Heves Megyei Hírlap, 2019. augusztus (30. évfolyam, 177-202. szám)
2019-08-31 / 202. szám
5 jrrnnihelyorseg Babits-verspalvazat Kalányos Melinda Tisztelt Szerkesztőség! Nem vagyok Babits nagy ismerője, soha nem tartozott a hozzám legközelebb álló költők közé, mégis, akárhányszor felütünk egy Babits-kötetet, mindig találni húsba-lélekbe vágó sorokra. Babits nem harsány, mint Ady, nem végletekig lírai, mint Tóth Árpád - ő a rejtőzködő. Sötét szeme váratlanul villan ránk a versek erdejéből - pillantása átható, kíméletlen s gyönyörű - igaz, mint a zúgó rengeteg szarvasáé. Egyszer volt világban, régi, poros ládafiában, fénypászmákkal telitűzdelt padláson egérrágta papírlapra bukkantam, s mellette sárgult esküvői képre. A képen karcsú, sötét hajú, álmodó szemű fiatal nő, s jóltáplált, középkorú, bajszos úr. Lisette - Bagoly Böske eredeti neve szerint - kis szekszárdi színésznőcske, amilyenből tizenkettő egy tucat - Babits Mihály titkos szerelme. Lisette, akinek nem kellett a vagyontalan, bizonytalan jövőt ígérő költő, s kellett a német posztókereskedő. Az esküvő után Babits európai körutazásra indult,hogy feledje a hűtlent. De minden-minden őt idézte. E fájdalomból született a Messze... messze... című műve, melyet a költő később tájleíró, elvágyódást kifejező versnek álcázott - később, mikor megjelent életében egy bizonyos Török Sophie (alias Tanner Ilona) nevű hölgyemény... Az elmondottaknak természetesen semmi valóságalapja. Csupán játék a szavakkal. Akár az egész világirodalom. Remélem, szívesen olvassák az én kisjátékomat. Nem vagyok versíró alkat, legfeljebb ha kamaszkoromban próbálkoztam e műfajjal. Sokkal közelebb áll hozzám a próza, de ezúttal nem volt kedvem ellenállni a kísértésnek. Köszönöm, hogy figyelemre méltattak, s bízom benne, hogy el tudták olvasni a kézírásomat. Üdvözlettel, Kalányos Melinda Babits Mihály: Messze... messze... (az eredeti változat) Spanyolhon. Tarka hímű rét. A kedves messze, mint az ég. Bús Babits bíbor balkonon mereng a barna alkonyon. Olaszhon. Göndör fellegek. Jöttem, hogy feledjelek. Ki tudná, miért futok? Szívemben hiányod sajog. Göröghon. Szirtek, régi rom. Tört szívemmel rokon. Fájdalom szava felszakad - belőled nekem más nem maradt. Svájc. Zerge, bérc, szédület. Mihez kezdhetnék nélküled? Sötétzöld szemed, jég szíved, ölni - ölelni lényeged! Némethon. Város, régi ház: Hans Burger rád itt vigyáz. Zsíros jólét, nyugalom... s te mégy magad szabta utadon. Őrzők No. 2 (elektrográfia, fametszet, 100 *140 cm, 20161 Névtelen Tisztelt Cím, Frankhon. Vidám, könnyelmű nép. Bánatuk álcázott semmiség. Tanulom én is, hogy lehet könny nélkül ejteni neved. Angolhon. Hidak és ködök. Emléked énbennem örök. Múlhatnak évek, hónapok, el nem múlhatsz, míg én vagyok. Svédhon. Csipkézve hull a fjord. Csipkés fátylad örök homályba vont. Kezed Néki nyújtád, szívem remeg - jégdara hull szirmok helyett. Ó mennyi város, mennyi nép. Ó, hány hiábavaló csoda! Nem láthatlak többé soha, nem láthatlak többé soha. (írtam európai utazásom során, drága Lisette-em emlékére) zentai szerkesztőségünkbe ismeretlen feladótól egy borítékban az alant csatolt, írógéppel írott levél érkezett. A bélyegző alapján csak annyit tudtunk megállapítani, hogy Zentán adták postára. A szöveget betű szerint bemásoltam, és most továbbkiildöm Önöknek. Amennyiben helyezést érne el, vagy csak szeretnék felvenni a kapcsolatot a szerzővel, a lapon keresztül természetesen megpróbálhatjuk kinyomozni annak kilétét. Barátsággal: Szögi Csaba, az Előretolt Helyőrség - Vajdaság versrovatának szerkesztője Beszterczei Borbála által lejegyezvén, ahogyan az találtatott:* Szegszárdi katlan óh, ez a csillagmagas Ég felettem, szűk keblem befogadni képtelen, ugyanakkor kénytelen, de jaj!, a csillagoknak zamatát apránként mind felettem, mert hogy szegszárdon születtem, és színésznőcskét szerettem** vagy ezeret, könnyekre fakasztva a csillagmagos egeket, mézédes húsukat omlásukig szerettem, húsuknak nektárját én többé már nem feledtem jó szegszárdi dombok vére pezsg mind lüktető eremben, Casanova veremben ült, míg én a fényes egekben - hajh, majdan zuhantamban mártóztam én árnyéktalan terekben, ritmustalan berekben a béklyó csuklómon csattant; fénytelen tömlöcömre a zár hamar rákattant, szikra pattant azonmód, ám visszhangja cifra alakot öltött: kancsómba az öreg ördög újabb itcét töltött - tikkadt gégém fájdalmában mindhiába hörgött ninivei tajtékokon, mint a hab a cetbe, úgy döftem én belétek minden bőszült percbe’ - mert céda a nő, és lator minden férfi: ki mefisztóval társalkodott, az most mindezt érti; érti, jaj... és feledésre áhítozik, patyolat pőr bőrömön a szőrös dúvad kiáltozik, mert nem magában bagzik csak a sátán, míg varacskos szőre felmered a hátán***, ablakomnak alatta rőt kuvik siránkozik, soványka tenyerem csak hozzája imádkozik; lám színésznő csak áhítozik, de lelkem avatatlan, semmi nem bizonyos, csak e szegszárdi katlan *Egy szekszárdi borospincében figyeltünkfel rá a helybéli Máté evangélista barátommal. Miközben már jócskán a törkölyt kóstolgattuk, emelkedett állapotunk ellenére észrevettük, hogy a gazda feltűnően terelget el bennünket az egyik vakjárat közeléből. Amint alkalmunk adódott, beosontunk, és az akna egyik pókhálós szegletében üres palackot leltünk. Üresei?! Nos, a viasszal is lezárt, parafadugós butéliában megfakult pergamenek lapultak... (Egyéb adatokat sajnálatos módon nem adhatok ki, köt az ígéret, amit a jó szándékú Máté evangélistának fogadtam.) **Az eredeti kéziratban betű szerint így szerepel, Karinthy pontatlanul másolhatott siettében. ***Sziveri Jánoshoz is eljuttattam anno ’89-ben a kézirat másolatát... 2019. augusztus IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
