Heves Megyei Hírlap, 2019. október (30. évfolyam, 228-253. szám)
2019-10-12 / 238. szám
2 ’"TR^TTijr helyőrség szerkesztoseqi terepaszta AZ ERDŐ MÉLYÉN Leczo Bence A minap megnéztem egy kedves mesét, a Cartoon Network sajátját, a Túl a kerítésent. A részek tíz perc hosszúak, az egyetlen évad pedig tízrészes, így nagyon hamar a végére lehet érni. Viszont rettenetesen addiktív, ami gondolkodóba ejtett, hogy ugyan miért. Az egy dolog, hogy vizuálisan is remekmű az alkotás, de a függőséget mégis inkább a történet alakítja ki. A szerethető testvérpár története önmagában is érdekes ugyan, ám ez a rövid mesesorozat bővelkedik abban, amiből manapság szinte minden nagyobb film hiányt szenved: ez pedig a sidestory. Láthatólag egy olyan alkotással van dolgunk, amit szívvel-lélekkel készítettek, ahol az egyetlen pillanatra megismert karakterek sorsa is érdekel bennünket. A történet erősségét a részenként változó környezet és történetmesélés, illetve a karakterek sorsai adják. Olyan apróságok, hogy a kisebbik testvér szinte minden részben máshogy szólítja a békát. Olyan érzésünk lehet, hogy az epizódonként változó környezet, a bemutatott közösségek mindegyike megérdemelne egy évadot, mert annyit akarunk tudni róla. Ám ez itt nem az ötletek elkótyavetyélése, éppen ellenkezőleg: egy nagyon tartalmas, réteges és élő világ ábrázolása - amilyen a mi világunk is. Eszembe jut erről egy másik élményem, egy videojáték, a To the Moon. Ha belepillantunk a játékba, azonnal szembeötlik a nyolcpixeles, külsőségeiben aligha, ám karaktereiben és történetében nagyon szerethető világ. Az alapfelütés az, hogy emlékmanipuláció útján egy idős férfi szeretné megélni, hogy eljut a Holdra. Már a felütés is remek forgolódást biztosít álmatlan éjszakákra, ám a szemünk előtt rajzolódik ki egy tragikus életút, a férfi feleségével és öccsével való viszonya. És ehhez minden kicsiny párpixeles papírnyúl, minden megtalált, szavakat vagy félmondatokat tartalmazó cetli hozzátesz. Éppen azért, mert érezzük, hogy van mögötte még kraft. Tudjuk, hogy nem megúszás az, hogy nem látunk mindent, inkább azt érezzük: az alkotó feláldozta a történet és a világ nagy részét ahhoz, hogy ezt a szeletet, amit bemutat, minél hitelesebben és mélyebben tehesse. Alkotó emberként engem is érdekel, mi az, amitől működik egy sztori. A félmondatok, a környezetben elszórt jelek alapján a megismerni kívánt világ válik közelebbivé, vagy egy teljesen új rajzolódik ki. Persze akkor is élvezhető marad, mikor egyáltalán nem kapargatjuk a felszínt, nem kezdünk el figyelni a környezetre. A környezeti történetmesélés pluszenergia, amihez a részleteket ugyanannyira meg kell alkotni, mint a primer történetét: viszont hiánya nem annyira fájó. Egy bugyuta sztori sokkal többet ront egy alkotáson, mint egy bugyuta környezet. Viszont ha mindkettő kellő körültekintéssel, sőt, kiválóan van összerakva, tele van kreativitással és felkelti az ember figyelmét, akkor valóban kiemelkedő műről beszélünk. Ha harmadszori újranézésre/-olvasásra is találunk benne új információt, akkor az alkotás elért valamit. Ha pedig mindenki, a vájt fülű bölcsész, a megfáradt munkás és a szerelmes gimis is talál valami értékelhetőt