Heves Megyei Hírlap, 2019. július (30. évfolyam, 150-176. szám)
2019-07-06 / 155. szám
’iMTjrH'. helyőrség 7 olvasóink irta Márai Sopronról EGY VÁROS LELKÉRŐL Zsirai László Mandulavirágzás Taorminában (1902 körül, Janus Pannonius Múzeum] Egy levélbeli megszólításban betűcserét elkövetve nem azt írtam le, hogy „Kedves Mária!”, hanem azt: „Kedves Márai!” Tudat alatti előjelzése lehetett egy Márai-írás későbbi felfedezésének. Rengeteg olvasnivalóm papírhegyei között váratlanul és véletlenül sodródott elém az Utazás a békébe című úti beszámoló a Pesti Hírlap 1941. november í-jei számából. Szerzője Márai Sándor, akinél pontosabban - véleményem szerint - senki sem fogalmazta meg a sajátos hangulatú Sopron lélekrajzát: „A város nemcsak azért csöndes, mert kevés a taxi. A lelke csöndes. Valami van ebben a városban - tapintat, okosság, leszűrődött szemlélet, szenvedélymentes élettapasztalatok -, ami megérinti az idegent.” Márai, aki utal rá, hogy tíz éven át a város évente visszatérő vendége volt, megérezte a város arculatában rejtező légkör jó ízeit. ,A Lövér erdeje aranysárga. Ilyenkor a legszebb az erdő, hideg fényben. Alkonyatig járom az erdőt, fólmegyek a Károly-kilátóhoz, messze csillog a Fertő sekély vize, a város, tornyaival, éretten és tömören pihen a keleti Alpok árnyékában, mint egy befejezett remekmű. A levegő él itten, jóízű. Az Alpesekből érkezik; Sopronban könnyen lélekzik az ember.” Feltételezem, hogy nem elgépelés, hanem tudatos megfogalmazás a lélekzik szó. Egyfajta szellemi levegővételt jelez, ami a leghűségesebb városban valóban a lélek megerősítésének jellegzetes módja. Ebben az írásban megképződik a csoda, mert az író jellemző eredetiséggel fűzi egymásba gondolatait. Egyszerű szavakkal képes olyan harmóniát teremteni az olvasó lelkében, ami kivételes tehetségű alkotók sajátja. Megpezsditve tölti be az ember szívét, amikor szülővárosáról vagy lakóhelyéről ilyen jellemzést olvashat: „Azt az élményt nyújtotta, amit a magyar vidéki városok közül csak Kassa: az öntudatos, teljes és zárt városiasságot. Alkonyaikor lemegyek az erdőből a városba, s újra megcsodálom a villanegyed szépségét, ápolt kényelmét, az utcák rendjét. Kassa és az erdélyi városok mellett ez legurbánusabb városunk.” A lokálpatrióták által lakott határváros jellegzetességeit nem az épületekben keresi, hanem az ott élő emberek létmódjának szívélyes mozgatórugóiban. „Az urbanitás nemcsak az utcák elrendezése, hanem modor és magatartás is. Ahogy itt köszönnek, útbaigazítanak, felelnek az üzletekben, mind egy mély és régi magyar városi kultúra kifejezése. Esztendeje először érzem azt, hogy béke van körülöttem. Egy időben Sopront, szombaton és vasárnap, elözönlötték a bécsi turisták; a háború most megszűrte ezt az idegenjárást, de a soproniak nem panaszkodnak. Csendben akarnak élni, mert vihar van. Panaszaik általánosak, néha hiányzik egy és más, de ezek a hiányok átmenetiek. A város szerényen él, de elégedetten. Az új polgármestert dicsérik. Egy pék ezt mondta: »Mindig be lehet hozzá menni«. A város lehetőleg keveset politizál, dolgozik és csendesen él. Szenvedélymentes város ez. Indulatoktól és vad szenvedélyektől korbácsolt időnkben olyan, mint egy szikláktól védett, szelíd kikötő, melynek öblében csendesen fodrozik a tenger, mikor az óceánon vihar reng.” Sopron