Heves Megyei Hírlap, 2019. május (30. évfolyam, 100-125. szám)

2019-05-11 / 108. szám

Lapszámunkat RÉNYI KRISZTINA grafikusművész munkáival illuszt­ráltuk. Rényi Krisztina 1956-ban szüle­tett Budapesten, 1979 óta Szent­endrén, 2005-től pedig Balatonsze­­mesen él. 1976-83 között a Magyar Kép­zőművészeti Főiskolán tanult, grafi­ka szakon végzett. Mesterei Raszler Károly és Kocsis Imre voltak. A sokszorosított grafika minden műfaját műveli, egyaránt készít szi­­tanyomatot, rézkarcot, litográfiát, emellett nagy méretű akvarelleket, olajfestményeket és kisebb freskó­kat is. Művészetének forrása a mese -és mítoszvilág, visszatérő témája a kártya, a Möbius-szalag, a kút, a toll, az önsebző pelikán, a labirintus, a zodiákus jelei. Nagy méretű akva­­relljein kerüli a reális megjelenítést, egy elképzelt tér szimbólumait mu­tatja fel. Gyakori motívuma a víz, a vulkanikus táj, a barlang, az égbolt és a kozmikus jelek. 1984-től rendszeresen készít illusztrációkat, főként gyermek­könyvek, verseskötetek szövegei gazdagodtak képei összetettsé­ge által. Több mint hatvan könyv fűződik a nevéhez. Illusztrációiban a rajzos grafikai elemek túlsúlya és a reálisabb ábrázolásmód érvé­nyesül. Tanulmányutakon járt és tanított Olaszországban, volt Japánban, Dél-Koreában, Kínában, Kolumbiá­ban, Chilében, Dél-Afrikában és több európai országban. 2011-ben harminc munkáját mutatták be Kí­nában, a Pekingi Szépművészeti Múzeumban, a Magyar művészet című kiállításon. 2012-ben a kor­mány felkérésére az alaptörvény illusztrációi közül ő készítette el a Kádár János kora című festményt. 1984-től tagja a Magyar Alko­tóművészek Országos Egyesü­letének, 1987-től a Győri Grafikai Műhelynek, 1993-tól az Olasz Il­lusztrátorok Szövetségének, 1994- től a Magyar Grafikusművészek Szövetségének. 1994-től alapító tagja és 2008-ig alelnöke a Magyar Illusztrátorok Társaságának, 1998- tól alapító tagja és 2010 óta elnöke az IBBY-nek, a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa Magyar Egye-Az elvarázsolt hercegkisasszony (toll, akvarell, papír, számítógép, 2017) - népmese-illusztráció börtönből. Juci tölt még egy kupi­ca pálinkát, int, igyam meg. Ráállí­tottuk a férfiakat, folytatja, ma este minden lépését figyelik, ha ő a tolvaj, elkapjuk. A szomszédasszonyom szemében tűz ég, miközben beszél. Aztán megveti az ágyat, lefekszünk. Biztos a hazai levegő teszi, pillana­tok alatt elalszom. Borcsa, Borcsa, kelj fel, rázza a vállamat Juci. Kinyitom a szemem, az ablakon túl már világos van. Juci izgatottan meséli, a férfiak elkapták az idegent, aki be akart törni Isten házába. Riasztottak mindenkit, most a templomhoz tart a tömeg, hogy megbüntessék a pöttytolvajt, mert csakis ő lehet az. Gyorsan felöltö­zöm, iszunk még egy kupica pálinkát bátorítónak, és elindulunk. Olyan a falu, mintha búcsú lenne. A legtöb­ben ünneplőben vonulnak a temp­lom felé. Meg sem lepődnek, hogy én is itt vagyok. Valaki már telekür­­tölte vele a falut. Arról faggatnak, igaz-e, hogy bujkáltam, meg hogy látomásom volt, és tényleg csak egy ember tud meghalni, a pöttytolvaj. Bólintok. Valaki mellém lép, meséli, az idegenről azt hallotta, gyerekeket erőszakolt meg a szomszéd nagyvá­rosban, és most azért jött ide, hogy áldozati oltárt emeljen a sátánnak. Vesszen, ordítja, a többiek követik. Juci elkapja a csuklómat, és közli, ő megmondta. Mire odaérünk a temp­sületének, 1996-tól alapító tagja a Magyar Képző- és Iparművészeti Társaságok Szövetségének. Számos szakmai elismerést ér­demelt ki, többek között a Ferenczy Noémi-életműdíjat, a