Heves Megyei Hírlap, 2019. június (30. évfolyam, 126-149. szám)

2019-06-22 / 143. szám

novella KANNIBÁLTECHNO Ruggero Deodatónak és a mocsári teknősöknek Első nap: El fogjuk készíteni az évszázad legjobb kannibálfilmjét. Le kell számolni a 20. századi kannibál­mocskokkal. Persze régebben is próbáltak a műfajba társadalom­kritikát erőltetni, de nem vették ész­re a lényeget. Minden kannibálfilm természetfilm is egyben. Gyönyörű esőerdőkkel, egzotikus állatokkal meg egzotikus, meztelen nőkkel. És minden természetfilm lényege, hogy óvjuk a környezetünket. Úgyhogy amikor ez a film elké­szül, a bevételből szélerőműveket fognak telepíteni az esőerdőkbe. Ez egy olyan környezetvédelmi projekt, ami többé teszi a kész mű­vet egy közönséges horrornál. Itt a mondanivaló a lényeg. És az ősla­kosok sztereotipikus vademberként ábrázolása nagyon nem etikus. Ők is éreznek. Pont mint az állatok. Az állatok lelke is csak annyiban kü­lönbözik a miénktől, hogy mi azt hisszük, a miénk fontosabb. Az egész stábot szívesen látták a helyiek. Ott fogunk élni közöttük. Együtt forgatunk, és együtt védjük meg a Földet. Szerintem óriási si­kere lesz. Tudtad, hogy a Cannibal Holocaust Japánban a legnagyobb bevételt hozó film az E. T. után? Ha minden jól megy, egy hónap múlva kész a film. Harmadik nap: Csodás az összhang. Ezek a törzs­lakók jobb statiszták, mint odaát Európában. Itt azt csinálják, amit mondok nekik. Nem kell százszor felvennünk egy jelenetet, mert va­laki mindig elröhögi magát vagy belenéz a kamerába. Ők értik a dol­gukat. Van egy forgatási kellékünk, a síp. Ha egyszer fújok bele, elkezdjük a jelenetet. Ha kétszer, akkor leál­­lunk. Vannak, akik szerint ez olyan, mintha kutyákat irányítanék, de el­magyarázom nekik, hogy a síp a mi univerzális nyelvünk. Ötödik nap: Két őslakos kihúz a vízből egy ritka mocsári teknőst. Megtiltjuk nekik, hogy hozzáérjenek. A tolmácsunk megpróbálja nekik elmagyarázni, hogy ez egy veszélyeztetett faj. Ki akarna megenni egy kihalófélben lévő állatot? Azt mondják, az, aki éhes. Hozatunk nekik élelmiszert egy hajóval. Megmentjük a teknőst. Megmondtam, ez a kannibálfilmek új generációja. Nyolcadik nap: Felvesszük az egyik kedvenc jele­netemet. Egy koponya szemgödré­ből előmászik egy amazonasi óriás százlábú. A második felvételnél a főszereplő véletlenül túl közel nyúl a gipszkoponyához, és a százlábú megharapja. Ennek a fajnak a hara­pása az egyik legerősebb fájdalom, amit ember érezhet. De azt mond­ják, nem halálos. Kivéve, ha aller­giás vagy rá. Úgy tűnik, ez a színész allergiás. Rohama van, rángatózik a földön, habzik a szája. A helyiek szerint ha nem jön a segítség, egy órán belül megfullad. Van velünk egy mentőscsapat, helikoptert kell hívni, és visszaszállítani a színé­szünket Európába. Visszamegyünk az őslakosok táborához. A mentőhelikopter le­sodorja pár kunyhó tetejét. Ez egy veszteséges nap. Tizedik nap: Egész nap vihar van. És ha egy eső­erdőben esik, akkor nagyon esik. El kell napolni a mai forgatást, egész nap a táborban maradunk. A tető nélküli kunyhók teljesen beáznak, ezért az őslakosok be akarnak jönni a mi lakókocsinkba. Mi