Heves Megyei Hírlap, 2019. augusztus (30. évfolyam, 177-202. szám)

2019-08-31 / 202. szám

2 szerkesztősem terepaszta J helyőrség NYARVEG Elröpült ez a nyár is! Jó volna még hosszítgatni egy-két héttel, jó kis strandidőkkel, belefeledkezős nagy olvasásokkal, függőágyban ejtőzésekkel - hogy kipihenjük a szabadságot is, amely általában ugyanolyan intenzíven telik, mint a munkás hétköznapok. Az aktív pihenést passzív kikapcsolódással orvosolni hát, hogy valóban feltöl­tődve nézhessünk elébe az őszi üt­közeteknek, amelyekhez egyelőre semmi erőt, hát még kedvet, nem érzünk magunkban. Lógatni a lá­bunkat csak úgy, bárhonnan bár­mi fölött, szemlélni, mint pereg ki ujjaink közül az idő futóhomokja, s még nem esni kétségbe ettől, in­kább átadni magunkat a nagy kör­forgásnak, a nagy egyesülésnek, amely minket is magába olvaszt majd egyszer. De közben tudni vagy remélni, hogy ez még nem az a pillanat, ez csak a szokásos főpróbák egyike, s messze még a premier. Tudni vagy remélni, hogy van még dolgunk itt, s egyelőre csak azért heverünk mozdulatlan a csend ölében, hogy tüdőnkbe szív­juk a nyárvég minden illanását. Hisz kell majd az oxigénpalack, amikor a gondok s az őszi esők el­öntik a kertet, az újabb határidők meg mint fafojtó liánok csavarod­nak ránk. Szentmártoni János Addig is átgondolni, mi minden történt velünk a nyáron, amely kel­lő muníciót szolgáltat karácsonyig. Velem például Párizs történt. Igaz, még húsvét hetében, de az élmény máig végigér, mint titkos vérkörök, áterez, befut, kitölt... Huszonhat évvel ezelőtt, amikor adhatott volna valamit ez a város, még túl forrófe­jű voltam, és mindig mást kerestem benne, mint amit kínált. S most, hogy már nem akartam tőle sem­mit, s adni sem tudott volna mit, ha kérek, megajándékozott önma­gámmal. Ezúttal húszéves lányom­mal és nagy szemű édesanyjával keltem útra, Európa talán utolsó pillanatában, hogy meglássák vég­re azt a Párizst, amely lehet, hogy mindvégig csupán a versekben lé­tezett. És mégis, megtaláltam vala­mit... A leégett tornyú Notre-Dame tövében, a Szajna-parti szélben, a Montmartre kávézóiban megleltem valamit, amit egyelőre csak körbe­írni tudnék, mert megnevezni még béna a nyelv. Magam lehettem végre, a legnagyobb tömegben is, idegenként a ninivei forgatagban leginkább önmagam. Ki gondolta volna? Feleségem lobogó térképpel kezében, mint Ariadné, vezetett ki­felé múltam labirintusából, s jó volt a lányom szemén át látni mindent, mert amit megpillantott, felfénylett Őrzők No. 1 (elektrogrófia, fametszet, 100 «140 cm, 2016) s kivirágzott. Nem én történtem végre, hanem a dolgok, s csak két törékeny vezetőm mosolyának fürt­jeit szemezgettem, ha megállított a szomjam. Itthon kezdett megszilárdulni bennem egy érzés, hogy néha mel­lénk ült még valaki negyediknek, vagy olykor mintha átvillant volna szemem tüzén, de mire odanéztem, mint ez a nyár is, alakja elillant. Mint hűsítő jégkockát forgatom so­rait a számban, míg lóbálom lába­mat a Szajna fölött kertem teraszán: „Jöhetnek: Páris szívén fekszem, / Rejtve, kábultan és szabadon. / Hunnia új szegény legényét / Őrzi nevetve / S beszórja virággal a Ba­kony. // Itt halok meg, nem a Du­nánál. / Szemem nem zárják le csúf kezek. / Hív majd a Szajna s egy csöndes éjen / Valami nagy-nagy, / Bús semmiségbe beleveszek.” (Ady Endre: Páris, az én Bakonyom) tarca HÍR ■* :r. Hogyan lehetne átvinni vajon ezeket a rez­géseket az ujjakba? - mélázott, miközben végigment lassú léptekkel a volt Krúdy söröző előtt, és szemei