Nemzetközi Grafikai Nagydíjat (Octogon - Pá­rizs, 2003) és az Andersen-diploma nemzetközi életműdíjat (Fokváros, 2004). Meseillusztrációi mentesek a sekélyes hatásvadászattól, rész­letgazdag, szép képei a gyermeki fantáziát erősítve közvetítik folk­lórkincsünk összetettségét. Apró játékokat kódol a képekbe, melyek a figyelem irányítása mellett arra is lehetőséget biztosítanak, hogy az olvasó és a mesehallgató gyerekek egyaránt rácsodálkozhassanak a mesevilág otthonos tisztaságára. Tükrözik azt a biztonságot ígérő tu­dást, amellyel megtalálható az erdő mélyéről kivezető út, legyőzhető a sárkány és bölcs uralkodóvá válhat az, aki elnyeri a királyságot. lomhoz, a falu apraja-nagyja ott so­rakozik, kiabálnak: vesszen a pötty­tolvaj! Mások azt állítják, körözött bűnözővel állunk szemben. Dehogy az, teszi hozzá egy otthonkás nő, po­litikai bűnöző, milliárdokat lopott. A tömeg egyre közelebb sodor a templomlépcsőhöz, ahol egy férfi ül kopott, fekete szövetkabátban. Azt magyarázza, ő csak egy hajléktalan, aki éjszakára szállást akart magá­nak, semmiféle pöttyöt nem lopott. Hiába védekezik, a falusiak nem vesznek róla tudomást, lengetik felé a botokat, kapákat, az asszonyok kö­zül valaki tojásokat dobál. Mindenki kiabál, mindenki más­sal vádolja a férfit, de abban egyet­értenek, ő lopta el a pöttyöket a kocsmárosné ruhájáról. Próbálok közelebb jutni a templomlépcső­höz, de nem tudok átvergődni a feldühödött falusiak tömegén. Az­tán, mintha valaki varázspálcával suhintott volna, megszűnik a zsi­­bongás. Sikerül közelebb jutnom. Látom, hogy az idegen a földön fekszik, a feje véres. Nem mozdul. Juci mellette guggol, a pulzusát keresi. Azt mondja, egészen biztos, hogy ő volt a tolvaj, mert vége. Bor­csa megmondta, hogy csak egy em­ber halhat meg a faluban, az, aki a tolvaj. Igazunk volt, különben nem lehetett volna agyonütni, teszi hoz­zá Juci, mire a többiek éljeneznek. Arra gondolok, vajon tényleg betel­­jesítettem-e a küldetésemet. Pár perc múlva előkerül a kocsmá­rosné is, a pöttyös ruha van rajta. Fi­gyeljetek rám, üvölti. Nincs tolvaj, el­számoltam a pöttyöket! Mostanában olyan szétszórt vagyok. Vigyorog, és illegeti magát. Juci még mindig a halott mellett áll. Akkor Borcsa ha­zudott, ordítja bele a tömegbe. Mert ha ez az ember nem volt pöttytol­vaj, meg sem halhatott volna. Ezek szerint mégis mind elpusztulunk, kontráz rá valaki. Minden tekintet rám szegeződik. A halott hajléktalan váratlanul feláll, ragyog a teste. A zsebéből aranypöttyöket vesz elő, és felém dobja. Futásnak eredek, meg­lepő módon ez is jól megy, nem úgy, mint a halálom előtt. Tényleg jót tett az ízületeimnek a halál. Egyre sötétebb az ég, dörög, vil­­lámlik. Aztán ezernyi aranypötty hull alá a felhőkből. Addig esik, amíg az egész falu egyetlen hatalmas, csil­logó aranypöttyé nem változik. Döme Barbara koromban, úgy látszik, jót tett az ízületeimnek a halál. Beleselkedem, a lányomék az asztalnál ülnek, esz­nek. Kutyaszorítóba kerültem, hol fogok így aludni? Az ablak résnyire nyitva van, hallom, ahogy valami tolvajról beszélnek, aki pöttyöket lopott. Na, ezek is megbolondultak, még hogy pöttytolvaj? Arra gondo­lok, átmegyek a szomszédba Juci­hoz, mert igaz, hogy a hátam mö­gött mindig szidott, de ha szemtől szembe kerültünk, úgy viselkedett, mint egy barátnő. Meg aztán Juci kemény, bátor asszony, csak nem ijed meg egy halottól! Átsétálok a szomszédba, ott is világít az ablak. Az ajtó előtt állok, vagy inkább toporgok. Próbálom leverni magamról a sárdarabokat, megigazgatom a hajamat. Veszek