Heves Megyei Hírlap, 2019. július (30. évfolyam, 150-176. szám)
2019-07-06 / 155. szám
Leczo Bence szerkesztoseai tereoaszta MORALIZÁL tarca AZ UTOLSO SZELFI Szilágyi-Nagy Ildikó KNTG KÁRPÁT* MEDENCEI TEMETSÉ9OONOOZ0 NONPROFIT KFT. bbbbbbbbbm bbbbbbbbbhI BBBBBBBBBBB Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Ágoston Szász Kotolin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca), Szente Anita (szerkesztőségi titkár) • Karikatúra: Könczey Elemér •Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztosegM kmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. ment dolgozni, Béla meg is fogadta a tanácsot. Rögtön az akció után videóhívásban mutatta meg a feleségének:- Na, hogy nézek ki? - kíváncsiskodott a férfi. - A húgom azt mondta, „tök jó, olyan vagy, mint Bruce Willis”. Egyetlen kórteremben sem volt tükör, és még érdekelte a külseje, mert csak egy hónapja feküdt itt. A karját nehezen mozgatta, mert a branül begyulladt. Rendszeresen cserélni kellene, de gyakori, hogy egy vagy akár két hétig is a betegben hagyják, mert az egész épületben kevés a jó szúróember.- A Józsi nővér is egy ilyen szúróember, és van még egy ápolónő egy másik osztályon. Ha van idejük éjszaka, végigmennek, és mindenkinek kicserélik. A többiek neki sem állnak. Egyszerűen nem tudnak betenni egy branült normálisan - magyarázta egyszer Béla, mintha a természet rendje volna, hogy csak akkor van biztonságos ellátás, ha a szúróemberek kéznél vannak. Viszont sok a dolguk, és Józsi nővér a barátnőit is be szokta hívni, hogy jobban teljen az éjszakai műszak, így kevesebb szúrásra van ideje. Amikor a nő aznap délután megérkezett a szokásos látogatásra, Bélát még mindig a kopaszsága foglalkoztatta.- Ez valami elterelő hadművelet lehet - gondolta a nő -, hogy a betegek a hajuk elvesztésével foglalják le magukat. Mintha a legnagyobb baj a rákkal és a kemoterápiával az lenne, hogy az ember elveszti a haját! De nem volt ideje tovább rágni ezt a méltatlanságot, inkább a férjére figyelt, akit mindennap megsétáltatott a kórházkertben. Béla egyedül már nem mert kimenni, mióta a kemoterápia legyengítette. A séta mindig jobb kedvre hangolta, és egyre nagyobb távolságot tettek meg együtt, közben negyedóránként megpihenve egy-egy pádon.- Nincs tükör, és gondoltam, hogy legalább egy szelfit csinálok magamról, de hát olyan nyomorult vagyok, hogy nem bírom addig felemelni már egyik karomat sem - mondta a férfi derűsen, nevetve a saját szánalmasságán.- Majd én megcsinálom neked azt a szelfit - ajánlotta a felesége - Tudod, fotós vagyok. Kánikula volt és ragyogó napsütés. Árnyékot kerestek, ahol nem fog kiégni a kép. A nő számára szokatlan volt, hogy telefonnal fényképezzen. A jó öreg Canon EOS 7d után azt sem tudta, hol állíthatná a rekeszt, de aztán rájött, hogy a mobilokon nem kell semmit állítani, és nem is lehet. Néhány próbálkozás után elkészítette a portrét a férjéről, a szelfit. Amikor elégedett lett a képpel, megmutatta Bélának:- Tessék. Most megláthatod magad kopaszon. Hogy ne csillogjon a képernyő felszíne, Béla vízszintesen tartotta a telefont, és fölé hajolt, úgy nézte egy perccel ezelőtt megörökített tükörképét.- Koszi nagyon! - mondta a feleségének, és ebben maradtak. Néhány hét múlva rokonok és barátok árasztották el a nőt, mind Béláról akartak fényképet. Élve sok éve nem érdekelte őket annyira, hogy időt szakítsanak a látogatására, de a gyászban mindenki szeretett volna megmártózni. Mintha fiatalító termálfürdő lett volna a portrésorozat, amelyet az asszony az évek során készített a férjéről. Odaadta az összes képet, kivéve az utolsó szelfit, amire a kórházkertben kérte a férje: hogy fotózza le magukat a telefonnal. Mindketten zöld kórházi maszkot viseltek a képen, ami