piócaként tapad­tak mindenféle és -fajta nők különféle domborulataira. Cupp, egy kivágás, surr, két hányaveti, ide-oda ringó fenékgerezd, amelyek, mintha csak valami függönyt akarnának egy pillanattal tovább nyitva tartani maguk mögött, hogy a nézők csüng­hessenek a látványon. Ujjai ilyenkor ösz­­szerándultak, mintha apró áramütés érte volna őket, agyában pedig igyekezett elrak­tározni ezeket az ösztönpendüléseket, hogy majd, ha ott az ideje, berezonálhassa velük előadását, hogy még pörgősebb, vérbőbb legyen körmei alatt a játék. Nem sietett, a fellépésig volt ideje elég, egyébként is nézelődni jött, felmérni a várost, magába szívni, amennyire lehet, az ilyesmi mindig segített a közönséggel való kontaktusteremtésben. Hogyan szól­nak egymáshoz az emberek, hogyan kérik a kiflit, a kávét, milyen arccal veszik elő a gyógyszert? Egy gimnázium melletti kocs­mában teát rendelt, leült az egyik sötét sa­rokban, és figyelte a feltűnően elbúvó csó­­kolózó párt, akik a közös helyiség szabta zárt pályákon simogatták egymást, miköz­ben tekintetük egyre jobban bepárásodott, figyelte a túlzselézett hajú helyi vagányok merev arcát, merev ajkát, merev torkukból gátak közül kipréselt, begyakorolt beszólá­saikat. Hallod, figyelj már, ez egy buzi stb. Közben elszürcsölgette teáját, szemtelenül farkasszemet nézett a pultoslánnyal, a le­endő tenyészanyával, akinek szűk farme­re fölött kibuggyant a hasháj. Komótosan hörpintgette a teát, lassú, ritka kortyok­ban. Ráért. Nem volt estig semmi dolga. Már gyakorolt reggel, amikor felkelt. Ez mindennapi rutinná vált. Müzli, kávé, Marthy Barna három óra gyakorlás, ha esik, ha süt. Ha nincs koncert, még három délután. Hosszú ujjai, melyekkel most a teát fogta, teljesen megerősödtek a sok gyakorlástól. Régóta csinálta már. Úgy tizenhárom éve kezdő­dött, amikor először meghallotta a Friday Night in San Franciscót, és azonnal bele­szeretett, és elhatározta, hogy ő ezt a zenét úgy, sőt jobban el fogja játszani. Tehetsé­gesnek bizonyult. Meg kitartónak. Nem csüggedt még akkor sem, amikor Paco de Lucia pengetési technikái három év izzad­­ságos gyakorlás után sem mentek igazán. Lassan-lassan beérett, lassan-lassan már hallgatni is kezdték őt. De csak az utób­bi időben. Megfordult addig mindenféle klubokban éh- és szomjbérzenészként, megkeresett már mindenféle menedzsert, a pályán viszont nemrég indult el, úgy fél éve. Most már igencsak szelektálnia kellett a meghívások között. Megengedhette ma­gának. Kissé fázni kezdett a pincehelyiségben. Felhörpintette utolsó korty teáját, és ki­lépett a napra. A sarki zöldségesnél mé­regdrágán megvett egy méregzöld almát, jóízűen beleharapott, és kifordult a sarkon jobbra. Hrrs. Nézte a szemeket, kereste bennük az őrületet saját maga megnyug­tatására. Volt bőven, néha ijesztő meny­­nyiségben. Ettől aztán jobb kedvre derült, szétnézett az átjáró előtt, kocsi nem jött, úgyhogy átment a piroson a túloldalon levő parfümbolt felé. Majdnem hasra esett az út közepén a kioldódott cipőfűzőjében. Feltette a lábát a fent dolgozó kőműve­sek állványának egyik keresztcsövére, és jó szorosan megcsomózta a fűzőt. Ekkor hirtelen zajt hallott a magasból. Kezét ösz­tönösen a fejéhez kapta, így a lezuhanó fél tégla, fejét használva vágódeszkának, szét­roncsolta s levágta az ujját. Egy ember könnyebben megsérült Deb­recenben, amikor egy utcai építkezésnél eldőlt az építkezési daru, és lerombolt egy hatósugarán belüli, felújítás alatt levő há­zat. Az anyagi kárt tízmillió forintra