Heves Megyei Hírlap, 2019. november (30. évfolyam, 254-278. szám)
2019-11-02 / 254. szám
4 novella TIZENHÉT PERCCEL MÚLT NYOLC- ■ ~ww~ ■ » elyorseg Mészáros Dorka Kihalt az iskola. Van kulcsa a hátsó kapuhoz, nem veszik el az ellenőrzőjét, így az osztályfőnök nem cseszegeti, amiért késik. Nem mindig, csak általában. Előfordul, ha az ember három gyereket rak le három különböző helyen. A húgát az oviban, soha nem akar maradni, a nyakába csimpaszkodik, kitalálja, hogy nem a rózsaszín zokni van rajta, hanem a lila, és torkaszakadtából bömböl. Az ikrek közül csak az egyik kemény dió, őt viszi előbb, közben magyarázza, miért fontos az iskola. Ne pofázzon vissza a tanároknak, üljön nyugton és egye meg az ebédet. A másikkal könynyebb és hosszabb. Kell egy parkolóhely, kiszáll, kiszedi a széket, öszszerakja, meg az öccsét is, aki nem szól hozzá, haragszik rá, amiért otthagyja. Kifelé dugó van, a giminél is kell egy hely, ahol ingyenes a parkolás. Az első óra irodalom. Fasza. Mi lenne, ha ma kihagyná? Elhozhatná a húgát az oviból, az öccsét a gyogyóból, elmennének fagyizni meg a játszótérre. Úgyis ő felel. A kötelezőből. A címe sem jut eszébe, de mindegy is, garantált egyes. Nem direkt nem olvasta el, a tanárt utálta. Vagyis először a tanár úr utálta őt, és ez ragadós. Amikor lelkiismeretesen tanul és magától írja meg a témazárót, akkor puskázással gyanúsítja, amikor meg jelentkezik, akkor biztosan tervez valamit. Nem megbukni, azt tervezi. A többiek szerint azért szállt rá a magyartanár, mert tehetséges focista. Mintha az, hogy a labdarúgásban ügyes, egyszerre hülyévé is tenné. Másfél éve nem volt pályán, tönkrement mindkét térde. Azért csak nyelje a focis poénokat, diák, arra van, hogy bírja. Körbenéz a betonnal bélelt belső udvaron. A galambok nem lármáznak, egy csomóban gubbasztanak a tetőn. Ha nem akar igazolatlant, be kell mennie. És felelhet. Bezzeg amikor az Isti késik, az nem baj, a tanárok észre sem veszik. Mintha láthatatlan lenne, bejön, mormog valami köszönésfélét és elsunnyog a helyére. Leül, előveszi a felszerelését, neki mindig Van, őt az összes tantárgy érdekli, nem is normális, repül az első galacsin. Akkor jár a taps, ha a fejét találják el. Talán rászolgált. Isti később jött az osztályba, nem nyitott feléjük, és amikor kikezdték a fiúk, az egyiküket a történelemenciklopédiával vágta fejbe, a másikra pedig ráborított egy padot. Azóta rühelli egy emberként az egész osztály, de csak egyikük céloz tökéletesen. Isti ma nem késett, a biciklije a tárolóban. Baszki. Fel kéne mennie, hogy a magyartanár kikérdezhesse tőle a leckét. A stréber csajok persze súgnak, de ez sosem segít. Ha rájuk néz, kipirult arcukra, csillogó szemükre, fejlődő mellükre, akkor semmi másra nem tud gondolni, csak arra, hogy egyszerre dugja a kettőt. Amikor a végvári költészetből szenvedett, fel is állt neki. Úgyhogy inkább feléjük se pillant, hadd higgye a tanár, hogy ő ilyen becsületes gyerek. A kurva életbe, túl nagy a csend. Lehet, hogy ünnepély van és az egész iskolát kirendelték koszorúzni? Vagy sorfalat állni? A legjobb lesz, ha az osztályban megvárja őket. Felelni ugyan nem fog, csak az osztályfőnökét hallgathatja, hogy már megint nem figyelt, mi lesz így belőle? Semmi. Legyen túl ezen a napon. Egy hétnél tovább sosem lát, örül, ha a vasárnap reggel életben találja. Még simán visszafordulhat, felveheti a húgát, elmehetnek a játszótérre, különben is kapar a torka... De ő tényleg becsületes gyerek, nem hazudik. Nagyot. Belöki az ajtót, csak a portás ne járjon erre, képes ordítani vele egy sort, mert más öröme nincs. Ha ép bőrrel feljut a terembe, egész jó lehet a nap. A folyosón, szemben vele nem a portást látja, hanem Istit. Akkor mégsem ő késik egyedül. Király. Köszönni kéne, ő nem bunkó, nem annak nevelték, nyitja a száját. Sikító puska, vörös csíkok, fagyi és sötétség. Halott az iskola. Tortúra humana (akril, olaj, vászon, 175 « 200 cm, 2018) MELLEKZONGE A kormányra