Heves Megyei Hírlap, 2019. június (30. évfolyam, 126-149. szám)
2019-06-22 / 143. szám
novella KANNIBÁLTECHNO Ruggero Deodatónak és a mocsári teknősöknek Első nap: El fogjuk készíteni az évszázad legjobb kannibálfilmjét. Le kell számolni a 20. századi kannibálmocskokkal. Persze régebben is próbáltak a műfajba társadalomkritikát erőltetni, de nem vették észre a lényeget. Minden kannibálfilm természetfilm is egyben. Gyönyörű esőerdőkkel, egzotikus állatokkal meg egzotikus, meztelen nőkkel. És minden természetfilm lényege, hogy óvjuk a környezetünket. Úgyhogy amikor ez a film elkészül, a bevételből szélerőműveket fognak telepíteni az esőerdőkbe. Ez egy olyan környezetvédelmi projekt, ami többé teszi a kész művet egy közönséges horrornál. Itt a mondanivaló a lényeg. És az őslakosok sztereotipikus vademberként ábrázolása nagyon nem etikus. Ők is éreznek. Pont mint az állatok. Az állatok lelke is csak annyiban különbözik a miénktől, hogy mi azt hisszük, a miénk fontosabb. Az egész stábot szívesen látták a helyiek. Ott fogunk élni közöttük. Együtt forgatunk, és együtt védjük meg a Földet. Szerintem óriási sikere lesz. Tudtad, hogy a Cannibal Holocaust Japánban a legnagyobb bevételt hozó film az E. T. után? Ha minden jól megy, egy hónap múlva kész a film. Harmadik nap: Csodás az összhang. Ezek a törzslakók jobb statiszták, mint odaát Európában. Itt azt csinálják, amit mondok nekik. Nem kell százszor felvennünk egy jelenetet, mert valaki mindig elröhögi magát vagy belenéz a kamerába. Ők értik a dolgukat. Van egy forgatási kellékünk, a síp. Ha egyszer fújok bele, elkezdjük a jelenetet. Ha kétszer, akkor leállunk. Vannak, akik szerint ez olyan, mintha kutyákat irányítanék, de elmagyarázom nekik, hogy a síp a mi univerzális nyelvünk. Ötödik nap: Két őslakos kihúz a vízből egy ritka mocsári teknőst. Megtiltjuk nekik, hogy hozzáérjenek. A tolmácsunk megpróbálja nekik elmagyarázni, hogy ez egy veszélyeztetett faj. Ki akarna megenni egy kihalófélben lévő állatot? Azt mondják, az, aki éhes. Hozatunk nekik élelmiszert egy hajóval. Megmentjük a teknőst. Megmondtam, ez a kannibálfilmek új generációja. Nyolcadik nap: Felvesszük az egyik kedvenc jelenetemet. Egy koponya szemgödréből előmászik egy amazonasi óriás százlábú. A második felvételnél a főszereplő véletlenül túl közel nyúl a gipszkoponyához, és a százlábú megharapja. Ennek a fajnak a harapása az egyik legerősebb fájdalom, amit ember érezhet. De azt mondják, nem halálos. Kivéve, ha allergiás vagy rá. Úgy tűnik, ez a színész allergiás. Rohama van, rángatózik a földön, habzik a szája. A helyiek szerint ha nem jön a segítség, egy órán belül megfullad. Van velünk egy mentőscsapat, helikoptert kell hívni, és visszaszállítani a színészünket Európába. Visszamegyünk az őslakosok táborához. A mentőhelikopter lesodorja pár kunyhó tetejét. Ez egy veszteséges nap. Tizedik nap: Egész nap vihar van. És ha egy esőerdőben esik, akkor nagyon esik. El kell napolni a mai forgatást, egész nap a táborban maradunk. A tető nélküli kunyhók teljesen beáznak, ezért az őslakosok be akarnak jönni a mi lakókocsinkba. Mi itt nyugaton tiszteletben tartjuk a privát szférát, és ehhez nekik is alkalmazkodniuk kell. Nem is hiszem, hogy annyira zavarja őket az eső, végül is hozzá vannak már szokva. Este az egyik színésznőnk eltűnt. Órákon át kerestük az esőben, mire kiderült, hogy végig a helyi sámán sátrában volt. Azt mondta, részt vett egy lélektisztító szertartáson, ami során megvilágosult, most már tisztán látja a helyét a világban, jobb emberré vált, és fizetésemelést kér, vagy hazamegy. Azt mondom, ha ezt megteszi, megetetem az aligátorokkal, ő azt mondja, ki fog rakni egy posztot arról, hogy szexuálisan zaklattam. Megkapja a fizetésemelést. Tizenkettedik nap: A producerekkel úgy állapodunk meg, hogy a szélerőműveket már a forgatás alatt telepítjük. Csak nem sikerült még egyeztetnünk a helyiekkel, hogy pontosan hova. Ki kellene vágni néhány fát, és akkor lenne helyünk. De ezt mégsem tehetjük, igaz? Az egész problémát megoldaná, ha a törzs területére lehetne telepíteni őket. Nem azt mondom, hogy döntsük ki a házaikat. Az kegyetlenség lenne. De nem hiszem el, hogy a kunyhóik előtt ennyire zavaija őket egy retkes oszlop. Azt mondják, a szent földbe nem lehet csak úgy szélmalmokat építeni. Lehet, hogy csak a fordítónk értette félre az egészet. Vagy csak nem fogják fel, hogy ez jó nekik. Végül is mit tudnak ezek a megújuló energiaforrásokról? Szóval végül arra a közös megegyezésre jutunk, hogy oda építkezünk, ahova akarunk. Elszóljuk őket a tábor területén. Egy-két romosabb kunyhót feláldozunk. Tizenötödik nap: Az egyik