Heves Megyei Hírlap, 2019. november (30. évfolyam, 254-278. szám)

2019-11-02 / 254. szám

mm helyőrség folytatás □ 1. oldalról I 3 visszatekintő 2019. november IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET A döntés nyomán az anyaországi és felvidéki magyarság örömmámor­ban úszott, az igazságtételek soroza­tának első állomásaként tekintettek a szerződésre. Nyolcvanötezer szlo­vák került a magyar oldalra és hat­vanhétezer magyar maradt a szlovák oldalon. „Sokáig vártunk erre a napra. Megérte” 1938. november 5-én délelőtt tíz órakor megszólalt Magyarország összes harangja, ekkor lépett elő­ször magyar honvéd a bécsi döntés értelmében visszaadott területekre. A katonákat sírva ölelték a felvidéki magyarok, virágszirmokat szórtak eléjük, a bevonulok pedig néhány helyen anyaországi kenyeret osztot­tak a lakosságnak. November 6-án Horthy Miklós fehér lovon bevo­nult Komáromba. „Hozom hazatérő testvéreinknek az egész magyarság szeretetét” - mondta a kormányzó a Klapka György téren. November 11- én végül Kassa fogadta Horthyt, il­letve szemtanúk elmondásai alapján ellátogatott a jóval keletebbre eső Borsiba is, ahol járt II. Rákóczi Fe­renc szülőkastélyában. „Virágeső és zászlók tízezrei fogadták a honvéde­ket” - jelentették Kassáról. Jellem­zően ekkor kerültek elő a padlásról és a pincéből a húsz évig rejtegetett magyar zászlók. Kassán műsorra tűzték a Bánk bánt A kivonuló cse­hek amit tudtak, vittek, kifosztott kórházak, iskolák várták a honvéde­ket. A népnyelv szerint a „mindent visszá”-ból „mindent visznek” lett. Az új élet kezdete A ré$ hátúitokat az első egy hónap­ban lezárták, áz intézkedést káros elemek kiszűrésével és eltávolításá­val indokolták. Azonban a visszacsa­tolás utáni napokban az anyaországi politikusok és családjaik közül néhá­­nyan felvásárlást rendeztek a cseh ipari termékek között, így jó néhány polcot és üzletet kiürítettek az ol­csóbb és jobb minőségű áruért. Csehszlovákia ugyan iparilag fej­lettebb volt Magyarországnál (a húsz évvel korábban meghúzott ha­tárok miatt), azonban a magyarlak­ta régiók - ahogyan manapság is - meglehetősen elmaradottak voltak. Ez annak köszönhető, hogy egyetlen beruházást, gyárat sem telepítettek ide a csehszlovákok, az 1938 utáni iparosítási terveket pedig a háború borította fel, így ez a régió aligha tudott fejlődni ekkor. A főként me­zőgazdaságból élő felvidékieket hát­rányosan érintették az erősebb ma­gyarországi piac alacsonyabb árai is: a magyarlakta régió volt Csehszlo­vákia éléskamrája. Sok csallóközi elvesztette pozsonyi munkahelyét, így új állás után kellett néznie. Lévá­ból és Kassából határváros lett, erre az időszakra elvesztették kulturális központ jellegüket. Ezeket az átme­neti nehézségeket azonban felülírta az öröm, hogy a Felvidék egy része újra Magyarországhoz tartozik. Az „anyások uralma” A Trianon utáni Csehszlovákiában nem lehetett közigazgatási dolgozó az, aki magyar volt. 1938-ban ren­geteg ilyen pozíció üresedett meg, mindemellett pedig meg kellett kez­deni a közigazgatás felosztását, új­jászervezését. Ekkor élesedett ki az első ilyen konfliktus: míg a felvidéki Egyesült Magyar Párt saját embereit szerette volna ezekbe a pozíciókba helyezni, addig a magyar kormány­zat részéről az volt a cél, hogy köz­­igazgatásban jártas, az ország tör­vényeit ismerő vezetők kerüljenek a visszakapott magyar vidékekre. Nyílt titok volt, hogy a felvidéki magyaro­kat kommunistagyanús elemeknek tartották, hiszen Csehszlovákiában legálisan működött a kommunista párt, és minden harmadik magyar rájuk szavazott. Az anyaországból „kiutalt” tisztviselőket kezdték el anyásoknak becézni, és habár nem váltak közutálat tárgyává, a helyiek gyakran éreztették, mit gondolnak a külső irányításról. Azonban a sze­mélyes visszaemlékezések jóval rosz­­szabb színben tüntetik fel az anyáso­kat, és a felvidéki magyarok szerint többen is voltak, mint a hivatalos adatok szerint. Zavaró volt még a lassabb bürokrácia - ez nem megle­pő, hiszen egy újonnan visszacsatolt országrész adminisztrációja nem volt bevett gyakorlat, így a legtöbb esetben felsőbb jóváhagyásra vártak a hivatalok. Az is zavarta őket, hogy az elöljárókat - akik a nagyobb váro­sok esetében szinte mindig az anya­országból érkeztek - nagyságos, méltóságos és hasonló megszólítás­sal kell illetni. Az itteni sajtó