hasal, minden energiáját a lábára összpontosítja. Gyűlöl biciklizni. A kisváros kockaházai remegnek az éjszakában, rövid vakkantások borzolják a csendet, ha van is más hangja a piszkosfekete világnak, beleveszik a kerekek surrogásába. Kaptató, a pedál akad, keserves ritmusra gördül. Kiköpi a tüdejét. Az utcai lámpák sorra kialszanak, amint melléjük ér, mintha a lelke oltaná ki őket. Eljátszik a gondolattal, hogy boszorkány, természetfeletti ereje van, minden fényt magába szippant, már ragyog, ahogy teker a generáció (akril, olaj, vászon, 165 * 200,2012) poros, álomszagú ég alatt. Töredezett mosoly. A rendezett udvarok elmaradoznak mellőle, a település neve áthúzva, kegyetlen, vörös csík, sebzés, kiér az országútra. Mindjárt ott. Lejtő, abbahagyja a pedálozást, szusszan, lehunyja a szemét, visszazuhan abba a láthatatlan állapotba, amiben elindult. Hegyet képzel és vízesést, tajtékzik, zúg, elrugaszkodás, tehetetlen becsapódás. A víztömeg dübörgését vörös és narancssárga kiáltások gyűrik maguk alá, őrjítő düh, lankás hegye miszlikbe szaggatva, sejteket habzsoló fájdalom. Azt hitte, sőt szent meggyőződése volt, hogy az ő házassága nem mehet tönkre. Tizenöt év az tizenöt év, bárhonnan is nézi. Ennyi idő után nem lép félre senki, egymáshoz idomulnak, ha más nem, a megszokás ragasztja össze a hétköznapokat. Elcsípett beszélgetések, asztalon felejtett, feloldott telefon, tárgyalás szombaton is, elhúzódó üzleti utak, beteg rokon, hazugságkánaán. Mert új. Másik. Izgalmas, gyengéd, kihívás, még. Játékszex, szexjáték, hónapok óta tartó mellékzönge. Emelkedő, megint, utolsó erőfeszítés, a bicikli lassul, akár a szerelem, izzadsága patakokban csorog. A domb tetejéről látni a szőlőskerteket magukra húzó hétvégi házakat. Innen egyenes. Repül a bicikli, a küllők közt kavicsok pattognak, már nem is éri a földet, szentjánosbogarak cikáznak körülötte, utánuk sötét árnyak, denevérostrom. A gyér közvilágítás elcseppen egy túlnyújtott vonyításban, a vadul burjánzó gazrengeteget itatja. Nem engedi, ő több egy ellaposodásnál, a büszkeség tüzeli, előre a sötétben, a gyerekei jutnak eszébe, a vágások a hasán, dupla császár. Idilli nyaralások, tökéletes fotók, beállított élet. Hangulatos kerti partikon IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET elhatalmasodó feszengés, egymást ölő emlékek, hideg napok, hetek, hónapok, évek, borzongás a takaró alatt. Férjnek élő feleség, látszatcsalád, vakítóan fehér ruhák, élére vasalt nadrágok, ugyanolyan vacsorák között semmivé morzsolódó akarat, érintésnélküliség. Hús-vér betörő tölti ki a repedéseket, törődik, kérdez, reggelit készít, kielégít. Maradéktalan. Negyedik ház jobbra. A kocsi a szomszéd felhajtóján, cseresznyefák babusgatják, mintha ott sem lenne. Leugrik a bicikliről, hagyja eldőlni, csaláncsípés, beledörgölőzik, jóleső egyensúly, kívül is fáj. Élőkért, kedves lugas, mindinkább hosszabbnak tetszik, egyik láb a másik után, remeg, ólomsúly. Lila és kék harántcsíkok futnak át a horizonton, megriadva rebbennek szét előlük a csillagok. Hőzöngő zápor, nem éri el, boltívet alkot a feje fölött. Az ajtó előtt egy perc, végtelen sok, enged a kilincs. Most vagy soha, nagy levegő, tizenöt év távozik az orrán át. Benyit, felkattintja a villanyt. A hirtelen fény késszúrásaitól hunyorogni kezd, kényszeríti magát, hogy szokjon hozzá. Az ágy középen, a paplan mocorog, nyújtózik, gömbölyödik. Ismeretlen illat, férfiparfüm, zavarba ejtően vonzó. Az ágy végébe huppan, ajkán újra a darabokból építkező mosoly, a téboly tartja egyben.- Csatlakozhatok? - rántja le róluk a takarót. Érteden tekintet, rémületcsíra, a férfi az ágynemű után kap, kicsúszik az ujjai közül, alatta teljesen csupasz. Teljesen idegen. Az új, a másik. Vibrál a szoba. Szíve a torkában, arca szobormerev, tekintete a nőre vánszorog, megakadt pillanat. Farkasszem önmagával, megkettőződött szuszogás, bántja a fület. Hisztérikus sikolya visszhangzik a fejében. 2019. november <