itt nyugaton tiszteletben tartjuk a privát szférát, és ehhez nekik is alkalmazkodniuk kell. Nem is hiszem, hogy annyira zavarja őket az eső, végül is hozzá vannak már szokva. Este az egyik színésznőnk eltűnt. Órákon át kerestük az esőben, mire kiderült, hogy végig a helyi sámán sátrában volt. Azt mondta, részt vett egy lélektisztító szertartáson, ami során megvilágosult, most már tisztán látja a helyét a világban, jobb emberré vált, és fizetéseme­lést kér, vagy hazamegy. Azt mon­dom, ha ezt megteszi, megetetem az aligátorokkal, ő azt mondja, ki fog rakni egy posztot arról, hogy szexuálisan zaklattam. Megkapja a fizetésemelést. Tizenkettedik nap: A producerekkel úgy állapodunk meg, hogy a szélerőműveket már a forgatás alatt telepítjük. Csak nem sikerült még egyeztetnünk a helyi­ekkel, hogy pontosan hova. Ki kelle­ne vágni néhány fát, és akkor lenne helyünk. De ezt mégsem tehetjük, igaz? Az egész problémát megol­daná, ha a törzs területére lehetne telepíteni őket. Nem azt mondom, hogy döntsük ki a házaikat. Az ke­gyetlenség lenne. De nem hiszem el, hogy a kunyhóik előtt ennyire zavaija őket egy retkes oszlop. Azt mondják, a szent földbe nem lehet csak úgy szélmalmokat építeni. Le­het, hogy csak a fordítónk értette félre az egészet. Vagy csak nem fogják fel, hogy ez jó nekik. Végül is mit tudnak ezek a megújuló energiaforrásokról? Szó­val végül arra a közös megegyezésre jutunk, hogy oda építkezünk, ahova akarunk. Elszóljuk őket a tábor te­rületén. Egy-két romosabb kunyhót feláldozunk. Tizenötödik nap: Az egyik őslakos felemleget a tol­mácsunknak egy régi törzsi köz­mondást. Az emberek újak, de a szaruk a régi. A forgatás után felhívom a se­besült színészt. Közli velem, hogy amputálni kellett a karját, és perel­ni fog. Tizenhetedik nap: A főszereplő nő reggel azzal fogad, hogy az egyik őslakos rá akart mászni az éjjel, és hogy ha nem kezdek valamit a helyzettel, le fog lépni. Bár nem hiszem, hogy igazat mondott, de hirtelen úgy tűnik, az egész stábnak elege van a szakadó esőből, a sárból, a párából, a boga­rakból. Úgy döntünk, este kiköltö­zünk a faluból, és megszállunk egy hotelban, ötszáz kilométerrel ar­rébb. Ezzel a forgatás is csúszni fog, a büdzsé is nagyobb lesz. Megbeszélést tartunk az aznapi jelenetek előtt, ahol megkérjük a törzset, tegyenek róla, hogy ilyen ne forduljon elő még egyszer. Mire visszaérünk a forgatásról, az őslakost, akit megvádoltunk, karó­ba húzva felállították az egyik szél­malom tövében, pont a tábor köze­pére. A többiek csak később érnek oda, azt hiszik, ez a forgatás része. Csinálunk róla néhány felvételt, a nézők nem fogják elhinni, mennyi­re élethű. Tökéletes. Pont a száján jön ki a karó. A többiek elhagyják a szigetet. Én úgy döntök, itt maradok. Ezek az ős­lakosok sokkal fegyelmezettebbek, mint mi. Mindig is olyanokkal akar­tam együtt dolgozni, akiket irányíta­ni lehet egy síppal. Csak füttyentek, és ugranak nekem. Maradok. Huszadik nap: Elfogyott a pénzünk. így, hogy a tel­jes stábot repülővel kell utaztatni, Változó kultúrák a változó tájban - kiállítás a Savaria Múzeumban A szombathelyi víztorony folyamatosan nőnek