a fél arcukat eltakarta. A tekintetük előre nézett, szomorú volt, mély és világos. A lámpa zöldre váltott, az emlékek hordalékát elsodorta a forgalom. „Boldogság mindenkinek ingyen és senki ne maradjon elégedetlen!” (Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Piknik az árokparton) Az idézett regény - amely egyébként a Sztalker című Tarkovszkij-filmet inspirálta - végén a megbolydult elméjű főszereplő kiáltja ezt többször, legalább hússzor, miután elérte azt a tárgyat, ami teljesíti egy kívánságát. Előtte persze megölte társát, hogy elérhesse az aranygömböt, így a morális egyensúly helyreáll a világban. Ám érdemes néha belegondolni, hogy az ember mit tudna kezdeni ekkora hatalommal - történetesen, hogy bármit kíván, az valóra válik. Felejtsük el azokat a lózungokat, hogy több kívánság vagy végtelen számú kívánság. A hasznosak listája nyilván hamar véget ér: a mérhetetlen gazdagság (kvázi végtelen pénz) vagy az örök boldogság (állandóan magas gamma-aminovajsav-termelés?). Az egyik leghasznosabb - ha lehet ilyet mondani - tippet pár éve olvastam, amely kívánsággal áthidalhatók a nehézségek, és még a maga módján elegáns is: a tárcámban pont annyi pénz legyen, amennyit éppen ki akarok fizetni. És megnyugszik az ember, nem kell milliárdokat kívánnia vagy kiapadhatatlan bankszámlát - hisz az a kapzsiság jele -, hanem csak anynyit, hogy amit éppen megkíván, azt meg tudja venni. A lelkiismeretemet megnyugtattam, amit megkívánok, megveszem, és mindenki boldog. Biztos vagyok vagy szeretnék biztos lenni abban, hogy vannak, akik a saját céljaik helyett a világ jobb hellyé tételét céloznák meg. A szegénység felszámolása, a világbéke, a klímaváltozás visszafordítása politikai hívószónak is elmennek, de kívánságnak sem utolsók. De vajon bárki választaná ezeket a saját egyetlen kívánságaként? Az ötödik pecsét című regény moralitásjátékára gondolok, amit a bombázások idején egy illegális kocsmában játszanak páran, és a mű második részében színt is vallanak, a történések úgy hozzák, dönteniük kell. Jobb esetben az élet kipróbál bennünket. Ilyenkor szokott megszűnni az idealizmus. A kérdés az, hogy halálod után, az újjászületés „A legjobb vodka, amit ismerek” - tolta a nő arcába a kocsmaajtóra kiragasztott Bruce Willis, amikor az asszony lendület nélküli vonszolódása is zátonyra futott a gyalogátkelő piros lámpájánál. Fáradt napnak ígérkezett. Kevés színészt ismert, mert tévézni húsz éve, moziba menni tizenöt éve nem volt ideje, de az ilyen régi fejekre az út túloldalán, üzletajtóra kiragasztva, ő is felfigyelt. Pedig rosszul sikerült a portré. A színész máskor kedves arcán a száj jobb sarka torz félmosolyra húzódott, a szemek pedig a bal perifériába tekintettek. De a nő számára nem ez volt az igazi Bruce Willis, hanem az, akit a kórházkertben a halála előtt lefotózott. Már egy hete, hogy mikor a férjének a kemoterápia hatására hullani kezdett a haja, azt javasolta Józsi nővér, vágassa le, akkor nem lesz vele gond. Az elhullott haj minden reggel vastagon beterítette a párnahuzatot. Józsi nővér volt a fodrász az osztályon, és amikor legközelebb éjszakára Héja hófajddal (1893, Magyar Nemzeti Galéria) Zrínyi kirohanása (1903, Janus Pannonius Múzeum) előtt eldöntheted, lelkiismeret-furdalás nélkül élő zsarnok leszel, aki meg van győződve róla, hogy amit tesz, jogosan teszi, vagy az általa kizsigerelt és megkínzott rabszolga, aki azzal nyugtatja magát, hogy az ő lelkiismerete tiszta, bármit is tegyenek vele. Talán ez is olyan kérdés, amit igazából csak ott és akkor dönt el az ember, bármennyit is latolgatja előtte. Bele sem gondolok, míg ezeken töprengtem, hány lehetőséget szalasztottam el, hogy nekem vagy másoknak jobb legyen akár ma, akár holnap. G u