őslakos felemleget a tolmácsunknak egy régi törzsi közmondást. Az emberek újak, de a szaruk a régi. A forgatás után felhívom a sebesült színészt. Közli velem, hogy amputálni kellett a karját, és perelni fog. Tizenhetedik nap: A főszereplő nő reggel azzal fogad, hogy az egyik őslakos rá akart mászni az éjjel, és hogy ha nem kezdek valamit a helyzettel, le fog lépni. Bár nem hiszem, hogy igazat mondott, de hirtelen úgy tűnik, az egész stábnak elege van a szakadó esőből, a sárból, a párából, a bogarakból. Úgy döntünk, este kiköltözünk a faluból, és megszállunk egy hotelban, ötszáz kilométerrel arrébb. Ezzel a forgatás is csúszni fog, a büdzsé is nagyobb lesz. Megbeszélést tartunk az aznapi jelenetek előtt, ahol megkérjük a törzset, tegyenek róla, hogy ilyen ne forduljon elő még egyszer. Mire visszaérünk a forgatásról, az őslakost, akit megvádoltunk, karóba húzva felállították az egyik szélmalom tövében, pont a tábor közepére. A többiek csak később érnek oda, azt hiszik, ez a forgatás része. Csinálunk róla néhány felvételt, a nézők nem fogják elhinni, mennyire élethű. Tökéletes. Pont a száján jön ki a karó. A többiek elhagyják a szigetet. Én úgy döntök, itt maradok. Ezek az őslakosok sokkal fegyelmezettebbek, mint mi. Mindig is olyanokkal akartam együtt dolgozni, akiket irányítani lehet egy síppal. Csak füttyentek, és ugranak nekem. Maradok. Huszadik nap: Elfogyott a pénzünk. így, hogy a teljes stábot repülővel kell utaztatni, Változó kultúrák a változó tájban - kiállítás a Savaria Múzeumban A szombathelyi víztorony folyamatosan nőnek a kiadásaink. Minden eddiginél nagyobb vihar van. Majdnem az összes forgatási kellékünket elmossa az eső. Jelzálog kerül a kocsimra, a házamra és az előző filmem bevételére. Felkerül egy videóesszé az internetre, a címe: Kannibálterror, avagy a 21. század legnagyobb bukása. A kommentelők kételkednek abban, hogy ez a film valaha is kész lesz, sokak szerint valami ősi átok ül a forgatáson. Én nem hiszek az ilyenekben. Huszonharmadik nap: Reggel stroke-ot kapok. Biztos a sok stressztől, vagy mert megcsípett valami szúnyog, ami halálos betegséget teijeszt. Inkább nem értesítem a stábot, nehogy a kórházi kezelésemet is kiszámlázzák. A steadycam operatőrünk tegnap úgyis eltörte a lábát, amikor megbotlott egy indában, úgyhogy forgatási szünetet rendelek el, és a helyiekre bízom magam. Ahogy fekszem a földön a sámán kunyhójában, halálközeli élményem van. A tető robotkeze egy hot doggal kínál, és én majdnem elfogadom. Aztán megnyílik a tér, és egy ezerszínű hatvannégyszög int felém. Felemelkedem hozzá, és telepatikus úton közli velem, hogy ő isten. Kicsit beszélgetek vele, és rádöbbenek, hogy én is isten vagyok. Visszajövök a halálból. Ahogy kitisztul végre a fejem, még közelebb érzem magamhoz ezt a primitív törzset. Csinálnunk kellene velük majd még egy filmet. És telepíteni még több szélerőművet. Huszonötödik nap: Szerintem az őslakosok már istenként tekintenek rám. Nem tudom, hogy a sípom vagy a kisugárzásom miatt. A szemembe sem mernek nézni. Reggelre egy fura szimbólumot festettek a lakókocsimra. Egy fejjel lefelé fordított háromszög, benne egy szem. A tolmácsunk szerint ez egy nagyon rossz ómen. Végig sem hallgatom inkább. Szerintem csak ezzel fejezik ki a tiszteletüket. Nem kellenek ide az előítéletek. Huszonnyolcadik nap: Megint vihar van. Az egyik szélerőmű kidől, és a sámán kunyhójára esik. Sajnos a sámán nem éli túl. A helyiek teljesen elvesztik a fejüket. Rám gyújtják a lakókocsimat, még jó, hogy el tudok futni. Aztán a vízparton elkapnak, és egy fából készült ketrecbe zárnak. Azt mondják, átok ül rajtuk, és ezt az átkot mi, én és a stábunk szabadítottuk rájuk. Kezdek kicsit aggódni, hogy ezek tényleg képesek feláldozni és megölni. De volt már ennél rosszabb forgatási napunk is, szóval csak türelmesen megvárom, amíg a stáb ideér hozzám. Nem is baj, hogy kevesen vannak. Csak bele kell fújniuk kettőt a sípba, és minden rendbep lesz. Harmincadik nap: A szélerőművek három lapátjához egy-egy hullát kötöttek. Ott pörög fent a rendező, a színésznő, a producer meg a többiek. Az egész stáb fent termeli a megújuló energiát. A kiérkező természetvédők, kutatók, szakértők és szponzorok képeket csináltak. Művészi képek születnek: a megcsonkított hullákkal forgó szélkerekek, ez a civilizáció hanyatlása egyetlen képben. Az elkészült felvételekből össze lehet vágni egy kész művet, ami ugyan nem lesz pont olyan, mint az eredeti, de talán jobb is így. A filmszakértők szerint minden bizonnyal ez lesz a 21. század legjobb kannibálfilmje. IRODALMI KULTURÁLIS MÜ.LLKUET 2019. június helyőrség L. Takács Bálint < s
