Heves Megyei Hírlap, 2019. június (30. évfolyam, 126-149. szám)
2019-06-22 / 143. szám
helyőrség 5 vers Sinkó Adrienn Ágnes asszony gasztroballadája Arany János emlékére Töredékek egy kelta bárd énekéből Kelta szüzek koszorúján Ostara ünnepe csorbát ejt; vihar-istennek, Taranunknak kelt buja vágya: római légionáriusok kardjába taszítja oppidum ősi lakóit vagy hajadont máglyára. Mit tehetünk? Vesszünk mind, vagy gyászoljunk egyet? Áldozzunk, s tán megmenthetjük szerteszalajtott népünk!... Várjuk a hófoltos, latyakos tisztáson, hogy vezetik fáklyák fényében a lányt, ki lehajtott fejjel lépked, tejbőrén köntös csak a holdfény. Összeszorul szívem, venném inkább a karomra; s ő feltétlen, égi parancsra megy - értem is - égni! Fordítom fejem átellenben, más hegyoromra. Tűzpontok hada kúszik a lankán, egyre nagyobbak: a rómaiak! Késő már istent engesztelnünk! Halljuk, ahogy csörtetnek állatian körülöttünk. Körbekerít fényes szuronyerdő - hát elvesztünk! Van más út? Megkapjuk a császár földi parancsát: áldozatunk felajánljuk fényes Victoriának, új istennőnk arca virít a kerámiaárun s pénzverdénk dénárján - s így szép ezredek állnak népem előtt... Meghajlunk. Gyullad a rőzse a máglyán. Füstjén át vész éj-feketébe a hószín este... Majd mennydörgés, zápor jő, elmossa a lángot, széled a nép. Nap bámul a félig elégett testre. Fordul a kő a malomban, a magból őrlik a lisztet. Római isten képmását gemmára vetetten sokszorosítják... Én ama arcban csak mást látok: azt, kit a máglyáról leemeltem, s földbe temettem, feltétlen, belső erkölcsi parancsra. Nyugodjék. Létednek értelmét vajon mi adja? Halálra szánt ki adta életed, a kárhozat vígságát én hozom csak, de téged mindenek rettegjenek! Miért is féld a bárány vérkeresztjét a hajlékokra festve? Miért a jel? Elsőszülöttben él vak, ősi lángja az Úr szívének. Azt ragadd csak el!- Kisértőm, jaj, te kétség porkolábja, eszköz vagyok csupán, az Ő kezén. Az Úr vezet s te újabb távlatot nyitsz, okság világát, csalfa, gyenge fényt. Leszállt az éj, hát indulok, de miért is remeg szívem, bár nem volt tán sosem? A gyermekek szemére álom ömlik, édes mélyében hull rájuk kezem. Megfejthetetlen, mint a barlang mélyén kelő neszek, az éjben balga csend, kardom neszét az álomtól ne halld meg tisztán pihegve alvó gyermekem! Mindenható, ki végtelen világod bölcs lényege vagy, nem értem, de ládd, már nem maradt egy sem, kit nem jelölt meg a vér jele s a bárányos varázs. Megtettem én, de nézd, fáj itt belül, mint parancsod, mely úgy ellenemre volt. Mondd, lét-ható, vak ős szimmetriádban feloldozol és megbocsát a holt? Ne add, hogy példám emberekre szálljon, parancsra tenni azt, mit nem lehet! Az embernek, ha törvénnyel szabod meg, nincs kettős út, vagy gyűlöl, vagy szeret. Nehéz utamban még az Elbukottal is elrendelted szóba állanom. Bocsáss hát el, és néki add a kardom, hogy angyalszárny nőhessen vállamon! Barbie-apokalipszis I. Barbie baba eszmél Csalánba lóg műszempillám, sárban csillog pink hajtincsem, bőröm, ha tudna, pirulna, mert testemen ruha nincsen. Jobbra tőlem szakadt szandál, balra egy naptejes flakon. Hogyha lenne gondolatom, elcsodálkoznék: itt lakom?! És sajnálnám magam nagyon. Közhelyes történet. Dobtak. Szerepemre új lány jutott. Kitolt helyemről, amint a gyártószalagról lefutott. Bár szétáznék, vízzé válnék... inkább, mint e szemét-szégyen, de öröklétre kárhoztat szét nem bomló, plasztik lényem. Nem hasznosítanak újra, rám fonódik vadrózsa, som,.. Feldolgozhatatlan helyzet. Hívom a pszichológusom. II. Barbie-hexameterek Mondjam el újra? De nem mindegy már? Hisz’ zsákostul a mélybe zuhantam. Távol a múltam, a fenti világ... Szebb sorssal hitegettek a formázóban a gépek. Mondták: tűrjem büszkén, míg hátamba a márka beolvad. Értékálló, bűvös hangsor. Ezt veszi mind, aki lányt szül, s tartja a társadalommal a lépést. Trendi fogyasztó ünnep táján, bűntudat ellen vagy szeretetből nyitja a tárcát, dobja a pénzét, s visz haza engem. Álmot láttam. Már nem bántam, hogy dobozolnak szörnyű pózban, s mellém kötnek hajszárítót, fésűt, néhány színes tincset (rám egy pinket). Fodrász Barbie lehettem. Örültem. Vártam a gyermeki arc ragyogását, hogyha kibont majd. Sajnos tompította az élményt pár fajtársam, kik már ültek a polcon, úgy tizenegyen, előttem, hajszálpontosan egyformán hosszú combokkal, hajzuhatag hulláma alól kitekintő, bárgyú szempárokkal pislogtak