Heves Megyei Hírlap, 2019. április (30. évfolyam, 76-99. szám)
2019-04-20 / 92. szám
övit' helyőrség novella RENDSZERHIBA Gáspár Ferenc „Csak néha tudok írni, amikor viszszaküldik az agyamat a központból, de ez elég arra, hogy azokat a jelentéktelen apróságokat dokumentáljam, amelyek a legutóbbi időkig megtörténtek velünk. Majdnem azt írtam: velem, s talán ez szabatosabb kifejezés lett volna, ha egyáltalán számít majd még az, hogy szabatosság. Bár feltehetően nem értelmetlen dolog, amit csinálok, egy szép napon talán lesz olyan humanoid, aki kíváncsi arra, hogy mi is történt tulajdonképpen. A lényeg, hogy Budapesten élek 2058-ban, és még csak százegy esztendős vagyok, igazán fiatalnak mondható. Még szerencse, hogy a 2038. évi alakomat kaptam meg, így nem vagyok összetéveszthető a fordulat éve után születettekkel, akikre mostanáig vadásztunk. Mára alig maradt belőlük. Néha fel-feltűnik egy-két huszonéves, de őket elég hamar elkapják. Sterilizálják valamennyit, akárcsak engem is egykor.” Egy hideg téli napon, 2058-ban két robot ült a varsó-pétervári vonaton. A vonat teljes gőzzel száguldott a főváros felé. Miskin herceg és Rogozsin beszélgettek. Pontosabban az ő alakjukat felöltő robotok. Az igazi Miskin és az igazi Rogozsin nem tudta, hogy a vonat sohasem fog megérkezni, vagy ha mégis, akkor az egy másik dimenzióban, egy másik galaxisban történik majd. A vonat üres volt, mondhatnánk, kihalt. November vége volt, a robotok oroszul fecsegtek, megpróbálták felidézni az egykori regény alakjait. Olvadásos nap volt, reggel kilenc óra felé, de annyira nyirkos és ködös volt az idő, hogy alig akart kivilágosodni. És ekkor felszállt a vonatra valaki, aki nem szerepelt a regényben. „Ilyenekkel szórakozom néha, ha visszakapom az agyamat. Ilyen irodalmi játékokkal. Nem tudom, van-e értelme ennek. Manapság senki sem foglalkozik Dosztojevszkijjel. Már egyáltalán, ha tudom, hogy mivel foglalkoznak. És persze vonatok sincsenek, nincsen szükség rájuk. Ennél többre nekem nincs szükségem, mondta Pilátus Jesuának a Mester és Margaritában, mikor a Megváltó biztosította őt arról, hogy mégsem volt kivégzés. Boise mnye nyicsevó nye nuzsná. Nekem, az orosz irodalom szerelmesének csak a Duna-part maradt, ahová időnként kisétálok. Nézem a befagyott folyót, a néptelen hidakat, és azt képzelem, hogy a Névát látom. A túlparton nem a parlament van, hanem a Péter-Pál-erőd, és ha bekanyarodok egy mellékutcába, hamarosan meglátom az oroszlános hidat, melyen Raszkolnyikov igyekezett az uzsorásnő háza felé. De erről szó sincs. Nincs Néva, nincs Pityer, de Budapest sincs. Hiába képzelném Krúdyt, Szindbádot, ahogy csörtet a sötétben a jégtáblákon át a Margit-szigetről Óbudára. Mert őt is szerettem. Hiába. Nincs Budapest! Ezt bátran kijelenthetem. No, legalábbis az a régi, az megszűnt. Van helyette ez az új... Hogy miért? Mert elérkezett a Kánaán. És kiirtottuk a fiatalokat, mert nem volt szükség rájuk. De Te, késői olvasóm, ezt bizonyára jobban tudod énnálam. Igazából a robotizációval kezdődött, hogy minden termelő- és kutatómunkát a robotok végeztek. Meg persze a végtelenítéssel a fordulat évében. Ez úgy történt, hogy géntechnológiával megoldottuk a háromszázötven éves életkort minden ember számára. A fordulat évében, 2038-ban minden hatvan