Heves Megyei Hírlap, 2019. november (30. évfolyam, 254-278. szám)
2019-11-02 / 254. szám
2 ^TjJÜTTT helyőrség szerkesztoseqi terepaszta NŐ VISSZAPILLANTÓ TÜKÖRBEN Farkas Wellmann Endre Ha már a Nőről beszélünk, akkor egy princípium fogalmát kell körüljárnunk, vagy adott esetben egyetlen személy női kvalitásait. Igen, a nő férfiszemmel - értem a feladatot. A megközelítés lehetőségeiből pedig az előbbit választom, a férfiszemmel vizsgált női egzisztenciát, az örök talányt és az örök létezés misztikus zálogát. Vagy jó húsz éve történt, amikor Orbán János Dénes, az akkori Előretolt Helyőrség főszerkesztője kitalálta, vegyük rá kedves mesterünket és mentorunkat, a néhai jó Mózes Attilát, hogy íijon egy esszét a pináról. Volt ebben az ötletben polgárpukkasztó szándék, az eszmei-esztétikai közösségvállalás felmutatása, tinédzser vagányság, miegymás... Mózes Attila kötélnek állt, és megszületett az esszé. Huszonévesek voltunk, lázadók és világmegváltók, egyfajta hadicselekmény volt vagy győzelem, hogy annak idején megjelent ez az írás. Most, húsz év után, újraolvasva egykori mesterünk és barátunk gondolatait, pironkodva merülök alá e gondolatkör szövevényeibe. Lássuk csak, miről is szól ez az írás: egy kedvesen vicces captatio benevolentiaével kezdődik, melyben a szerző szabadkozik, hogy a címbéli kifejezést magától soha le nem írta volna, és mindezt csupán a főszerkesztői kényszer hatása alatt teszi, majd nagyon humorosan körüljáija írása tárgyát, s miután az írói lelemény elménckedésein szétröhögjük az agyunkat, hirtelen komoly paszszusokkal találkozunk. Például ezzel: „képzeljenek el egy lábanincs női nemi szervet, amint miniben és bugyi nélkül jön, csak jön szembe velünk az utcán. Olyan lenne ez, mint valós világunk helyett ama nemrégiben fölfedezett »fekete lyuk« valahol a világegyetemben. Híveim (v=m), bele meménk-e óvakodni, nem tudván, mi is lehet benne, vagy mi van a hátsó kijáratnál? És képzeljük el, hogyan - mire! - ülne le betegágyunk szélén s mivel simogatná meg láztól gyöngyöző boltozatos homlokunk, amely mögül ilyen szamárságok ötlenek elő?” Az írás további részében a Mózesre jellemző vagánysággal megy tovább az értekezés, majd maga is belátja a téma parttalanságát (vagy épp enynyi betűt kért tőle a főszerkesztő), és végét szakítja az írásnak. Szóval összességében egy kérdésfelvetés, egy reális válaszokban nem is reménykedő disputa, ami arra viszont jó, hogy ébren tartsa bennünk a kérdést: ki a nő? Vagy mi? És épp ezért hivatkozom erre az írásra, eltelt közben húsz év, eszembe jutott, és most mintegy tükörként visszakereshetem benne, hogyan változott a nőképem azóta. Mert nyilván változott. Azt viszont tudom, hogy ha ma én kapnám ezt a felkérést, magam is épp egy ehhez hasonló szöveget írnék szívem szerint. Csak azért, mert a kérdésre nincs válasz. Csak sejtések vannak, ahogy maga a nő, a nőiség is sejtelem. S hogy azóta mi változott? Semmi. Ugyanazt gondoljuk Mózes Attilával, s az ő írásában is ez a bölcsesség rejtőzik, hogy erről a témáról van a legtöbb mondanivalónk, és ezt tudjuk a legkevésbé elmondani. Valami azért mégis változott: láttam azóta általam nagyon szeretett nőket megöregedni, meghalni, tönkremenni, elhízni, gonosszá válni, láttam átalakulni őket, lányból aszszonnyá, anyává, nagyanyává... S ha őszintén kell beszélnem a témáról, tudom, egy utam van: hogy néma maradok. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztoseg nkmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2019. november KMTC. IUI1IIIMIH aaaaaaaaaBI waaaaaaaaaa Főszerkesztő: Szentmártoni János [Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva [felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma ezzel nem fog menni a diéta, fél órán belül felszívódik és háromszor ilyen éhes lesz, mire hazaér, pedig már most is elmúlt hét óra. De jólesett a tudat, hogy semmi közöm az egészhez, nem az én felelősségem, ha meghízik. Látszott, az a fajta nő, aki a házasságig szüzességet fogad, természetesen nagylelkűségből minden mást kézzel-szájjal elvégez ugyan, a partner valahogy mégis kielégítetlenül marad. Jó esetben a sarkára áll, letépve róla a ruhát, helyrerakja a nőt, hogy aztán erőszaktevőként jelentsék fel. Rossz esetben feleségül veszi, tönkretéve saját életét. Vagy mindkettőt elkerülve otthagyja, kivert kutya módjára keres valakit, aki megsajnálja. Aki ugyanúgy ki van éhezve a tömjénezésre, mint a férfi a szeretkezésre. Elfogott az undor. Miattad jön mindenki hozzám, üzentem a tekintetemmel, de már nem nézett fel. Szerencsére hamar elélvezett. Ami