egy nagy levegőt, bekopogtatok. Pár pillanat és nyűik az ajtó. Na, hogy megmondtam, sápítozik Juci, amikor meglát. Biztos voltam ben­ne, hogy ebben a faluban most már minden megtörténhet. Betessékel, pogácsával kínál, egyél, még meleg, most sütöttem. Úgy tesz, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy feltámadtam. Miközben esszük a pogácsát és isszuk a pálinkát, el­mesélem neki, miért küldtek vissza a túlvilágról. Na jó, mondja, hazudni kell! Azt javasolja, állítsam azt, hogy nem voltam a koporsóban, minden­kit átejtettem a halálhíremmel. A te­metés óta bujkálok, de most vissza­jöttem, mert látomásom volt, amiből kiderült, ebben a faluban nincs töb­bé halál, csak egy ember vész el, az, aki ártott a településen élőknek. Juci mondókájából az is kiderül, hogy pontosan egy éve temettek el. Azt is tudja, ki fog meghalni, ő is valami pöttytolvajt emleget. Komámasz­­szony, mondd már meg végre, mi folyik itt, kérlelem. Juci közelebb húzódik, olyan halkan beszél, alig hallom. A kocsmárosné ruhájáról ma reggelre ellopták a pöttyöket, suttogja. Pedig egész éjjel ott volt mellette a fotelra terítve. Valaki be­osonhatott hozzá, még jó, hogy meg nem gyilkolta az a szemét. Ahogy ezt kimondja, gyorsan keresztet vet. Aki pöttyöt lop, az mindenre képes, teszi hozzá, és megint keresztet vet. Rá­adásul ma az esti misén egy idegen férfi ült az utolsó sorban. Gyanúsan lesett mindenfelé. Mise után a tiszte­lendő megkérdezte tőle, mi járatban a faluban, de csak hebegett-habo­­gott. Sötét alaknak látszik, bármiben lefogadom, hogy most szabadult a JW 1 helyőrség Ml ÉS A PÖTTYTOLVAJ Azon a napon, amikor a kocsmá­rosné piros ruhájáról szőrén-szálán eltűntek a fehér pöttyök, a temetőt is végleg bezárták. A kapura öles betűkkel kiírták: SOSEM HALTOK MEG! A sírok között megbújva hal­lottam, amint Juci óbégat: Mi jöhet még, a végén azt is megérem, hogy az a pletykás szomszédasszonyom, Borcsa visszajön. Másnap kissé elsápadva, sáro­sán, de kétségkívül feltámadva ér­tem haza. Borcsa vagyok, ne kérdezzétek, hány éves, mert magam sem tu­dom. Amikor eltemettek, 91 voltam, de újabban nem számolom az éve­ket. Tegnap óta meg végképp zavar­ban vagyok, mert Isten az atyám, nem tudom, mi történik velem. Este lefeküdtem a túlvilágon, reg­gel meg már megint ebben a koszos faluban ébredtem, ráadásul a teme­tőben. Jobban megijedtem, mint amikor meghaltam. Mellettem volt egy levél, ami kétségtelenül nekem szólt, mert úgy kezdődött: „Kedves lányom, Borcsa!” Aztán meg arról írnak benne, hogy mától én vagyok itt a kiválasztott, nekem kell meg­mondani a falusiaknak, hogy itt, a földi létben örök életük lesz, kivéve annak az egy embernek, aki rosszat tett a faluban, mert ő bizony ha­marosan meghal. Na jó, mondom, miközben feltápászkodom a sírról, ennél azért több segítséget is adha­tott volna a jó Isten, most honnan tudjam, ki az az egy. A végén még én járok rosszul, ha összekeverem a dolgokat. Meg aztán mit mondok majd a komáimnak, ha meglátnak? Hogyan magyarázom meg a feltá­madásomat? Jól kibabráltak velem odafenn, annyi szent. Csend van az utcában, sötétedik, észrevétlenül jutok be a házam ud­varára. Bent világos van, vajon ki költözhetett be? Az ablak alá lopó­­zom, úgy mozgok, mint ötvenéves A macskává átkozott királyfi (tus, akvarell, színes ceruza, papír, 30 * 23 cm,1999) - illusztráció a Süss föl nap, fényes nap - 47 magyar népmese című könyvből (Ciceró Könyvstúdió, Budapest, 1999) novella IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2019. május

Next

/
Thumbnails
Contents