év feletti embert véglegesítettek. Nem öregedtek tovább. Végleg végtelen, ez volt a jelszó, ez ömlött a holografikus felületekről az utcákon, az éterben, a laptopokról, mindenütt. A fiatalokra nem volt többé szükség. Nem születtek elegen, és csak zavart okoztak az örökös szerelmi nyavalygásaikkal. No, ha már egy sem lesz közülük, akkor állítólag visszakapjuk majd mi is a régi ifjonti figuránkat. Majd megint nyavalyogni fogunk, rajongani és verseket idézni. Nem tudom, hogy képzelték az okosok, akik kifundálták, mert jelenleg nem találkozom senkivel. Mindenki bezárkózott. Otthon ülnek a meleg lakásban, és pornót néznek vagy zabáinak. Génmódosítással el lehet érni, hogy folyamatosan ürítsen az ember, így permanens étkezés lehetséges. Ezek a zabagépek csak estére kapcsolnak ki, nyolc órát alszanak, aztán folytatják... Pfuj! Persze, aki ennyire öreg, mint én, annál ez veszélyes játék, mint ahogy a pornófilmnézés is vagy a szeretkezés a másodgenerációs robotcsajokkal. Talán majd ha újból fiatal leszek... Amúgy tegnap beállított egy barátom hologramképe, és a régi barát-Fotó: Weszelits András AKHAY JÁNOS Kossuth-díjas festő- és szobrászművész képeivel illusztráltuk lapszámunkat [a tojáskereső játékban elhelyezett képzőművészeti alkotásokon kívüli. Aknay János 1949. február 28-án született Nyíregyházán. 1959-1963 között a debreceni Medgyessy Ferenc Képzőművészeti Szakkörben Veress Gézától tanult. 1963-1967 között a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnázium diákja volt, Sebestény Ferenc oktatta. „Másodikos általános iskolás voltam, amikor az 1956-os forradalom házunk előtt zajló eseményeit örökítettem meg Debrecenben. Szerettem rajzolni, sok gyerekkori rajzom meg is maradt a szüleim jóvoltából. C...1 Később rajzszakkörbe jártam, ahonnan egyenes út vezetett a képzőművészeti gimnáziumba. (...) Logikus folytatás lett volna a főiskola, de közbeszólt a politika, és én a főiskola helyett Szentendrére kerültem" - mondta Aknay János a MÁNK Nonprofit Kft. Alkotóművészet 2016 évkönyvében megjelent, Az együtt gondolkodás útjai című interjújában Dózsa Dórának. A művész 1970-től él Szentendrén. 1972-ben a Vajda Lajos Stúdió egyik alapító tagja volt. 1977-től a Művészeti Alap (1992-től a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete - MAOE) tagja. 1985-1993 között a zebegényi Szőnyi István Művészeti Szabadiskola rajz-, majd festőtanáraként működött. 1980-tól a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége, 2011-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja és a MAOE elnöke. A posztgeometrikus alkotók kiemelkedő egyéniségeként számontartott festő alkotásaiban már pályája elején is erőteljes szerepet kapott a szakrális művészet. Képein gyakran megjelenő motívum a ház, az angyal, a kereszt, az ablak - nem egyszerű formák ezek, hanem a jelképek összetettségét mutatják fel. A színek itt a fény hordozói, általuk érzékelhető az a ragyogás, melyeket a szent és az örök tartományaiból közvetítenek felénk a képek. Tisztaság és csend - ezek válnak itt láthatóvá. A béke pedig hűvös-meghitt, mint a templomablakokon beragyogó nyár. nőiről mesélt. A letűnt ifjúságról. Vége, barátom, mondtam neki, felejtsd el. Egyébként minden irányítva van, központilag. Kevés az ember. A fordulat előtt a