Heves Megyei Hírlap, 2019. július (30. évfolyam, 150-176. szám)
2019-07-06 / 155. szám
folytatás oz 1. oldalról B 3 Önéletírásában például így idézi fel 1880. október 13-i elhívatásának momentumát: „Hajnalban nap-nap után a lángoló Kárpátokat figyelem s egy délután csendesen bubiskoló tinós szekéren megakadt a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adja a rajzónt s egy vénypapírra kezdem rajzolni a motívumot. A principálisom nesztelenül hátul sompolyog, a rajz elkészültével a vállamra ütött. »Mit csinál: hisz maga festőnek született.« Meglepődve álltunk, egymásra néztünk s csak ekkor tudtam és eszméltem, amikor magam is az eredményt láttam, hogy valami különös eset történt, amely kifejezhetetlen boldog érzésben nyilvánult meg. A rajzot oldalzsebbe tettem s e perctől fogva a világ legboldogabb embere lettem. Principálisom távoztával kiléptem az utcára, a rajzot elővettem tanulmányozásra: s ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg balkezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom: Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél. A legnagyobb szó után a következő szót nem értettem meg, kértem az ismétlését, de ez nem ismétlődött meg. A kinyilatkoztatás - az egy szón kívül értelmes magyar nyelven szólott; rendkívül komoly hangsúlyozással, mely arról győzött meg, hogy bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk, avagy a természet erejének véljük, ami egyremegy, mert tisztában voltam azzal, hogy elképzelhetetlen és kifejezhetetlen felelősség hárul reám, amikor egy olyan helyre jelölt ki a sors, amelyre én magamat késznek, gyakorlottnak nem találtam.” A fiatal patikus hitte, hogy hatalmas feladatot rótt rá a sors: „Éppen ezért, mert emberfölötti munkára kellett vállalkoznom, amihez nemcsak a természet szeretete, a szép iránti érzék, a színérzés teljes fokozata szükséges: de szükséges a levegőtávlat élethű perspektívája, olyan energia, amilyen még nem volt ezen a világon kifejezve. Erről tanúskodott a tinós rajz és szimbólumként a pici kis mag, melyből fejlődik a fa, tehát nekem is a fejlődés volt kijelölve, ez volt a kis magnak az értelme.” 1881-ben felkerekedett, megnézte Raffaello képeit, és a vatikáni műkincseket szemlélve megállapította, hogy ezekben nincs elegendő „életenergia”, és úgy érezte, ennek közvetítése lesz az ő művészi feladata. 1883-ban Párizsba indult, hogy Munkácsy Mihállyal beszélhessen, bár végül nem találkoztak, ő ehhez az úthoz kötötte, hogy felismerte, mit kell tennie: hazatért, patikusként dolgozott, 1884-ben megkapta az engedélyt, hogy saját gyógyszertárat nyisson Gácson, és többévi munkával megalapozta a „nagy motívumot” kutató utazásainak anyagi fedezetét. „Egyedül az isteni gondviselés eredményével” Negyvenegy éves korától tanult festeni, de nem autodidakta volt, hiszen olyan mestereket keresett meg, mint Hollósy Simon Münchenben, Kahlmorgen Karlsruhében, de volt tanulmányi úton Düsseldorfban és Párizsban is. Dalmácia, Olaszország, Németország, Egyiptom, Palesztina, Görögország, Libanon, Szíria - megannyi hely, ahova látni indult. „Én, Kosztka Tivadar, ki a világ megújhodásáért ifjúságomról lemondottam, amikor a láthatatlan Szellem meghívását elfogadtam, akkor már rendes polgári foglalkozásban, kényelem-,és bőségben volt részem. De elhagytam hazámat, mert el kellett hagynom, és csak azért, hogy életem alkonyán gazdagnak és dicsőnek lássam. E cél elérése miatt évek hosszú során át Európát, Afrikát és Ázsiát utaztam be, hogy a megjövendölt igazságot megtaláljam és a gyakorlatban festményben átvihessem, s mikor már megvolt a szükséges hadseregem, Párisnak tartva 1907-ben milliókkal szemben álltam egyedül az isteni gondviselés eredményével, s az egész világ hiúságát pocsékká zúztam; egy napon Párist