kampá­nyolt is a kommunikáció demokrati­­kusabbá tételéért. Kassara bevonuló honvedek, háttérben a Szent Erzsébet-székesegyház Forrás: Fortepan / Adományozó: Buzinkay Géza A feszültség fő forrása az eltérő szocializáció volt. Csehszlovákia a megszállás ellenére lazább kisebb­ségi törvényeket alkotott, a lakossági közleményeket például az állam­nyelv mellett magyarul is kifüggesz­tették - ez a mai Szlovákiában el­képzelhetetlen -, míg Magyarország erősen autokrata, hierarchikus be­rendezkedésű volt. Akik maradtak - akivel niáradták 1 Mint említettük, hatvanhétezer ma­gyar maradt csehszlovák, később pedig szlovák fennhatóság alatt. Gróf Esterházy János 1935 óta volt parlamenti képviselő Csehszlová­kiában, és azonnal önrendelkezési jogot, autonómiát követelt. Decem­berben a demokratikusabb Masaryk lemondott, helyét pedig a magyar képviselők segédletével Edvard Be­nes vette át (róla kapták nevüket a magyarok kollektív bűnösségét ké­sőbb törvényi hatályba emelő Be­­nes-dekrétumok), aki minisztersé­get ajánlott neki, azonban Esterházy közölte, hogy csak akkor vállalja, ha megoldódik a felvidéki magyarok ügye. A bécsi döntés után a felvidéki parlamenti képviselők egyenes utat kaptak a magyarországi felsőházba, azonban Esterházy volt az egyetlen, aki visszautasította a lehetőséget, és egyedüli magyar képviselőként beült a szlovák parlamentbe, pedig a bársonyszék mellett tárca nélkü­li miniszteri poszt várományosa is volt. Igyekezett megszervezni a szlo­vákiai magyarság kulturális életét, illetve megalapította a Szlovenszkói Magyar Pártot. Ahogyan Horthytól a Magyarországra került szlovákok jogainak szavatolását, úgy Tisótól a Szlovákiában maradt magyarok jogainak betartását kérte. Nyíltan támadta a totalitarizmusba süly­­lyedő Szlovákiát, a személyi kultusz kiépítését, illetve ő volt az egyetlen, aki 1942. május 15-én nem szavazta meg a zsidók deportálásáról szóló törvényt. 1944-ben börtönre ítélték Szlovákiában, majd Budapesten a nyilasok letartóztatták, mert nem akarta szlovákiai pártját nyilaspárttá alakítani. A háború után kérte Cseh­szlovákiától, hogy vessen véget a ma­­gyarellenességnek, ám a tárgyalásra érkező Esterházyt letartóztatták. 1947-ben Moszkvában tíz év kény­szermunkatáborra ítélték, eközben Prágában kötél általi halálra. A tüdő­beteg Esterházyt 1949-ben adták ki a csehszlovák hatóságoknak, néhány családtagja pedig kegyelmi kérvényt adott be ügyében. Ekkor a csehszlo­vák államelnök, Element Gottwald kegyelemből életfogytiglanra mó­dosította az ítéletet. Az 1955-ös ál­talános amnesztia idején a büntetést huszonöt év börtönre módosították, ám ennek leteltét a gróf nem érhette meg: 1957. március 8-án halt meg a mírovi börtönben. Szlovákiában máig háborús bűnösnek számít, en­nek ellenére boldoggá avatási pere idén március 25-én megkezdődött. A kisebb-nagyobb elégedetlen­kedések ellenére nem mondhatjuk, hogy a visszacsatolás negatív hatá­sokkal járt volna. A lakosság nem akart újra Csehszlovákiához tartoz­ni. Az öröm nem tartott sokáig: a háború után visszaállították a bécsi döntés előtti állapotokat, a magyar­ság szempontjából sötét idők követ­keztek: 1945-ben kiadták a kassai kormányprogramot, amely deklarál­ta a magyarok kollektív bűnösségét. Az anyásokat azonnal kiutasították az országból, a magyar hivatalnoko­kat elbocsátották. Az augusztus 2-án kiadott 33. Benes-dekrétum meg­fosztotta a magyarokat állampolgár­ságuktól, betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemek­ről, feloszlatták a magyar kulturális szervezeteket, és szisztematikusan irányították a magyarok földjeinek elkobzását, ahova cseheket vagy szlovákokat telepítettek be. Úgy is mondhatnánk, az első bécsi döntés és az azt követő rövid időszak léleg­zetvételnyi szünet volt a felvidéki magyarok számára is tragikus hu­szadik század forgatagában. LAPSZAMUNK SZERZŐI Csikós Szilvia (1964) költő, televíziós szerkesztő Farkas Wellmann Endre (1975) József Attila-díjas költő, író, szerkesztő Gál Vilmos (1972) író, történész Ilyés Krisztinka (1999) író, költő Izer Janka (1996) író, költő Juhász Kristóf (1982) író, költő, újságíró, előadóművész Kántor Mihály (1974) szakíró Kurcz Ádám István (1982) irodalomtörténész, nyelvész, történész Leczo Bence (1996) író Mészáros Dorka (1992) író Szauer Ágoston (1963) költő * * v

Next

/
Thumbnails
Contents