benne, akkor biztosan megérte. tarca MIKES KELEMEN KÁPOSZTALEVELEI Mádi Laura Alexandra Drága bátyám, örvendezek, hogy hamarost viszont láthatom! Jobban, mint ahogy az éhség szakadékénál fekvő, csonka katona örülhet egy falás kenyérnek meg egy kortyinka víznek, és egyben kéd rosszkedve miatt szomorkodom is, hogy hazajövésük miatt olyan bánatos, mert apai szívvel viszonyul már kéd a török vidékhez, s az édes sóvárgáshoz Magyarország felé. De hogy mégis megvigasztaljam mindennél jobban szeretett bátyámat, igen jó híreket kell megosszak. Ezen a szomorú vidéken, ahová kéd meg a többi tisztelt atyafi most olyan lábakkal igyekeznek, mint a csigák, nem púposodnak már a népek, mint volt maguk felé, a sok oszlott tetem miatt. Összegyűltek itt minálunk a derék papok, keresztekkel meg szenteltvizes tömlőkkel a nyakukon kikergették ebből a kis országból már az összes beteg nyűvet, de nem azonképpen, ahogy a szomszéd Drascaba bácsi üldözte ki a macskát vizesvederrel a házból, mikor odapiszkolt a bitang fekete, ha emlékszik kéd! Férges egy macska volt, addig kergettük, hogy a bajusza összetekeredett a farkával, és zavarában egér helyett már csak vaddisznókat volt kedve kergetni! Már a pestis miatt drága bátyámnak egy kicsit sem kell aggódnia, nem fog ez egyhamar visszatérni, mert szentelt vízzel belocsolták Magyarország határvidékeit, és itt nincs olyan pogányság az emberek szívében, mint Nicomedia földjén, ezért nem büntet minket annyira a Jóisten, hogy még együk a dögvész maradékát! Akad itt másik jó hír is, aminek kéd még a frissen mosott magyar zászló látványánál is jobban fog örülni, amit majd én magam mosok és teszek ki a ház legtetejére, hogy már mikor rálép kéd az országra, lássa meg mindjárt, hol várják kédet a világon a legszeretőbb szívvel; káposztalevest csinálok kéd fogadására, mert sokszor emlegeti, hogy még nálam, testvérhúgánál is jobban szereti a káposztát. Most már majd eheti! No mikor ideérnek, akkor fognak illatozni itt a legszebb káposzták, és úgy éljen kéd, hogy én a legszebbeket magának megcsinálom, de úgy fogja a szája szélét csiklandozni a fűszer, hogy még a bajusza végét is szopogatni fogja kéd, mint a cupákot, még álmában is! Úgy vigyázzon kéd, hogy egy álló hónapig káposztát fog enni, mert én a legkedvesebb bátyámnak csak a legkedvencét fogom csinálni, megörülvén, hogy ennyi év múltával végre újra megölelhetém, s ez nekem olyan, mintha a jóisten küldte volna az egyik angyalát, hogy hozzon egy szekérnyi édes almát a tél legközepében. Egy árva pillanatot se szomorkodjék, mert a fekvésnél meg a sírásnál többet itthon sem kell csinálnia majd, úgy éljek, mer a tél derekán már csak a kikergetett jószágok járják a vidéket, meg a jóisten irgalmas szolgái. Majd jól kialussza kéd Isztambult meg a többi pogány vidéket, bús, székely medve lesz kéd, aztán meg kiötöljük, miként ne felejtse el soha kéd szenvedésit ez a hálátlan magyar nép, ami miatt kéd olyan szomorú, hogy az ember szíve megbokorosodik belé. Azt gondolám, hogy összeköthetné kéd nénjének meg nekem írt leveleit, színes bőrkötésbe, hogy elolvashassák azok a magyarok, akik nem szomorúak örökké, mert tüdőjükben annyival kevesebb a por az édes munkától, mint