kapitulációra bírtam s a világot túlszárnyaltam, de tíz millió embert el nem pusztítottam, csupán kijózanítottam őket, a dolgokból reklámot nem csináltam, mert a kufárok sajtójával nem törődtem, hanem elvonultam a Libanon tetejére s ott cédrusokat festettem. így a magányban szép csendesen, ma már őszbe borult fejjel azon gondolkozom, mi célja volt ennek a nagy háborúságnak, mikor hatalommal, anyaggal terhelten a mennyországba úgysem juthat senki sem. Istentelenül pedig, kérdem, mi célja van az embernek a földön?” - olvasható az 1910-ben papírra vetett önéletírásában. A napút-festő nem tapasztalta meg a sikert, még csak azt sem érte meg, hogy értő közönség elé kerüljenek a művei. A saját maga által kikevert festékkel, nagy méretű vásznakra festett művei előtt értetlenül álltak a korabeli kritikusok, naivitást és őrültséget emlegettek, prófétai öntudatát karikírozták, évtizedek múlva is több szakember színekről, perspektívákról, ábrázolásmódokról értekezett elmarasztalóan vagy szelíd megengedően, mintha komponensekre bontva érthetőbb lehetne bármi, ami csupán a maga teljességében ragadható meg igazán. Talán e meg nem értettség miatt ragadott az ecset mellett tollat is Csontváry, ezért érezte úgy, hogy szavakban is meg kell örökítenie mindazt, amit megragadni igyekezett: „Itthon, mivel hogy az akadémiákat is a feje tetejére állítottam, bojkott alá kerültem. Gúnyos mosolyok közt a kelet prófétája lettem, és mert a zsenik tenyésztését nem engedélyeztem, hát földrengést kértem. Azóta reng alattunk a fold, zseniket hajszolunk, de Isten szeretetére nem gondolunk. Alkohol, dohányfüstbe fullad itt is minden, csatázunk, harcolunk, vitatkozunk a napi megélhetésen, Isten adta mindennapi kenyéren. Sokat utaztam, sokat átéltem és láttam, de ilyen pusztulással soha nem álmodtam. Emberek hová süllyedtünk - mi lett ebből a modern kultúrából. Ha dudva nőtt s a dudvában dúvad és ezt pusztítjátok, ám legyen, tisztuljon meg hát ez a világ, hogy Isten félelemben és közvetlen kapcsolatban, békességben és szeretedben tovább fejlődhessen.” 1915-től Csontváry Kosztka Tivadar egészségi állapota folyamatosan romlott, 1919. június 20-án halt meg Budapesten, két héttel 66. születésnapja előtt, a hivatalos kórisme szerint verőérgyulladásban hunyt el. Óbudán temették el. Belebotlani a cédrusba Örökösei az értéktelennek ítélt festményeket anyagárban, kocsiponyvaként készültek elárverezni. A gondviselés furcsa játéka lehetett, hogy egy fiatal építész, Gerlóczy Gedeon műtermet keresett, és akkor érkezett a Fehérvári út 34-36. szám alatti házba (ma Bartók Béla út 36-38.), amikor a festő nővére épp összegyűjtötte az elégetésre szánt nagy mennyiségű iratanyagot. Az építész véletlenül belebotlott az egyik felcsavart vászonba, és abból kibomlott a Magányus cédrus (az 1907-ben készült festményt eredetileg Egy cédrusfa Libanonból címen említi Csontváry). Gerlóczy Gedeon felvásárolta az egykori műteremben maradt képeket és feljegyzéseket, így neki köszönhetjük, hogy nem semmisült meg ez a kivételes életmű. Az utókor például olyannyira érdektelen volt a bolondnak tartott patikus személye és festészete iránt, hogy a harmincéves használati idő leteltével, nem lévén rendelkezés az óbudai sírhely további fenntartásáról, a festő maradványait exhumálták és egy közös sírba helyezték. A Kerepesi temetőben 1967-ben állíttattak emlékszobrot a tiszteletére. Az 1930-as gyűjteményes kiállításon fedezték fel a képeinek jelentőségét, és a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban 1963-ban megrendezett kiállítás tette szélesebb körben is ismertté a nevét. De a legsikeresebb az 1948-as párizsi kiállítás volt, amikor Picasso is felfigyelt a magyar festőre, mégsem volt jelentős nemzetközi visszhangja. A szállítás során néhány