be­csülik. A TALÁLKOZÁS Még fagyott volt kicsit a föld, fázott a tal­pa, ahogy vékony bőrsarujában lépdelt a hegyen, hogy átvigye a küldeményt a hegy túlsó felére Biró Mártonnak az esztenára. Vállán általvető, az istráng mellei közé feküdt, a pára megrekedt, ahol a szövet a testéhez ért, ingnyakán a fűző meglazult, keble alig észrevehetően párolgott a hajna­li derengésben. Szíve hevesen kopácsolta lépteit, szépen, egyenletesen, nem ez volt az első útja. Épp a Ránkos-szikla alatt lépdelt, beleolvadva a minden apró zajt körülölelő erdei patakcsobogásba, gondolatainak rit­musa is szépen egybemosódott lépteivel, lélegzetvételeivel, szívdobbanásaival. Nem nézett sem jobbra, sem balra, szeme mégis minden kis nesszel, rezdüléssel táncot per­gett. A megrezzenő páffánylevéllel, amely elengedte vízcsöppterhét és felé intett, a patakba hulló gally jelentéktelen hullám­törésével, a tócsában sikamló tarajos gő­tével. Durva szövetszoknyája becsülettel óvta combjait a kora tavaszi hideg fuvalla­toktól, két térde olyan szépen és meghitten mozgott alatta, mint a szerelmesek, akik bármikor hozzáérhetnének egymáshoz, de inkább a boldogságot választják a betelje­sülés előtt egy lépéssel. Mellbimbói kis vízszintes nyolcaskákat remegtek, ahogy a szikla és a patak között felkapaszkodott a rövidke meredélyen és kibukkant a szikla sarka mögül. Olyan halkan jött, hogy a hegymászó észre sem vette. Pedig alig méternyire volt tőle, mikor a lány előtűnt a mohás szikla mögül. Éppen melegített. Vállát felhúzta magasan a feje mellé, és térdeit behajlítot­ta szorosan egymás mellett, mint a lecsap­ni készülő sas, csípője mint «gy tölgyfa kiugró boga, hátradomborodott feszesen, majd karjait széttárta, apró kört rajzolt kétoldalt maga mellett, miközben a szikla tövéből mélyen köldöke alá szívta a pa­takpárás levegőt. Mikor lélegzete leért, ő is megérezte, hogy nincs egyedül. Oldalra fordult. Még egy medvére is inkább számí­tott, mint arra a bűvös-bűvölt szempárra, amivel szembetalálta magát. Szeme fénye hirtelen elveszett, és újra megkerült a lány enyhén nyitva maradt ajkain, megfeszült izmai ernyedésbe huppantak, tekintete ráharmatozott a lány nyakára, ahogy ki­lélegzett, lelke csermellyé változott, és las­san, tisztán a lány lábai elé csordogált. Ő lehajolt, és ujjhegyét megmosdatta a friss cseppekben, ajkai mosollyal hörpintették be tenyérkútjából a gyémántpermetet, nedves tenyerével végigsimította arcát, ami ezerte szebben teremtődött újra a har­mattól. Virág lett, szirmai nagyon lassan, incselkedőn a mászó felé fordultak, aki hirtelen szárnyakat bontott, felröppent a szikla tetejére, majd onnan az egekig, hogy messziről láthassa sasként az égre mosoly­gó kelyhet, hogy aztán napsugárrá változ­va hulljon vissza rá az égből. Fényében a szirmokat megfürdette, az érintésben maga is virággá testesült, a bársonyosság most már mindketten voltak, ölelésükből egymáshoz lényegült magvakként hulltak a földre újra külön, álltó helyükbe, és ki­csírázott a köszönet: - Jó napot.- Jó napot. ■j T/ 1 aaaaaaaaa«i I 1 L aaaaaaaaaBl ■ ' r aaaaciaiaaciiaa kArpAt-medencei tehetséooonoozó nonprofit kft. Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, 1 Oláh János-ösztöndijas), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, 1 korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nódai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztosegBkmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2019. augusztus 0 5 v

Next

/
Thumbnails
Contents