valóban a nyugalom városa volt mindig. Egy-egy bármilyen csekélyke bűnügy óriási megbotránkozást keltett az ott élő polgárokban, akiknek ragaszkodása a fegyelemhez természettől eredendő tulajdonsága. Módomban állt megtapasztalni az éjszakai Várkerület szelíd csendjét a hetvenes-nyolcvanas években. Egyegy taxi, ha ritkán elsuhant. Mindenféle rezzenés nélkül járkáltunk akkoriban, a rendőr ugyan ránk pillantott a járőröző autóból, de ez is csak a biztonság védelmének részeként tűnt fel. Márai ilyesmit érezhetett meg a soproni utcákon a II. világháború időszakában: „Este hatkor végigmegyek a Várkerületen, a környező utcákon és tereken. Kevés várost ismerek, mely ilyen öntudatoson őrzi és ilyen szerényen rejti kincseit. Széchenyi szobra mögött a Kaszinó ablakai világítanak. Ez a vidéki kaszinó, nyájas fényeivel, mindig honvágyat ébreszt: pontosan így kellett volna élni, vidéken, este hatkor külföldi lapokat olvasni a kaszinóban, s vacsoráig tarokkozni. Benézek a kaszinó ablakán, csakugyan tarokkoznak odabenn. A kártya általában unalom, de a tarokk bölcsesség. A tarokkozó ember nem nyerni akar, hanem szemlélődni és megmaradni.” Ma, amikor már 43 éve közel 200 kilométer fizikai távolság választ el szülővárosomtól, nosztalgikus hangulatomban még mindig hallom a soproni harangok bongását. A Szent Lélek-templomét, ahol kereszteltek; a Szent György-templomét, ahol elsőáldozó voltam; a domonkosok templomáé a nemzetnek annyi jót-hasznosat tevő grófról elnevezett Széchenyi tér sarkán, ahová Mátyás király utcai lakásunkból vasár- és ünnepnapokon szentmisére jártunk; a Szent Margit-templom önálló haranglábában lakozóé, ahová Hetény János hittanórái kötöttek; s a Szent Mihály-templomé, ahol bérmálkoztam és korábban édesanyám szólót énekelt a kórusban. Időnként felidéződik bennem a lakóépületekben élt emberek arca-lelke. Zömmel a művészeké, a jó lélek helyi képviselőié. Ugyanezt a hangulatot sugározza ez a Márai-írás, amit elfogulatlannak tekinthetünk, hiszen a kassai polgárt máshová kötötték a gyökerei, a külső szemlélő pártatlan szemléletével fogalmazta meg mindazokat a dicsérő gondolatokat, amiket rögzített. „Néhány magányos ember ül a padokban: ezek a vidéki templomok, estefelé, a félhomályban rejtőző magányos, emlékező emberekkel, ez a legmélyebb emberi közösség Európában. Pontosan így ülnek most hideg templomokban emberek, Nürnbergben, Párisban, Stockholmban és Bolognában, halottaikra gondolnak, s iparkodnak erőt szerezni az élethez. Most, az idő jeladására, megszólal a városban mindenfelé az estharang. A Templom utcán megyek végig, a Fegyvertár utcán. Mennyi szépség! Ezek a loggiás, árkádos udvarok, ezek a dús faragású homlokzatok, ezek a csendes egyemeletes paloták! Az Esterházyak, az Eggenbergek palotája, a Szent György-templom barokkja, a Várostornyot övező gyönyörű tér a Storno-házzal, ahol valamikor Mátyás király szállott meg, a Kecsketemplom gótikus tornya, a Kolostor utca ősrégi házaival, ezek az ablakok és kapualjak, ezek a zöld olajfestékkel lakkozott, régi nemesi és polgári házak kapui, a Starhembergek és a Zichyek háza: mindez úgy áll össze városnak, műveltségnek, életformának, mint a Nyugat legérettebb városalkotásai, mint Salzburg vagy Gaht.” Egy alkalommal Bíró András íróbarátom felesége, Mária néni mondta nekem az érdligeti házuk udvarán