ahány aranytallérral több van a kezükben a dolgosfajtánál, és szemük szóra tudja alakítani szájukon a magyar betűket, aztán már ők továbbadják a többinek, hogy kédre milyen büszke lehet a magyar nemzet, hogy idegenben sem engedte őt el soha, s majd ők is úgy fognak szobrokkal emlékezni kédről, mint ahogy kéd állított mellkasába ledönthetetlen, dombormíves aranyszobrot a székely Napról és Holdról. PÁRA Lassan körberajzolom a pohár peremét az ujjammal, egyszer, kétszer, háromszor. Ahol az ajkammal érintettem, még inkább lelassul a mozdulat, ragad a rúzsom nyoma. Édes a pezsgő, émelyítő és jéghideg. Letörlöm a párát az üveg oldaláról és cserepes ajkamra kenem. A hófehér, szűzies abroszt simítom. Sehol egy apró folt, egy ránc. Az asztal közepét egy szál orchidea díszíti. Alig várom, hogy véget éljen a vacsora, és a földre söpörjem a virágot, a pezsgőt a tökéletes abroszra borítsam, és összegyűljem. Nem boldogul a kenyérrel. Mindig magának süti, azt mondta, most mégis remeg a keze, nem tudja kiemelni a sütőből. Csak a forróság és a friss kenyér édes illata tódul kifelé. A háta mögé lépek, és átölelem a derekát. Bár hallotta, hogy jövök, megremeg az érintésemre. Mellé lépek, közben ujjaimat végighúzom a csípőjén, és másik kezemmel az ő baljáért nyúlok. Becsúsztatom a kézfejemet a szűk sütőkesztyűbe az övé mellé, tenyeremet az övére fektetem, és együtt emeljük ki a kenyeret. A gőz az arcunkba csap, veríték ütközik ki a homlo-Karácsonyi szarvasok - a kép a Les Artychauts galéria nyomatkollekciójába készült 2014-ben A kédtől kapott szavakkal búcsúzok, tőlem több levelet nem vesz kéd, csak azt, amit majd a káposztalevelekre írok fakanállal. Az Isten azt szereti, hogy fussunk az ő akaratján, ne csak jó kedvvel, hanem örömmel. Ne szomorkodjunk hát azon, ha dolgok úgy nem folynak, amint nékünk tetszenének, aki a jövendőt igazgatja, azt is tudja, hogy mint kell folyni azoknak. Jó egészséget az úthoz, édes bátyám! kunkon, és a kontyból kiszabadult tincseim nedves arcomhoz tapadnak. Engem néz. Szét akarja zilálni a kontyot, és bele akar markolni a hajamba, látom rajta. Lassan kihúzom a kezem az övé mellől, izzadt és meleg, és kicsípek egy darabot a kenyér széléből. Égeti az ujjam és a nyelvem, fehér gőzt fújok ki a számon. Finom, mondom neki, ő csak nyel két hatalmasat, hallom, látom, és mélyet sóhajt. Lenyúlok a csizmám széléhez, és kioldom a masnira kötött hosszú, fekete selyemszalagot. Nem engem néz, hanem a fényes Vöröskéry Dóra anyagot, ahogy a kezemben siklik. Halkan dúdolni kezdek, ő pedig a szalagért nyúl. Lassan a nyaka köré tekeri, de az anyag legvégét a kezemben hagyja. Megpróbál bekapcsolódni a dalomba, de nem hagyom: az ajkamra teszem a mutatóujjam, elhallgat. Lerúgom mindkét csizmát. A sarkuk tompán koppan a kövön, szinte fáj a padló hidege. Közelebb hajolok, hozzásimulok, tovább búgok a fülébe, és lassan feszesre húzom a szalagot. Megrebben a szeme, elakad a lélegzete. Elengedem a selymet, és együtt ringatózunk a dalomra. KfcíTC. aaaaanaiann BBBBBBBBBHl BBBBBBBBBBB Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztosegtakmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utco 12., Ili, emelet 21. 2019. október
