Heves Megyei Hírlap, 2019. október (30. évfolyam, 228-253. szám)
2019-10-19 / 244. szám
7 Találka gyertyafénynél (75 « 95 cm, 2006) 2019. október reggel fényében súlyos fejfák éjében idegen korbácsok között századok száműzetésében poroszkálva alvó fűben kerestelek árokpartot futottam ott ahol értettem éhes suttogással jobbját a szónak a kezdetért a máért ajöttért minden más feledésért teérted lassú fáradás újjá találjam én már éltem ott míg lehajoltam elveszett földért hívott már nem érzem édes mérgeit mégis mégis a hold körül a nap körül zöld széllel hosszú ruhában csók-csatározásban hozzám érő türelmes szomjúság holnap is érkezik a posta csakúgy mert én csakúgy várom IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET helyorseg vers Simek Valéria Fényre ébredsz Kereslek Valahol a távoli csöndben kereslek. A hunyorgó napsütésben, az ágroppanásban, az estére elolvadt nappalokban. A kertben, dédelgetett rózsáid között, a fákban, a zümmögő nyárban. Mindenhol kereslek. Kezed megteremtette a megteremthetőt, az otthont, életet, terveket építgetve. Aztán egy gyors mozdulattal,- ahogy életedben is tetted, nem vacakolva a dolgokkal, elmentél. Nem vagyok többé egész nélküled. Amikor magadhoz öleltél, nálad felejtettem a lelkemet. Megtöröd a csendet Szétdobált harmatos rongyait szedegeti a hajnal. Sziromszoknyát vesz fel a szél. Megtöröd a csendet, az időjárásról beszélsz. Kiülsz a teraszra kávézni, már tudod, hogy léteznek íratlan szabályok. Megfogom a kezed, melyből egy sors újult ki. Érintésem nyugtat, irányít. A gond arcunkat mossa... Szemed színét viszi már az utca. Még akartál mondani valamit. Visszatalálni Az elmúlás neszez, foszlik a távol. A lámpasorra kötött éjjelek hosszúra nyúlt karjai közt forgolódtál. A nappalok elégtek benned, az éjszakák megcsomósodtak, az ünnepektől elfáradtál. Pedig sok vigasz volt bennük. Amikor szeretteid elköszöntek tőled, arcodról letörölted a távozás fájdalmát. Kibontottál egy konzervet, fémcsipkés fogain kibuggyant az olajos lé. Haraptál a meghámozott félholdnyi almából. S az összekoccanó pillanat felpörgetett ballépésein tűnődtél. Próbálsz visszatalálni ahhoz, ami volt, a kezdet köré felépítve a véget, ami egykor a tiéd volt. Fényre ébredsz, jelzi helyzeted a szobában. Ülsz a besüppedő ágyad szélén, majd vándorolsz a lakásban. Redőnyöket húzol, világosságot adsz az útnak induló napnak. Csobog a csapvíz, teát készítesz. Megterítesz, úgy, mint mikor sokan ültük körbe az asztalt. Elsuttogsz egy imát. Majd pakolás, rendrakás. Fontosnak érzed a tisztaságot. Minden nap a reggeli után betűéhség, újságolvasás. Minden a helyén. Ajtót társz ennek a napnak is. Indulsz megint valamilyen terv szerint. Meleg az út, mint a tenyér. Üzenek neked, minden szavam érzelemmel telt vallomás. Mondjam el A folyóban csiszolódnak a kövek, mint hited. Érzéseid nem öregszenek. Ha meglátogatlak, nem üres kézzel megyek, viszem a darazsakat őrjítő kóstolót. Kéred, vágjam le a füvet, gazoljak ki a kertben. Szedjem le délidőben a ragadós körömvirágokat. Majd mondjam el, mi történt otthon, és a faluban, talán még azt is, ami a szívem nyomja. S ha megtettem mindezt, szedelőzködjek össze, és kezembe adod összegyűjtött terméseid egy részét, és mehetek Isten hírével. Az úton még integetsz is, amint nézed távozásom. Együtt Mindig együtt voltunk a tieid, hallgatva a paták aszfaltot verő csattogását. Éltünk csak úgy egyszerűen, a meghajszolt nyári nappalok forróságában. Bárhová érkeztünk, nap sütött felettünk. Nem féltünk senkitől, szemünk derűs ég volt. Az út porában hagytuk lábnyomunkat. Néztük az apró, kék pillangók lebbenését, a seregélyek csapatösszevonását egy-egy érő gyümölcsfa felett. Láttuk az illatozó teliholdat, a kopott csillagok tűhullását. S a ránk esteledő hegyeket. Hoka nem beszáll a fürdokadjaba (120 * 90 cm, 2003) G. Menta Éva Fáj a szeme a nyárnak Magaszt a csendet tanulni kell egyedül álltam ott világvég de megnőttél nem szóltál előre a halálból nincs előre bennem éled tovább önmagámmal birkózom kiszáradt ajándék messziről int fekete virágok bocsánata azt a nyomorult jót a csendet ölelni kell mászik és felrepít néha fázik néha fél Szulamit kertjében sejtet és simogat hazát táncol a csendnek arca van kék virága élni hív halált habzsol fáj a szeme a nyárnak Merre jártam a csenddel a lélek dalol Csakúgy várom
