Heves Megyei Hírlap, 2019. június (30. évfolyam, 126-149. szám)
2019-06-29 / 149. szám
TPfnTíTT. helyőrség vers Baricz Dezső álom gyakran álmodom azt, hogy egy égő erdő felett az éjszínű füstbe Isten tekintete vegyül. a menekülő tájban fák és virágok állnak tiszta lelkűket égbe mutatva, égő bogarak szárnyainak szaga szakad fel legelsőként, szenes testükön finom erezetként futnak a repedések. felnézek a fákkal, kifújja levegőjét az Isten, s fölöttünk megmelegszik. zűrzavarok a föld alatt néma kövek élnek, milyen magányos veled az ember, világít a foszfor csontjaidban, a kabátok sarkai mosott lelkekként lebegnek a szélben, álmodozó emberek az utcasarkon, de nem vált zöldre az élet, csak a lámpa. i-;vU ÜU>» .a.-íU.í;'. íj • : '• r>fcX. eszembe jut egy régi emlék, tóparton állok, nézem ahogy egy ember fölsegíti csónakjába a halakat a vízből, de azok megfulladnak a rengeteg levegőtől. Micsoda madár II. (festett fa, 139 cm, 1990] Literáti Márta Anatexis Már több ezer éve várakozom ebben a krétával kijelölt szirom alakú térben ahol minden szordínós alkony fénye egyformán szűrt s a hajszálra fűzött hajnalok sziluettje összetéveszthető olyan rövidéletű minden mérhető idő mint a lángba hulló lepke nincs számvetés csak az a por mely meztelen talpunk piktúráját eltörölte Mindig ugyanott várlak a nagy folyó partján az emberarcú köveken úgy érsz majd szemembe egyszerre s vakítva mint a fény tudod ez az a táj hol denevér súrolta hajunk sátorát ernyővé formált kezünkre karmazsin jelünk itt égett itt volt templom szívdobbanásaink harangja fölé Florentin (Kaposvár, 2010) Most úgy sétálsz a víztükrön virágról virágra lépve mint a harmat tenyered kelyhében hozod a csöndet kávét iszunk a mohos köveken miért? Faggatlak miért némult el minden lélegzet bársony szárnyaink duhhanását ha a láng fölé érünk elnyeli nevetésed Diszjunkció Metsző minden szinonim nap akár a szemed föld tűz folyó elemek ősnásza tiszta és pontos Milyen hosszú volt ez az éj az idő benőtte arcom arcod architektúráját tapintja a fény úgy szólítalak mintha nem az elvadult csönd volna a hangom mintha volnál te is - Akár Stonehenge óriásai kő vagy bölcs és büszke örök öled holtak hona lett ringatod feszesen fehérré szikkadt álmukat s nem érted meg miért beszélek mindig hozzád Most röpülj tenyeremre kemény ujjaim fogja légy ezek a szavak az étkem egyél igyál túléld oszló alkóvod mindegy atomként rendeződsz vagy gigászi karoddal csillagokat szemelsz te vagy a túl mi tőlem kijelölhető cizellált közelkép végtelen vonulata a horizontnak Minden alkony befonja arcom minden csönd viasza forró ígéret Ringatva lassúdad taktusra bízni öntudatlanul hogy éltető erőd a ragacsos tó a vak biztos öl hogy ámító könnyű ez az egyedülség mint a mérgezés kínját még nem sejtő mámor Mégis kitoloncolva túl szökevény vagy álmok kereszttűzében menekülsz skizofrén vággyal föl hogy hegyet formázz abból az ezüstfehér tömbből amit a felkelő nap vakításában fémnek hiszel Nem látod meg milyen megadó porítható ez az érc amint apexszé karcsúsodik hogy hegyére tűzhető legyen minden ígéret Hol itt a mi eljövend kérdezem hol csillámlik misztikus ezüstje Félelmek 2019. iúnius IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET I I