kép, köztük a Magányos cédrus is súlyosan megsérült, a monumentális alkotások pedig elvesztek. Csak 1956-ban derült ki, hogy a festmények rendben hazatértek, és évek óta ott hevertek a Szépművészeti Múzeum pincéjében összetekerve. Az azóta eltelt évtizedek több pozitívváltozást hoztak, melyet jól tükröz az is, hogy a hazai műkereskedelem rekordja például épp Csontváry Kosztka Tivadar egyik festményéhez kötődik: a Traui tájkép naplemente idején című képe 240 millió forintért kelt el 2012 decemberében a Virág Judit Galéria aukcióján. De a második legmagasabb áron elkelt kép is Csontváryé: A szerelmesek találkozása című, 1902 körül festett művét 230 millió forintért vásárolták meg 2006 decemberében a Kieselbach Galéria aukcióján. Romváry Ferenc és a Csontváry Múzeum Az évtizedek során több neves művészettörténész dolgozott azon, hogy Csontváry művészetét elismertté tegye és bemutassa, hogy világviszonylatban is mennyire különleges ez az életmű. Közülük most csak Romváry Ferenc művészettörténészt emelem ki, aki Pécsett tevékenykedett, amikor ismeretlenül felhívta az akkor már hetvenegy éves Gerlóczy Gedeont. A műgyűjtő építész hírből már ismerte Romváry szakmai hitelességét, és mivel korábban a Naphegyen élte meg a háborút, látta, ahogy felégették a Várat, olyan biztonságos helyen szerette volna tudni a képeket, ahol szakértők gondozzák, ezért is fogadta bizalommal a pécsi művészettörténész megkeresését. Baranya megye akkori politikai vezetői azonban nem örültek a szenzációs szerzeménynek, nem akarták ezzel lefoglalni Pécs egyetlen kiállítóhelyét, végül a város országgyűlési képviselője, Aczél György utasítására fogadták be a képeket. Romváry Ferenc járta ki azt is, hogy három szakképzett restaurátor végezze el a festmények restaurálását - vidéken akkor egy sem dolgozott. Romvárynak köszönhetően 1968 és 1991 között tizenkét Csontváry-alkotás került a pécsi Modem Magyar Képtárba, és 1994-ben nyílt meg Pécsen az a kiállítás, amelyen a Nemzeti Galériában maradó Taormina kivételével minden Csontváry-kép szerepelt. A Csontváry Múzeum 1973-as alapítása, a teljes életmű Pécsett történő restaurálása mellett Romváry Ferenc tevékenysége nyomán valósulhatott meg a stockholmi, rotterdami és müncheni Csontváry-életmű kiállítás. Pécsen kívül legutóbb 2015-ben Budapesten, az egykori Honvéd Főparancsnokság épületében nyílt itthon életmű-kiállítás, majd 2016 tavaszán a Miniszterelnökség kreatív ötletpályázatot írt ki Csontváry Kosztka Tivadar alkotásait méltó módon bemutató kiállítótér tervezésére, valamint lehetséges magyarországi helyszínének megtalálására. Az első díjas tervezőcsapat Budapesten, a Magyar Szentföld-templomban alakítaná ki az új Csontváry Múzeumot, de pécsi helyszínre megálmodott pályázatot is díjaztak. A főváros melletti érvként szól a festő végakarata és az, hogy így több külföldi turista is felfedezhetné Csontváry nagyságát, de talán ugyanilyen fontos nemzeti érdek a kulturális decentralizáció is, hogy vidéki városok is kiemelt célpontjai legyenek a kulturális turizmusnak. A 2010-ben Európa kulturális fővárosa címet viselő Pécs számos látnivalót kínál, és kétségtelen, hogy a nagy múltú város ideális helyszíne lehet egy nagyszabású, az életműhöz méltó Csontváry Múzeum megépítésének. Római híd Mosztárban (1903, Janus Pannonius Múzeum) 2019. július Lapszámunkat CSONTVÁRY KOSZTKA TIVADAR Pécsen látható képeivel illusztráltuk. A kiállítás anyagának mintegy negyven százaléka a pécsi Janus Pannonius Múzeum tulajdonában van, a többi mű a Gerlóczy-hagyatéknak a Művelődési Minisztérium által történt megvásárlását követően a Nemzeti Galéria gyűjteményébe került, és letétként szerepel a Csontváry Múzeum tárlatán. IRODALMI-KULTURAUS MELLEkLET ft J Önarckép (1893 körül, Magyar Nemzeti Galéria)