rám - és én rájuk. Kis gazdám - egy nyurga hatéves - mellém egy szép, márvány arcú férfibabát tett - hívjuk Ken-nek. Majd lecibálta elődömről a menyasszonyi fátylat, csipkeruháját, s rám rángatta. Összeadódtunk: plasztik templomban, mű hittel tettük az esküt szótlan. Ken rutinos volt (túl tizenegy váláson). Nem kérdezte se vallásom, se az állásom. De a Barbie-hajó rózsás párnájú franciaágyán gyermeki sejtés próbálgatta velünk a szerelmet. Pár nap múlva egy apró bébit adott a kezembe. Lényem létjogosultságán nem kételkedtem. Ám új széria jött, dobozában fülformákkal, pótmellekkel, s tíz orrmérettel: Szépészeti Műtős Barbie. így egy polccal lejjebb raktak. Aztán még lejjebb, legalulra, s megkaparintott « egy totyogó, aki zöld filctollal firkálgatta be testem. Senki se tisztított meg. Inkább dobtak a konyhai kis szemetesbe. A nagy gyűjtőben sajnos létszámstop volt, nem fértem bele, jött a patakpart. Még tart. Bár pusztulni szeretnék, nincs rá módom. Testi öröklét súlya nyomaszt és szennyezi földünk. III. Barbie-haiku (Sírfelirat helyett) Műtest, műélet. Miért lenne éppen a halál igazi? Ágnes asszony konyhájában meggyes pitéjét posztolja, piros meggyét, bio-meggyét kis kosárba kupacolja. Ó, három követőm, ne hagyj el! Ide-oda rakosgatja, jobb a fény a konyhapulton... Meglesz a tökéletes kép, csak a gyerek felsír folyton. Ó, kilenc követőm, ne hagyj el! „Megéheztél, kicsi kincsem? Kapsz majd sütit, csak fél óra...” És a kislányt maga elé köti csatos hordozóba. Ó, tizenegy követőm, ne hagyj el! Teljes kiőrlésű lisztjét felpúpozza fadeszkára. Csöpp kezecskék beletúrnak, szórják földre, tömik szájba. Ó, tizenöt követőm, ne hagyj el! „Jaj, mit csinálsz? Elrontottad! Fotózhatja anya újra!” S mérgében a szelfibottal rákoppint a pici ujjra. Ó, huszonegy követőm, ne hagyj el! Ágnes asszony konyhájában meggyes pitéjét posztolja, vérvörös már körömágya, ahogy gyümölcsét magozza. Ó, huszonöt követőm, ne hagyj el! Gyúrja, sodorja a tésztát, jobbról-balról megpofozza, asztalra mászó porontyát minduntalan félretolja. Ó, harminc követőm, ne hagyj el! „Nem bírsz várni, haszontalan? Tessék, egyél pár szem meggyet.’ Leülteti a kisszékre, kezébe ad egyet-egyet. Ó, negyven követőm, ne hagyj el! A kisleány majszolgatja, piroslik már haja, lába, végül beletörli kezét fodros fehér ruhájába. Ó,, ötven követőm, ne hagyj el! Ágnes asszony a tésztáját nagy tepsibe teregeti, rászórja a meggyet, morzsát, és kedvtelve nézegeti. Ó, hatvan követőm, ne hagyj el! Következik a teteje: papírvékony - csak így szabad. Igazgatja, húzogatja - jaj, a közepén elszakad! Ó, hetven követőm, ne hagyj el! „Jaj, nem lehet! Lyukas pitém böki majd a világ szemét!” Összegyűri az anyagot, lesz belőle szerves szemét. Ó, nyolcvan követőm, ne hagyj el! Újragyúrja, úgy a biztos, kicsit több vajat tesz bele. Lisztfelhőn át feltűnik a fal: meggyszín mintával tele. Ó, százhúsz követőm, ne hagyj el! Apró ujjlenyomatokból napocska, kerítés, virág, Ágnes szeme szikrákat szór, tésztatetőre lyukat vág. Ó, kétszáz követőm, ne hagyj el! „Jaj, mit adjak a kezedbe, hogy végre már dolgozni hagyj?! Tessékjátssz a kulcscsomóval, türelmetlen, hisztis varangy!” Ó, négyszáz követőm, ne hagyj el! Kezdi megint, harmadszor is, tizedszer is, gyúrja, nyújtja. A tökéletest akarja, akkor is, ha ez az útja. Ó, ötszáz követőm, ne hagyj el! Ágnes asszony konyhájában állnak már a tésztahegyek. Nem hall csengőt, gyereksírást, szeme előtt csak az lebeg: Ó, hatszáz követőm, ne hagyj el! Végül, ahogy hótakaró fedi el a földrögöket, úgy terül tészta a meggyre, ígér édes kommenteket. Ó, hétszáz követőm, ne hagyj el! Ágnes asszony gasztroblogja füstöl már a fórumzajtól, ahogy a sok pitetészta minden földrészen elrajtol. Ó, nyolcszáz követőm, ne hagyj el! „Azt írom inkább főcímnek: lányom kedvenc süteménye! Tényleg...túl nagy a csend... hol van anya kicsi szemefénye?” Ó, ezer követőm, ne hagyj el! Olyan távoli a hangja...csak nem az erkélyre ment ki? Ott van...! És az ajtó zárva. Nála a kulcs...Jaj, ki menti?? Ó, hálózati jel, ne hagyj el! Jaj, gyorsan a tűzoltókat...! Aksim nulla százalékon?! S ezer sikoly-visszhangot ver a lakótelepi beton. Ó, irgalom atyja, ne hagyj el! 2019 június ___________________________________'_________________,___________________________________________________________________IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET J|
