Heves Megyei Hírlap, 2019. október (30. évfolyam, 228-253. szám)
2019-10-19 / 244. szám
( 6 novella JO TANACS- Nézze, nem ajánlanám a személygépkocsit. A mondat szenvtelenül, kissé vontatottan hangzott el; Amalffy doktor egy recept fölé hajolt, amit láthatólag esze ágában sem volt kitölteni. Amit mondott, úgy hangzott, mintha a kissé gyűrött, piros fejléces papírlapról olvasta volna vissza. Lapátszerű, májfoltos kezei az asztal szélét fogták, s az ujjain meredező vörös szőrcsomókkal valami furcsa bábjátékot adott elő az orvos Forgáchnak, a csomók ugyanis néha meg-megmerevedtek, előbukkanva az asztal lapján, amelyre a rendelőben félmeztelenül álldogáló, szomorú férfi meresztette szemeit.- Nem ajánlja? Zavartan nézett fel az orvosra, gépiesen ismételve az elhangzottakat. Amalffy doktor most energikusan a recept felé zúdította az asztal lapján csúsztatva húsos balját (tudvalevőleg balkezes volt, s egy kisközség körzeti orvosáról az ilyesmi éppúgy köztudott lesz, mint hogy elvitte a görény a kendermagos tyúkjait vagy hogy melyik kisvárosba jár félrelépni a fekete Volkswagen Golfjával), megfordította a receptet, s villámgyorsan fölvázolt rá egy csinos kis svájci zászlót. A művelet alatt mindketten csöndben maradtak. Forgách kissé kiesett a szerepéből, és lassan magára öltötte lilás-kockás ingét és zöld garbóját, melyet soha nem nélkülözött volna a mezei munkákhoz. Közben még mindig az asztalt és a szanaszét heverő műszereket nézte, melyek úgy hevertek vészjósló kuszaságban, mint vesztes csata után a sárba süllyedt nehézfegyverek. Sziszegő vigyorral meredt elő az üveglap széléről a vérnyomásmérő vörös gumitartozéka, a pumpáláshoz szükséges levegőt tartalékolva a következő falubelinek. Tapintanivalóan sikamlós higanyoszlop csillogott részvétlenül mellette a fura táskából előhajtva. A sztetoszkóp tekergő kaijai megadóan lógtak le egy szék karfájáról, talán ugyanazé a műszeré, amelyik a bögyös Julcsi keble között kúszott, amikor negyven éve ugyanennek a szobának az ajtaján, a kulcslyukon át leskelődtek, iskolás fiúkként, a lányok vizsgálata alatt. Forgách igyekezett visszatalálni saját gondolatmenetéhez, kihasználva azt a tíz percet, amíg a szövetkezeti Udvardy Zoltán boltba kefirért - nyilván tapintatos ürügyből - elhajszolt, mázsás Jolika, a szörnyű, pletykás asszisztensnő a hőségtől fuldokolva beállít. Mindenre számított, csak arra nem, hogy az orvos majd azt mondja: ne használja az autót. Úgy érezte, ott belül az a nyomás elviselhetetlenné vált, nem bírja benn tartani. Ki kell szabadítani valahogy, mindegy, hogy milyen módon. A világ összeszűkült előtte. Napok óta rémülten figyelte, hogy a dolgok mintha egy keskenyfilmen futnának előtte a megszokott, szélesvásznú panoráma-képernyőre vetítve: a szereplők és a környezet furcsán átláthatóak lesznek, egy síkba olvadnak, az idő meg valahogy felgyorsul. Néha egy pillanatra Annát látta maga előtt, s ilyenkor a dolgok egy-egy másodpercre visszazökkentek a megszokott dimenzióba. Próbált a rendelőre figyelni, ám fülébe dörömbölt a nyár ezer zöreje, a fűrészgép sikongása az utca túloldaláról, a tejes Pista nyerges vontatójának ismerős fékezése, a libák gágogása az udvarról. Megkérdezhetné, hogy „Tojnak-e a tyúkjai, doktor úr?”, de akkor mellékes témákról kezdenének fecsegni; a Jucika visszacsörtetne, és többé valószínűleg már senkivel sem beszélhetne erről. Holnapig semmiképpen nem, és holnap meg kell történnie. Ez meg itt azzal jön, hogy...- A koleszterinszintje, tudja, Szilárd, igen magas. Van azon a hason némi ledolgoznivaló túlsúly, és az infarktus veszélye a maga korában... Ugye nem kell mondanom? Volt mostanában megint az a zsibbadás a bal karjában? Forgách szomorúan ingatta a fejét. Amalffy erre a másik kezével is elengedte az asztal lapját, és még határozottabban ragadta meg a receptet, amelyre most egy egészen ügyes, jól felismerhető vesszőkosarat kezdett felvázolni. A kosárba tűzdelt lándzsás zászlók Forgáchot egy ismert címerre emlékeztették, de nem tudta kitalálni, hogy melyikre.