jólét, a termelés már-már az egeket verdeste. Bevezették az alanyi alapon járó bért mindenkinek, kivétel nélkül, akár dolgozott, akár nem. így már nem volt értelme dolgozni, de munkalehetőség is mind kevesebb adódott. A robotok munkálkodtak helyettünk. Robotok dolgoztak a gyárakban, a földeken, a föld felett, a víz alatt. Kitört az örök béke, mert háborúnak nem volt értelme többé. Csak a fiatalok ellen. Nekem is van kilövési engedélyem. Elég jól lövök, de tegnap valamiért megremegett a kezem. Fiatal lány volt, és én valahogy megsajnáltam... eltűnt a híd alatt, nem mentem utána. Hamarosan elérkezett az a pillanat, amikor a robotok gyártották a robotokat is. És nem csupán reprodukálták önmagukat, egyre fejlettebbeket gyártottak, és egy idő után, amikor a fiatalok jelentős részét - ezeket az örökké lázongó és rajongó marhákat - már sikerült kiirtani, a robotok új játékokat eszeltek ki saját maguknak. Ez a fejlődés újabb lépcsője volt, mint ahogy az is, hogy emberi alakot tudtak felvenni, és így csalni kelepcébe az ifjakat, akiket vagy megöltek, vagy sterilizáltak. Hogy ne szülessen többé ember a földön. Minek is, ha minket klónozni lehet, ha megkapjuk majd a régi agyunkat újra. Örök élet... Erre várt az emberiség sok ezer éven át, és most megkapta. Nekem sem sok minden hiányzik, főleg akkor, amikor nincs agyam. Ha visszakapom, akkor szívesen fecsegnék irodalomról, és titokban - ezt még magamnak sem vallom be lelkiismeret-furdalás nélkül - néha eszembe jut a feleségem. Régen halt meg, még a fordulat előtt. Szép volt és fiatal, olyan fiatal, amilyenek mi leszünk mindnyájan, az ígéret szerint nemsokára. De addig néha nosztalgiázom, és azt képzelem, hogy valaki felszáll a Varsó-Pétervár vonatra. Egy nő, aki nem volt beleírva a regénybe. Ez a nő, az én feleségem, kedvesen rám mosolyog majd, kezünk és szánk összeér, és én egy pillanatra megértem, miért jó fiatalnak lenni. És nem kapnak el minket a Miskinnek és Rogozsinnak álcázott robotok, és nem visznek el sterilizálni. Nem, mindez rossz álom csupán. Felébredünk, s a budapesti hidak megint tele lesznek emberekkel, nyüzsögnek és dudálnak az autók, zene szól valahonnét messziről, s mi színházba megyünk. Az előadás vidám lesz, a szünetekben én perecet veszek, ő pedig boldogan majszolja. És arra gondolunk, hogy a darab után hazamegyünk, és öt gyerekünk lesz...”- Na, ezt a marhaságot elégetjük - mondta K2/14, aki unalmában időnként Rogozsint játszott. Pontosabban nem is mondta, csak sugározta a Miskin képében ténfergő K2/327-nek, az egykori irodalomtanár feljegyzéseire mutatva. Miskin megértőén bólintott:- Semmi szükség emberi reprodukcióra, mikor itt vagyunk mi.- Mi sokkal jobban tudjuk magunkat reprodukálni - bólintott Miskin.- Tökéletesebben, barátom, sokkal tökéletesebben. Nem is tudom, mi szükségünk van egyáltalán ezekre a humanoidokra. - És itt megvakarta volna a fejét, ha lett volna neki. Persze Rogozsinnak volt, és tulajdonképpen meg is vakarta. Ekkor állt meg a vonat. S az ajtónyílásban feltűnt valaki. Egy nő, akit korábban soha nem láttak. De majdnem olyan szép volt, ha nem szebb, mint Nasztaszja Filipovna. Jézus (akril, vászon, 15 * 10 cm, 2015} ran IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2019. ál Őrangyal (akril, vászon, 60 * 50 cm, 2017)
