Heves Megyei Hírlap, 2019. augusztus (30. évfolyam, 177-202. szám)
2019-08-31 / 202. szám
Babits-versoalvazat helyőrség Tóthárpád Ferenc Tisztelt EH, mellékelten küldöm azokat a napokban meglelt verseket, amik „bizonyíthatóan” Babits tollából születtek, és talán az EH figyelmére is érdemesek! Sikeres pályázati, szerkesztői munkát kívánok Kőszegről! Tóthárpád Ferenc Postalapok Szekszárdra (Babits Mihály ismeretlen verseit feltárta: Tóthárpád Ferenc) „Jobb helye lett volna valami gyűjtőnél” - mondta dédapám sok évvel ezelőtt, amikor a szekszárdi tanulóéveiről és azokról a levelezőlapokról mesélt, amik hozzá kerültek egykori osztálytársától. Dédapám már gyermekként nagy költőnek készült, előrelátóan megőrizte a csak kettejük által ismert, majd elfeledett verseket. A postalapok a feltüntetett évszámok szerint tizenöt esztendőt ölelnek át. Minek köszönhette dédapám a sokáig tartó bizalmat? Talán mert tudott osztálytársa első szerelméről, Editről, és mert diákként - Babitshoz hasonlóan - csak az asztalfióknak írt. „Irodalmi értékük nincs” - valószínűleg így fogalmazna egy mai szerkesztő, ha olvasná Babits egyik-másik korai szövegét, de akad köztük érdekes is, hiszen: mégiscsak egy későbbi poéta doctus rigmusairól ítélkezünk. Dédapám iskolai füzeteivel együtt a padláson pihentek az egyik kockás irkába beragasztott postalapok. Talán a színésznő elérhetetlenségének, talán „Misi” bátortalanságának tudhatjuk be a történteket, hogy a versek soha nem jutottak el a címzetthez. Az egérrágta papírhalom átvészelte a szűkös éveket, a háborúkat... Nagyapám pedig nem szentelt nekik sok figyelmet. Jobban érdekelte, hogy hány zsák búza hasal a padláson. Emlékeztem tehát, hogy léteznek a csinos színésznőt dicsőítő félszeg sorok, de mindaddig nem tulajdonítottam nekik jelentőséget, míg egy irodalmi újság (Előretolt Helyőrség) fel nem hívta a figyelmet a Karinthy Frigyes által emlegetett románc titokzatosságára, és kutatásra nem szólította olvasóit. Reménytelen, plátói érzelmekről árulkodnak a gerendák közt málladozó postalapok. A legkorábbi hátoldali címzése (úgy, mint a többin is) kibetűzhetetlen, és a harmadik versszak kis részletei is hiányoznak ott, ahol a ragasztó és az idő lemosta a grafitot. (Aláírás egyik vers alatt sincs.) Enmagammal viaskodom: Félszegségem, ifjú korom Elbír-e a szerelemmel, Az ilyen nagy szerelemmel! Szegszárdon és a színpadon Általad van csak oltalom, Bevallani, mért vagyok rest. Esti imám csak érted esd. Kutakodván, hol Thália, .....................a Biblia, Drága Hölgyem, nyíló rózsa! Mit felelsz a.......szóra? igoi. máj. A másik, egy évvel későbbi „küldeményhez” mívesebb versformát választott az ifjú Babits. Magasztalja, Irishez hasonlítja Thália szekszárdi lányát, de itt már inkább az aggodalom és a szerelmes féltékeny méltatlankodása szólal meg. Te fények büszke lánya, Ki lesz majd hű Zephüroszod, S vajon, mi lészen ára? Elhagyott oltár IV. (szén, pasztell, aranyfüstlemez, 135 * 100 cm, 2018) Elhagyott oltár II. (szén, pasztell, aranyfüstlemez, 135 * 100 cm, 2018) Ha életed csak úgy adod, Kialszik majd afárosz, S a Hold is vaksin andalog: Hamar kifúl a pátosz! De én, ha kellek, ott leszek, Ki csókkal óv, vagy átkoz! 