- Szóval ki kéne szállni abból az autóból. Ha inkább gyalog közelíti meg, vagy autóba sem száll, úgy megy oda, máris tett valamit az egészségéért. Ez kicsit gépiesen hangzott, de hát harmincöt fokban egy orvosi rendelőben mit várjon az ember. Forgách nézte még egy darabig a nagy, vörös embert. Egyikük sem volt szószátyár, ez a beszélgetés sem állt többől néhány mondatnál, pedig már húsz perce ott ácsorgott az orvossal szemben. Most leült egy pillanatra.- Doktor úr, én már csak így fundáltam ki az egészet. Öt óra tízkor jön egy vonat, az ikervári gyors, én pedig eléje hajtok, mer’ az életemet a doktor úrnak mondottak miatt tovább folytatni nem tudom. Amalffy letette a tollat, végignézett a betegén. Szikár, magas ember, a hőség ellenére hosszú pulóverben, hatalmas, bütykös kezei a nadrágja mellett himbálóznak. Borostás, a hajából egy szalmaszál lóg ki, biztos már kora hajnalban bálázott. Nem sokat látta itt a rendelőben mindeddig, de amúgy a faluból régóta ismeri, és észre is vette, hogy az utóbbi időben, mióta Anna elköltözött...- Ha meggondolná magát, a hétvégén a gumigyáriaknak lesz az a rendezvénye, lehet majd önkéntes véradásra jelentkezni - nyújtotta a kezét az orvos. Forgách lenyomta a kilincset. Nem gondolom meg magam. Később nem tudta, hogy kimondta-e hangosan is. Nem, nem fogok kiszállni. Urs Widmer Valentin Lustig a Petőfi Irodalmi Múzeumban dedikál Lapszámunkat VALENTIN LUSTIG festőművész képeivel illusztráltuk. Valentin Lustig 1955-ben született Kolozsváron. Kisgyerek kora óta rajzol és képeket teremt. Festeni Tóth Lászlótól tanult, művészettörténetet pedig Ditrói Ervintől. Szüleivel Izraelbe emigrált, besorozták, és az izraeli hadseregben szolgált. 1977 és 1982 között Firenzében tanult a Szépművészeti Akadémia festő szakán. 1983 óta Zürichben él. Urs Widmer Valentin Lustig zarándoklata című, magyarul a Bookart Kiadónál most megjelent könyve remek kalauz e különös világban, melyet Valentin Lustig a vásznain láthatóvá tesz. Ez a zarándoklat nemcsak a világ különböző tájaira visz el, hanem az időt is bejárja, a egy-egy óvatlan útvonal pedig a £ lélek tériszonyos mélyeibe vezet. £ Borzalmakat és nevetni való furcsa- I Ságokat mutat meg, csupa olyan §j dolgot, melyek csak az álmokban g ilyen egyértelműen hihetők - a vᣠgyak és a viszolygások megannyi 't: megtestesülését örökíti meg úgy, I hogy még a borzongást is kódolja ezekbe a látomásokba. A finom humor a kegyelem jelenlétét igazolja, és hogy a világ titkait kutatók olykor zavarba ejtő összefüggésekre bukkanhatnak. Sokan leselkednek ezeken a képeken, pajkos titkokat, igazi bűnöket, méltó bünhődést vágynak látni ezek a mohó tekintetek. Máskor meg egy-egy régi történet újabb változatát, talán az időben eltévedt folytatást láthatjuk: Zsuzsanna meglesi a véneket, Léda lemegy a pincébe a hattyúhoz, később pedig öregasszonyként keresi meg a lépcső alján várakozó gácsért. Az álmok szövetéből azonban a történelem is fel-felsejlik: vándorlások, menekülések, belepusztulások és reménykedések rajzolják meg egy-egy nemzet történetét - így kerül ugyanarra a képre többféle feláldoztatás mementója. Például a Fantáziatáj az egyiptomi meneküléssel és Bözödújfalu romjaival úgy idézi meg a zsidó és a magyar sorsot, hogy nem kollektív önsajnálatra, hanem izgalmas gondolatkísérletre hív - ahogy Urs Widmer megjegyzi a menekülő szent család ábrázolása kapcsán: „Néha még mindig menekülők tűnnek fel a tóparton. Nekik Bözödújfalu Hekuba, még a pár marék romra is fittyet hánynak. Megvan a maguk baja, Egyiptom még messze van. Csak a csecsemő látja az írást. EGY AZ ISTEN. Még jó, hogy nem tud olvasni még, vagy ha mégis, jó, hogy nem tudja elmondani a véleményét édesanyjának." IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2019. október Zsuzsanna és a két másik öreg (120 * 90 cm, 2002) Flóra asszony sétája (75 * 95 cm, 2003)
