Heves Megyei Hírlap, 2019. október (30. évfolyam, 228-253. szám)
2019-10-19 / 244. szám
4 helyőrség szerkesztoseqi terepaszta LAZAS FORRADALOM Szentmártoni János Forrás: Gereczhagyatek.hu Rejtély, hogy miért olyan későn, de már kamasz voltam, amikor bárányhimlős lettem. Otthon nyomtam az ágyat lázasan, és lázamat még tovább fokozta egy könyv. Akkoriban jelentette meg a Stádium Könyvkiadó, amelynek egyik költőtanonca voltam. Címe: Gérecz Attila, a költő -1956 mártírja. Lebilincseltek a zsongó, tiszta versek és költőjük drámai sorsfordulatokkal teli, kurta élete. Bizonyára ma már jóval többen ismerik, mint akkor, hiszen állami kitüntetés, uszoda is viseli a nevét, emléktáblák „beszélnek” róla, két film is készült kalandos életéről, az elsőt még 1996-ban a tragikus hirtelenséggel elhunyt Czigány Zoltán forgatta Szökés a nagy árvíz idején címmel, a másikat, a Csendkút címűt 2006-ban Pozsgai Zsolt készítette. 2001-ben a Kráter Kiadó is megjelentett egy Gérecz-válogatást, az így bocskorosant. Aztán a költő a poppiacra is betört, hiszen a közkedvelt blueszenész, Ferenczi György és Rackajam nevű zenekara CD-t adott ki a Hangzó Helikon-sorozatban, amelyen 12 versét és egy Shelley-fordítását zenésítették meg. Készült monodráma is, amelyet Csuja László rendezett a költő Töredék című poémája és levelei alapján, legutóbb pedig az Előretolt Helyőrség íróakadémia III. gyulai szabadegyetemén lehetett felolvasószínházi előadást és kerekasztal-beszélgetést hallgatni életéről és munkásságáról. De ki is volt ez az elszánt, vagány fiú, aki mindössze 27 évet élt? „így bocskorosan ugye megnevettek, / hogy márványt törni hegynek indulok? / A számon pimasz mosolygás a jelszó, / füttyöm csibészes: én is feljutok!” (így bocskorosan) - ezekkel a sorokkal mutatkozott be a váci börtön füveskerti költőinek, akik rögtön maguk közé fogadták. Politikai elítélt volt mind, mondvacsinált koncepciós perek áldozatai. A börtön udvarán, egy elapadt szökőkút tövében alakult meg, kovácsolódott össze ez a társaság az ötvenes évek közepén, amelyet Füveskertiek néven ismer az irodalomtörténet: Béri Géza, Kárpáti Kamii, Szathmáry György, Tollas Tibor, Tóth Bálint és Gérecz Attila. Akkor, ott a váci börtönudvarnak ebben a kis szegletében ők Magyarország szellemi életének egy igen fontos szigetét alkották. Felismerték, hogy túlélésük és emberi mivoltuk megtartásának záloga nem más, mint belső szabadságuk megteremtése és megőrzése minden körülmények között. Gérecz Attila költészetének alapértéke mindvégig ez maradt. Ő a börtönben kezdett el verseket írni, eredetileg kiemelkedő öttusázó volt, s kadétként részt vett a háborúban. 1954 júliusában megszökött Vácról, átúszva a megáradt Dunát, de Budapesten újra letartóztatták, miután valaki besúgta őt. Szökésének történetét később elbeszélő költeményben kezdte el megörökíteni. 1956. október 30-án szabadította ki a forradalom, először mérsékletre intő rádióbeszédet szövegezett, majd amikor látta, hogy nincs más választás, fegyvert fogott és részt vett az utcai harcokban. Két szovjet tankot ki is lőtt, de egy harmadik orvlövésze leterítette őt a budapesti Klauzál tér közelében, amikor a szürkület leple alatt egy telefonfülkéhez osont volna, hogy felhívja az édesanyját, aki napok óta semmit sem tudott róla. Kamaszként, onnan a bárányhimlős ágyból úgy néztem fel rá, mint egy görög titánra, mint egy hős bátyra. És hiába telt el azóta huszonnyolc év, úgy tekintek rá ma is. Idén lenne 90 éves. METAKOMMUN Demeter Adél-Hajnalka Rács le, fej fel! Büszke tartás a „hazádért”! A nyolcvanas években az apámék lassan jártak az utcán és csöndben beszéltek. Valami irtózatos szabadság uralkodott a sós halat áruló piacosok közt és az üres borkányosüzletekben. Csak szegény Ceau$escu cipelte a terhét ennek a bonyolult világnak, amelyben valaki valami nagyon