1902. márc (elképzelt?) barátjának a szekszárdi asszonyt. Ez is hideg szonett, a múltba révedő. De érzem én, kíváncsiság emészt! Ha tudni vélted is, hogy duzzad az erő... A taps mögött kívántam volna részt. Tekinthetnénk úgy is, hogy a fenti és a következő verset összekötik azok a sorok, amiket ő maga fogalmazott meg a Nyugat hasábjain a fiatal írók érvényesüléséről: »- Tehetséges íróra vall - mondtuk mi ilyenkor -, de még nem elég fejlett... az ízlése... a technikája... titánkodó és naiv: az életet nem ismerheti még: minden során kirí a fiatalság ... érni, ülepedni kell...” (Babits Mihály: Ma, holnap, és irodalom [Schöpflin Aladárnak], Nyugat, 1916.17. szám.) Babits, mint ismeretes, megérett! A füzetbe ragasztott tizenkét „üzenet” közül egy - a legkésőbbi - maradt még, ami olvasható. Hogy az utóbbiak miként kerültek dédapám gyűjteményébe, azt nem tudni, de azt igen, hogy a már ismert költő megtartotta bizalmas A színpadon és túl is emberismerő színész valál, ki távolabbra lát. Hitem emígy veszett, közönybe kergető sorok mögé emésztette magát. Az érzés mégis általad talált reám, s a vakszerencse is belém karolt, Te drága Nő, erényem és hibám, teáltalad lett mindenem. S ha volt pár jó sorom, s ha dalra nyílt a szám, titokban, álmodon: hiába is dalolt. 1916. jan. A cím nélküli szonett bekerülhetett volna a Recitativ (1916) című kötetbe, de a költő e művét sem osztotta meg a nyilvánossággal. További Babits-levelek nem kerültek elő a padlásról. LAPSZÁMUNK SZERZŐI Arany László (1844-1898) költő, népmesegyűjtő Kántor Mihály (1974) szakíró Marthy Barna (1976) énekesdalszerző, író, költő, műfordító Orbán János Dénes (1973) Magyarország Babérkoszorújadíjas költő, író, szerkesztő Szentmártoni János (1975) József Attila-díjas költő, író, a Magyar írószövetség elnöke Szőcs Géza (1953) Kossuthdíjas költő, író Fotó: Fekete István Lapszámunkat Stefanovits Péter Munkácsy Mihály-díjas grafikus műveivel illusztráltuk. Stefanovits Péter 1947- ben született Budapesten. 1977-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskola sokszorosító grafika szakán. 1979 és 1982 között Derkovits Gyulaösztöndíjas volt. 1977 óta kiállító művész, azóta több mint ötven egyéni tárlata volt és közel százötven csoportos kiállításon vett részt belföldön és külföldön. Számos jelentős szakmai elismerésben részesült, például 1995-ben Munkácsy-díjat kapott, 2011-ben pedig érdemes művész címmel tüntették ki. 2004-2012 között a Nyugatmagyarországi Egyetem (Szombathely) rajz tanszékének docenseként tevékenykedett. A Magyar Grafikáért Alapítvány kuratóriumi elnöke, az Új Művészet alapítvány kuratóriumának tagja, 2014 óta a Magyar Művészeti Akadémia képzőművészeti tagozatának vezetője. Erdélyben láthatók az Elekes Károllyal közösen létrehozott köztéri munkái: a siklódi református templom kazettás mennyezete (1994) és a Gyilkos-tónál a Szent Kristóf-kápolna körképe (2001). Minimalizmus és transzcendens szemlélet ötvöződik ezekben a képekben. Itt a vallási szimbólumok közege akár egyegy ironikus-groteszk játék is lehet, ezek a művek újra és újra az orrunk alá dörgölik, hogy ezek a szimbólumok emberi jelzések csupán, nem néhány ábra segít kapcsolatot teremteni az önnön ábrázolását törvényben tiltó Istennel. Itt az ember nem istenarcú teremtmény, csupán egy bábuszerű figura, egy embernyi sötétség valamely derengésben. Az ember itt, ha nincs egyedül, akkor is magányos. Az oltár, mely kapu és bejárat is lehet, csak az illanó árnyak emlékét őrzi. De az esendőséggel való szembesülés rádöbbenti a szemlélőt a Teremtő örökkévalóságára, a ragyogás dicsőségére, a játszani tudás kegyelmére. Stefanovits Péter művészetében egyaránt otthonos a fényesség dicsérete és az elmúlás komorsága, a bolond hétköznapi maszkjai kéz a kézben járnak a magány alakváltozásaival - mosolyogni és bólintani is tanítanak ezek a képek. Megannyi biztatás: játszunk fényt, játszunk sötétséget, játszunk elmúlást, játszunk világszületést! IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2019. augusztus