folytatott délutáni csevegés során: „Lacikám, maga nagyon tehetséges, de ne lenne ennyire szerény.” Nos, Márai cikke most világította meg számomra e tulajdonságom, sokszor a földi javaktól elzárkózó jellemvonásom eredetét: „Ez a város szerény, nem beszél sokat, de tudja rangját. S a régi kövek között érezni és emlékezni tud, őriz egy polgári életformát, mely a legértékesebb volt Magyarországon az elmúlt négyszáz esztendőben. A békét őrzi e bolthajtásos szobákban, a békét, melyet a háborúban minden ember külön őriz meg lelkében és életében, ha túl akaija élni a vihart. Sopronnak múltja van, melyről tud, s ezért van jövője is.” Napjainkra sem hamvadt el az emlékezet hálás törekvése, amiről így számol be: „A város tudja, mivel tartozik a szellemeknek, melyek e kövek között világítottak valamikor. Tiszteli a betűt és a köveket, mert tudja, hogy az emberi lélek az igaz betűkből és művészi kövekből rótt művekben él legtovább.” Könyvek, festmények, zeneművek alkotóit ábrázoló szobrokkal, emléktáblákkal gyakran találkozhatunk az általam műveimben is „gyöngyszem városnak” nevezett település közterein. Ámulattal tölt el, ha valami romokban heverő régi megújul, mint Bánfalván a Kárpáti család tulajdonában lévő malom mostanában. Szorgalmas svábok lakta negyedbe születtem, a Balfi utca 22. műemlék épülete - amelynek kapualjában nagymamámmal laktunk néhány évig - ma is létezőén őrzi bennem az aprógyermek szintén apró, mégis boldogságos emlékeit, a falak kopott díszlete előtt átélt, a hátsóudvar mögött csörgedező Ikva-patak övezte örömöket. Borozó is volt a közelben, melyet akkoriban - mivel jobban érdekelt a tej - természetesen nem látogathattam. Ám láthattam a cégérek koszorúit, mint Márai is észlelte ezeket. „A szél a kapuk fölött gyaluforgácsot lobogtat: a soproni polgár jelzi, hogy szüretelt, s a kapu alatt, hosszú asztalok mellett, ősi jogon kiméri borát a vendégeknek, akik zsebükben hozzák a borkorcsolyát. Részeg embert sehol nem láttam, de vacsora előtt, uzsonnára, mindenki piros bort iszik - az uzsonna-bor ősrégi magyar szokás, szalonna és kolbász kell hozzá, s akkor nagyon egészséges. Sopronban ezt is tudják.” Ami Márainak még Itália eszpresszó volt, az nekünk ma Deák étterem. Érdemes olykor elmerülni a múltban, belegondolni az ugyan lassúbb, de emberibb léptékű életbe. Az épületek történelmébe, például abba az időbe, amikor még villamos járt a két állomás között, vagy elgondolkodni azon, hogy mit álmodhatott Mátyás király a Storno-házban, vagy Zrínyi Miklós a Fehér ló fogadóban, miként ismerkedett a tudományokkal a líceumban Berzsenyi Dániel, s hogyan szaladhattak a klaviatúrán a gyermek Liszt virtuózán varázsló ujjacskái. Márai Utazás a békébe cimű cikkének befejezése a nyomasztó háború közelségében is biztonságról tudósít: „Az erdő csendes, a hold változik, a szél elállt. Talán itt lehet egy éjszakát gonosz álom nélkül aludni... nagy ajándék ma, Európában!” Az ember igazán ott lehet otthon a földön, ahol félelem nélkül hajthatja álomra a fejét. Ilyen hely volt Márai Sopronja 1941 őszén, akárcsak számomra 1956-tól 1974-ig, s azóta is olykor-olykor hazalátogatásaim során. Bízom benne, hogy időtlen időkig kitartó hűséggel így lesz. Marokkói tanító (1908, Magyar Nemzeti Galéria] 2019. július IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