meglepett, hogy közben én is. Átölelt, lehunyt szemmel gondolkodtam, ráérek csak fél óra múlva hazaküldeni. Tatabányánál megálltunk. Tisztelt utasaink, a vonat előreláthatólag késéssel Izer Janka indul, az okozott kellemetlenségekért szíves elnézésüket kérjük, köszönjük. Fél óra múlva a nő fojtott hangon telefonálni kezdett, mintha titkolnivalója lenne. Tisztán hallatszott a másik fél is, nem mondtak semmi érdekeset. Lassan indulnod kell, szóltam rá, nehogy elaludjon. A fiúügyeimről kérdezett, ezzel nyert még fél órát, miközben az arca egyre sápadtabb, a szeme egyre szomorúbb lett, mégis, mit hittél, kérdeztem. Aztán hirtelen felült. Koptasd le a szeretőidet, jó? Mert nemsokára jövök, és feleségül veszlek, addigra már ne legyenek. Megijedtem, nem viccelt. Tényleg menj haza, kértem. Nem értettem, mi történik, ennek semnjj értelme, nyilván valaki teljesen kikészítette. Mögöttem egy lány élesen felvihogott, aztán fotókat kezdett kielemezni orrhangon a barátnőjével. A kisfiú újra végigrohant a vonaton, vigyorgó szájából hiányoztak elöl a tejfogak. Valahol egy csecsemő sírt fel, én is sírtam volna vele. Hogy megnyugodjak, elképzeltem, amint a nőt megragadja a telefonba beszélő férfi, hátulról az ágyra nyomja a fejét, letépi a szoknyát, kettészakítja a harisnyát, aztán alulról belemélyeszti a konyhakést és megforgatja. Valamikor láttam egy filmet, amelyben a főszereplő lány kis horgokkal kínozta magát: a rájuk kötött madzagoknál fogva egyesével húzta ki őket a hüvelyéből, erről jutott ez eszembe. Néztem a nő precízen kettéválasztott haját, zavart. Egyszer egy kölyök folyton odajött hozzám a kínzás ellenére is, „fostos” lett tőle, hiába próbáltak figyelmeztetni a felnőttek, hogy a kismacskáknak nem tesz jót az ölelgetés. Ez is hamar elpusztult. Valakinek csörgött a telefonja pár üléssel arrébb, a nőé is rezegni kezdett, megint ugyanaz a férfihang szólt bele. Azt mondta, érte jött. A nő kabátot vett és leszállt. Megnyugodtam, most már nem zavart, hogy egy órája állunk. Zárlatos lett a vezeték Tatabánya és Komárom között. Kint hullt a hó. Végre taxit hívott és elment. Másnap telefonált, minden rendben van, jól vagyok-e. Aggódott, hogy ugye nem bántott. Mikor becsuktam az ajtót mögötte, első utam a fürdőszobába vitt. Zuhanyozás közben arra gondoltam, egyszer én is olyan leszek, mint Kleopátra. Mikor végre nem lesznek feministák, akik miatt együttérzek a férfiakkal. DÖGÖK Mikor kinyitottam az ajtót, és ott állt lepusztult, rövid ujjú ingben, cigiszagúan, sovány, szürke arccal és azzal a megalázkodó tekintettel a szemében, már nem voltak illúzióim, hogy a mostani több lehet. Táskájából egy üveg bort vett elő, megsajnáltam. Akár azt is kérhettem volna tőle, hogy ugráljon és tépje a haját, vagy nyávogjon, mint egy macskakölyök, láttam előre az egész este forgatókönyvét. Kleopátra persze Heródest is visszautasította állítólag, nem szánta, nem is félt tőle egyáltalán. Kiskoromban beteges gyűlölet fogott el, amikor kiscicákat láttam. Ölelgettem őket teljes erőből, a felnőttek azt hitték, szerétéiből csinálom, miközben kinyomtam belőlük a szuszt. Néha dobálni is mertem egyet-egyet, hogy „essenek talpra”, egy méter magasból a földhöz vágva oldalukkal csapódtak a fűbe. Kelenföldnél felszállt egy nő, velem szemben ült le. Fekete csipkeharisnyás lábait átvetette egymáson, szoknyája piros volt, blúza pedig szintén fekete. Négyszög alakú fülbevalója faragott fából készült, pirosra festve. A haja rövid, dús, sötétbarna volt, fényes a hajlakktól, tökéletesen állt. Gömbölyű, narancssárga, műanyag dobozt nyitott ki, egész alma volt benne cikkekre vágva. Egy szeletet a hüvelykés mutatóujja közé fogott, aztán aprókat harapva, eltartott kisujjal elrágcsálta. Könyvet vett elő, meg egy bontott zacskóból háztartási kekszet. Épp valami fontos dolgon töprengtem, mi legyen a férfiakkal vagy ilyesmi, amin egy velem egykorú lány gondolkodik. Zavart ez a körülményeskedő ropogtatás. Csak fél üveggel ittunk meg, mielőtt magához húzott, de addig legalább rólam beszélgettünk. Hízelgett, dicsért, ahogy szokott, üzletnek tekintettem, jár nekem a későbbiekért. Tulajdonképpen ezért hívtam át, hogy egy időre körülöttem forogjon a világ. Egy kisfiú végigdübörgött az ülések közötti folyosón. A csipkeharisnyás nő felnézett az Olaszország, szeretlek! című remekből, és megvetően végigmért. Aztán tovább olvasott a kekszet majszolva. Szólhattam volna, hogy a háztartási keksz tele van cukorral, ráadásul finomlisztből készült, Ember embernek... (akril, olaj, vászon, 125 «198 cm, 20101 tarca
