Heves Megyei Hírlap, 2019. május (30. évfolyam, 100-125. szám)
2019-05-18 / 114. szám
5 jJÜÜJTT-helyorseg vers Regős Mátyás Első levél Oxigénfüggő ember vagyok 1994 óta, elvisznek a reggeli fagyok, ha kiteszel a meztelen hóra. Ha leraksz, engem megrág a moly, lyukas leszek és magatehetetlen. Ne hagyd, hogy agyamban felbomolj. Ülj rám és használj, mint szép bútort, hangszerét a sarokba tolt, régi csönd. (Láttam őt tegnap, meghajolt, gúnyosan mosolygott és köszönt.) Telepedj rám és poromra. Ne hagyd, hogy agyamban felbomolj. Lelkem szegényes ruháskamra, félek, hogy felzabál a moly. A Mongol Cirkusz Társulat akrobata! a Repulocirkuszban Foto: Urban Adam (Fővárosi Nagycirkusz) Horváth Máté Világuralom Megfeleltem az állásinteijún egy autóipari óriásvállalatnál. Dicsőség lesz alkatrészt hordani, autót összerakni, és a nagy pesti forgalomban elnéző mosollyal bámulni a kígyózó dugót: Élj, vadállat, mert én építettelek! Futóhomok Hosszú álmok ezek, mik úgy múlnak, mint korszakok a gyermekkorban. Nem maradhatsz itt, ez a talaj mállik, itt addig merülsz, míg a képzeleted bírja. Hát kapaszkodj, barátom, de tudd, hogy az indák mérgesek. Miután kiütésekbe fullad a tested, ráébredsz mi a valóság. Versenyzongora Szt. Anzelm Canterburyből Másoknak egyre szimpatikusabb, magamnak egyre érdektelenebb vagyok, azt mondom, ez a halálfélelem. Magasba csap az ostor, és .messze lövell az ősanyag, mielőtt zuhanni kezdene, de így, függőlegesen élni sem olyan. Anzelmet választottam szentemnek, Canterburyből, szerencsés, szerény ember. Rendtársai lemásolták életművét, mielőtt kérésére elégették volna. Most azt mondom, ez lesz jó, rendet alapítok. Túl szűk nekem ez a valóság. Felnéztem és rám esett egy versenyzongora. A kívülre került zsigereim lomokként fordultak ki belőlem, mint kétszárnyú raktár ajtajai mögül a felhalmozódott edénykészletek. Aztán rám esett ismét. Szuvasodó félhangok a fogaim között, beszorult billentyűk a mellkasomban elhangolt húrok a nyelvcsontom alatt. Idegeim megfeszültek, valami furcsára hangolódtak. Egy zongorista szánalommal figyelt, hogy milyen rosszul fognak le a hangok és nyomnak bele a színpad hézagjaiba. Hozzávágtam egy röpképtelen madarat és sírni kezdett. Itt maradunk lassan végleg a képzeletben. Fotó: Urban Adóm (Fővárosi Nagycirkusz) Gyermekár kanapé-kalózhajók, piszkos sárvárak, párna- és dunnaerődök, botpisztoly és tobozgránátok, deszkaautók, petpalack-kapufák, mondd, anyám, hová lettek? Hol vannak a buta játékok, a nevetséges gyerekhangok a forró tea és a bundáskenyér? a délutáni alvás a tízforintos dianás cukor? Mikor történt, anya? Mióta nem rajzolunk a frissen festett falakra? Mióta nem íijuk a homokba a nevünk? Mégis mióta fogadunk szót? Ez nem lehet, anya! Nem nőhettünk fel ilyen hamar! Tegnap még ha butaságot csináltam, kikaptam, ma pedig már nem is kell jónak lennem, mert ha rossz vagyok sem bántasz. Mikor nőttem fel, anya? Csak ennyi volt a gyerekkor? Lingua Én egy érdekes nyelven beszélek. A nyelvtanom valahol a szívem ingerületszálain és agyam idegpályáin mozog A betűk néha a torkomba vagy a nyelvem hegyére telepednek. Néha szavakként kifordulnak a számból, semmibe véve a szív vagy a józan ész döntését. Néha annyi a betű, hogy üvöltök. Egy rövidzárlat talán az egész, valahol a légútjaimban és idegrendszeremben. Érdekes nyelv az enyém. A betűk elárultak, csapatba verődtek és köntösükként magukra aggatták gondolataim és érzéseim. Az eszem próbálta őket kordában tartani, míg a szívem úgy dobálta ki őket hangszálaim hangrésén, mint felelőtlen gyermek a megunt játékait. Később érpályáimba mosódtak, sejtjeim és izmaim felszívták őket. Emlékszem, úgy fogtam anyám kezét az óvoda bejáratánál, mint megrémült kisállat a földet a talpai alatt. Aztán megtanultam ölelni, csókolni, férfiasán kezet fogni, anyám pofonjait könnyek nélkül tűrni. Hullazsák A mentőből kifogyott a hullazsák. Nem lepődöm meg, mostanság sokan szülnek, Szülő nők alá mindig kettőt rakunk belőle, így kevesebbet kell takarítanunk utánuk. És néhányan meg is halnak. 2019. május IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