szépet álmodott, csak a világ mégis kicselezte. Vak vezet világot. Vagy ilyesmi. Eltelt harminc év a rendszerváltás óta, de az anyám még mindig csak uborkát szed a kertben, ha teheti, mert könnyebb egyedül lenni, mint attól félni, hogy valaki meghallja a gondolatait. Semmilyen váltás nem segít annak az embernek, akit egyszer megtanítottak félni. Kilencvenegy után a kisebbség lett az egyetlen fegyverünk, amivel nem lőni szoktunk, inkább mögé bújni. Lehet, ha végre megtanulnánk használni, ahelyett, hogy magunkra húznánk, talán valamit el is érnénk vele. De mi kitaláltunk magunknak egy székely zászlót, és román egyetemre járatjuk a gyerekeinket, hogy legyen kit utálniuk a csoporttársaiknak. Jó esetben. Vagy pedig arra biztatjuk őket, hogy menjenek nyugatra néhány évig, gyűjtsenek pénzt, aztán úgy teszünk, mintha meglepődnénk, hogy ott maradnak, vagy itthon munkakerülők lesznek. Végül is könnyebb ott valaki lábtörlőjének lenni, mint itt vért izzadni. Attól függ, kinek mi a fontos. Mondjuk én is félek itt maradni, mert itt mindenki fél valamitől. A korrupciótól, a volt kommunistáktól, a cigányoktól, a románoktól, a magyaroktól, az uniótól. Itt mindenki fél egymástól. Nem hívunk át senkit meccsre, mert két sör után minden eszünkbe jut, és egy sörösüveg rendszerint eltörik, így inkább focit sem nézünk, a tévét is kiköttetjük, majd amikor idejönnek hozzánk külföldről, még szegényeknek is tűnünk, hogy jobb legyen. De aztán nyár végén mindig küldenek két kamion használt ruhát, amit megveszünk, hogy jóemberként segítsük a templomot, de úgysem hordjuk, mert mindenki csak a városban vásárol. És mindezt titokban, nehogy megtudják, hogy nem vagyunk rászorulók. Mert aztán többet nem küldenek. Itt senki sem tudja, hogy ki az Isten. Itt csak azt tudjuk, hogy minket becsaptak. Hogy ki, az változó. Az biztos, hogy tizennyolc évesen mindenki el akar innen menni. Milyen jó, hogy már nem kell átszökni a határon, mint hajdan, elég a bulletin szinte mindenhova. Már csak az a baj, hogy ez mindenhol csak bulletin marad. Hogy egy hét Magyarországon, és mindenki tápos, jelentsen ez bármit. Egy hét Németországban, és le vagyunk nézve. Egy hét Olaszországban, és csak kurvának kellünk. Egy hét Svájcban, és nem elég a pénzünk. Egy hét Angliában, és végre rájövünk, hogy ez mind kifogás, csak mindenhol hordani kell a keresztet. Negyvenöt évesen rájövünk, hogy hol van az otthonunk. Hogy valamiért mi mindannyian vonzódunk a saját fejünkben kreált nyomorunkhoz. Hogy a világ túl kicsi, és a mi életünk túl bonyolult ahhoz, hogy legyen még egy olyan hely, mint Erdély. Úgyhogy inkább itthon maradunk, szidjuk a migránsokat, mert ők nem olyan bátrak, mint mi. És lassan-lassan megértjük, hogy anyánknak miért nincs egyetlen barátnője sem, hogy miért kell mindig mindent titokban csinálni, hogy miért nem beszélnek a férfiak az érzéseikről, és miért iszik férj és feleség együtt. Nem mi választjuk a sorsunkat, és soha senki nem is fogja, de amit a hátunkon cipelünk, az már a mi döntéseink következménye. Nem mondhatod azt, hogy jelentéktelen vagy. Ha soha nem szólaltál fel még semmi ellen, akkor te is kommunistának születtél. Nem kell ide régi rendszer, sem pedig új, s nem elég, ha eltemetünk minden kilencvenegy előtt születettet, mert A zöld koldus 195 » 80 cm, 2003) ha valami rossz, az sohasem múlik el. Ahogy a jó sem. Az már a mi átkunk, ha mindig csak az egyiket keressük. De egyszer majd én nem fogom elhallgatni, amit nem kellene, egyszer te is kinövöd a múltat, egyszer elfelejt mindenki mindent. Egyszer majd valaki felszólal és valaki lesz valaki végre. Bárcsak ne Sziszüphosznak születtünk volna, de amint mondtam, a sorsot nem lehet megválogatni. Ez nem a second handes kamion, hanem a valóság, amit hordani kell. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2019. október