a kiadásaink. Minden eddiginél nagyobb vihar van. Majdnem az összes forgatási kellékünket elmossa az eső. Jelzálog kerül a kocsimra, a há­zamra és az előző filmem bevéte­lére. Felkerül egy videóesszé az in­ternetre, a címe: Kannibálterror, avagy a 21. század legnagyobb bu­kása. A kommentelők kételkednek abban, hogy ez a film valaha is kész lesz, sokak szerint valami ősi átok ül a forgatáson. Én nem hiszek az ilyenekben. Huszonharmadik nap: Reggel stroke-ot kapok. Biztos a sok stressztől, vagy mert megcsípett va­lami szúnyog, ami halálos betegsé­get teijeszt. Inkább nem értesítem a stábot, nehogy a kórházi kezelése­met is kiszámlázzák. A steadycam operatőrünk tegnap úgyis eltörte a lábát, amikor megbotlott egy in­dában, úgyhogy forgatási szünetet rendelek el, és a helyiekre bízom magam. Ahogy fekszem a földön a sámán kunyhójában, halálközeli élmé­nyem van. A tető robotkeze egy hot doggal kínál, és én majdnem elfo­gadom. Aztán megnyílik a tér, és egy ezerszínű hatvannégyszög int felém. Felemelkedem hozzá, és te­lepatikus úton közli velem, hogy ő isten. Kicsit beszélgetek vele, és rá­döbbenek, hogy én is isten vagyok. Visszajövök a halálból. Ahogy kitisztul végre a fejem, még közelebb érzem magamhoz ezt a primitív törzset. Csinálnunk kel­lene velük majd még egy filmet. És telepíteni még több szélerőművet. Huszonötödik nap: Szerintem az őslakosok már isten­ként tekintenek rám. Nem tudom, hogy a sípom vagy a kisugárzásom miatt. A szemembe sem mernek nézni. Reggelre egy fura szimbólu­mot festettek a lakókocsimra. Egy fejjel lefelé fordított háromszög, benne egy szem. A tolmácsunk sze­rint ez egy nagyon rossz ómen. Végig sem hallgatom inkább. Szerintem csak ezzel fejezik ki a tiszteletüket. Nem kellenek ide az előítéletek. Huszonnyolcadik nap: Megint vihar van. Az egyik szél­erőmű kidől, és a sámán kunyhójá­ra esik. Sajnos a sámán nem éli túl. A helyiek teljesen elvesztik a fejü­ket. Rám gyújtják a lakókocsimat, még jó, hogy el tudok futni. Aztán a vízparton elkapnak, és egy fából ké­szült ketrecbe zárnak. Azt mondják, átok ül rajtuk, és ezt az átkot mi, én és a stábunk szabadítottuk rájuk. Kezdek kicsit aggódni, hogy ezek tényleg képesek feláldozni és meg­ölni. De volt már ennél rosszabb forgatási napunk is, szóval csak tü­relmesen megvárom, amíg a stáb ideér hozzám. Nem is baj, hogy ke­vesen vannak. Csak bele kell fújni­uk kettőt a sípba, és minden rend­­bep lesz. Harmincadik nap: A szélerőművek három lapátjához egy-egy hullát kötöttek. Ott pörög fent a rendező, a színésznő, a pro­ducer meg a többiek. Az egész stáb fent termeli a megújuló energiát. A kiérkező természetvédők, ku­tatók, szakértők és szponzorok ké­peket csináltak. Művészi képek szü­letnek: a megcsonkított hullákkal forgó szélkerekek, ez a civilizáció hanyatlása egyetlen képben. Az elkészült felvételekből össze lehet vágni egy kész művet, ami ugyan nem lesz pont olyan, mint az eredeti, de talán jobb is így. A filmszakértők szerint minden bizonnyal ez lesz a 21. század leg­jobb kannibálfilmje. IRODALMI KULTURÁLIS MÜ.LLKUET 2019. június helyőrség L. Takács Bálint < s

Next

/
Thumbnails
Contents