá vagy lángok emésztenek szenet és/vagy biomasszát, hogy ez a szerver működhessen (amíg az interneten bármit látsz, valaki valahol bekapcsolva hagyott egy számítógépet!), feljebb a parton egy ukrán anyuka veszekszik a maga anyukájával, és a szerény nyelvtudásommal is értem, hogy a helyes babakocsi-használatról oktatja ki éppen („Hátrafelé húzva kell lejönni, látom, te már elfelejtetted!”);

a levegőben ezalatt a puszták gyrosának illata terjeng dobgéppel és francia vokállal támogatott jazz ütemére, a felettünk parkoló zsebkendőnyi felhőből pedig váratlanul leszakad az ég - Szentendre, surprise!

A BACKLOG INK0NVENIENS

„Az autó arra van, hogy használják”, jelenti ki Ellenszenves úr, aki a söröskorsóm oldalán tükröződik piciben - kis tükörképéből sugárzik, hogy megadatott neki, amit alapvetően szükségesnek gondolt az életben, összejött már az autóházgyerek;

mire hölgytársasága válaszol:

„így van, priorizálni kell, én is totálisan így vagyok ezzel, ebből a szempontból nálunk én vagyok a szélsőség, de ami sok, az sok, a hétköznapokban a backlog nagyon inkonveniens!”,

miután ez elhangzik, kortyaimmal elmerülünk egymásban, win-win, kölcsönösen.

|> k T/ I BBBBBBBBBMI

I IC aaaaaaaaaw

„M1.MDIHCEI tl.E1.IWO.BO« NOMWOtlt«- 83333333383

Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában.

A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma

IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET

E-mail: szerkesztosegnkmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., Ili, emelet 21.

2020. január