Heves Megyei Hírlap, 2019. április (30. évfolyam, 76-99. szám)
2019-04-13 / 87. szám
laudacio elyorseg A költészet napja alkalmából idén először a Magyar írószövetség debütdíjakat adott át pályakezdő fiataloknak. Költészet kategóriában Nagy Lea - múlt heti lapszámunkban méltatott - Légörvény című kötete kapta az elismerést, a prózaírók közül pedig Pataki Tamás és Voloncs Attila vehette át a díjat. AMIKOR VÉRRÉ VAUK AZ ABSZINT - PATAKI TAMÁSRÓL Smid Róbert Az olyan debütkötetcímek idejében, mint a Várunk vagy az Oda, Pataki Tamás már azzal letette a névjegyét, hogy regénye címlapjának jelentékeny részét a következő foglalja el: Murokffyban vérré válik az abszint, és lóvá teszi az ördögöt. Persze, nem ez volt a mű egyetlen transzgresszív vonása, normasértő cselekedete. A szándékos archaizálással nemcsak Magyarország egyik fénykorát, a dualizmust idézte meg, de hőse, Murokffy Tódor Ede alakja is egy olyan hőstípust állít elénk, akinek pimaszsága, magabiztossága és az „amibe fog, az sikerül neki” doyensége kiemeli kalandjait a fiatal irodalom javarészt neurotikus hősei közül. A regény azonban minden kétséget kizáróan bonyolultabb annál, hogy egy letűnt kor felé intézett hommage-ként, Krúdy- vagy Rabelais-paródiaként, esetleg a patriarchátus és a toxikus maszkulinitás programszövegeként olvassuk. Murokffy ugyanis azzal, hogy beszámolóiban saját magát emeli piedesztálra, nem kevés öniróniát is csempész a hihetetlen cselekménybe. Amennyiben erre az olvasó ráérez, egyértelművé válik számára az is, hogy a kritikákban visszatérően korholt statikussága a főszereplő jellemének nem hiba, hanem ugyanúgy stiláris fogás, mint a burjánzó szecessziós nyelvezet: egy, a modernség előtti, az epizodikusságra és a szerialitásra súlypontot helyező olvasási mód megkövetelésével a kortárs befogadó kizökkentése a komfortzónájából. Pataki Tamás ezzel a lépéssel viszont - elsőre paradoxnak hangzó módon - éppenséggel hasonló küldetést vállalt magára, mint amilyet a magyar modernség prominens képviselői is. Nem csodálkozhatunk ezen, hiszen mintha mindannyiukból lenne benne egy kicsi: akármennyire perlekedjen is Adyval, hozzá hasonlóan merész zsurnalista és bárdolatlan lírikus; hiába áll hozzá közelebb Cioran nekromantikája, Kosztolányi esztétizmusa átsüt a személyesebb hangú novelláin és versein; Karinthy kíváncsisága, önmagával szemben megkövetelt igénye a széleskörű tájékozottságnak is folytonosan ott munkál benne. Ismerve a következő munkáját, annyi bizonyosan kijelenthető, hogy történeti érdeklődésével és érzékenységével ezúttal létező díszletek közé helyez soha meg nem történt eseményeket, és sző kapcsolatokat ismert, de adatolhatóan nem ugyanabban a közegben mozgó alakok között. Szóval arról mindenkit biztosíthatok, hogy a Murokffy...-tói bizonyos aspektusokban radikálisan eltérő, ám nem kevésbé szórakoztató Budapest-történeti regényt tehetünk a karácsonyfa alá, amely az úgynevezett historikus metafikció nemzetközi szinten már recepciótörténetileg bizonyított trendjét itthon újraérti. Ha pedig a Moly.hu tanúsága szerint néhány olvasója hajlamos úgy értelmezni Pataki Tamás szövegeit, mintha azok valamifajta, jobb esetben (konzervatív vagy éppen liberális) polgárt pukkasztó személy szócsövei lennének, annak mindenképp érdemes tekintetbe venni, hogy a most díjazott szerző néha mintha maga is irodalmi figura lenne - a fikció soha nem egyértelmű beszédmódja alól Pataki Tamás nem vonja ki saját magát sem, ennyiben lehetetlen a döntés a között, hogy Murokffy Tódor Ede Pataki Tamás mintájára készült-e, vagy épp Pataki Tamás a leginkább önmaga akkor, amikor Murokffyt játssza. A klasszikus problémával gúnyol ki ezért minket; azzal, hogy szépírói tevékenységében újra s újra nekünk szegezi a kérdést: az élet utánozza az irodalmat vagy az irodalom az életet - s melyik korszak irodalma melyik kor életét? i SZERELEM ÉS HÓHÉRKÖTÉL - VOLONCS ATTILÁRÓL Nagy Koppány Zsolt „Igaz, ami igaz, nem lehet tudni, hogy mit mondanak majd erről a korról a jövő történészei. De azt hiszem, megismertem az utóbbi időben a világot annyira, hogy ezt mondhassam: azt fogják mondani, amit az éppen hatalmon levő vezetők diktálnak majd nekik” - írja grandiózus nagyregényében Voloncs Attila. Bár a fiatalság nem érdem, és nem is mentség, mégsem hallgathatjuk el, hogy kevesen vannak, akik tizenöt évesen éppen a Tanácsköztársaságról kezdenek el regényt írni, hogy tizenhat évesen be is fejezzék, és a rengeteg intertextus, kaland és izgalom, valamint elképesztő történelmi tudás mellé olyan laza kézmozdulattal fessenek fel egy katartikus drámát, ahogy csak a legnagyobbak képesek rá. Ha ez Voloncs Attila első regénye - márpedig ez -, akkor érdemes a prózaírók. közmondásos érését szem előtt tartani, és nagyon figyelni, mi kerül ki a szerző keze alól a következő években, mert biztosak lehetünk benne, hogy ehhez a könyvhöz hasonlóan komoly, nagyszabású és professzionális vállalkozás lesz az is. Ezeket a sorokat fülszöveg gyanánt, de valójában a laudálás szándékával és lelkesedésével több mint egy évvel ezelőtt vetettem papírra - és Voloncs Attila Virágok esztendeje című könyvének hátlapjára. Hogy változott-e azóta valami? Talán csak annyi, hogy megismertem Voloncs Attila szűkebb pátriáját, iskoláját, tanárainak egy részét, környezetét, amelyből ezt a könyvet lelkezte, és míg egyfelől sok minden érthetőbb lett - kitűnő magyartanár, hírneves és magas színvonalú iskola, irodalomértő és támogató közeg -, a titokhoz nem jutottam közelebb. A titok pedig továbbra is az, hogy miként ír valaki ennyi idősen ilyen regényt. Pontosabban: hogyan tud megírni egy ilyen regényt? Mert az még csak-csak magyarázható, hogy valaki - perverz történelemrajongó lévén! - éppen a Tanácsköztársaság gyászos 133 napját kutatja; az is érthető, hogy egy fiatalember szívszorító szerelmi történetet ír, hiszen mikor, ha nem most?; és az is elfogadható, hogy ez a bizonyos fiatalember ilyen zsenge korban nem bugyuta és elcsépelt szerelmi költészettel, de még csak nem is a rövidségük miatt talán egyszerűbbnek tűnő novellák írásával próbálkozik - hanem regénnyel. Nagy-regénnyel. (Itt jegyzem meg, hogy azóta olvastam Voloncs Attila novelláit is: feszes, átgondolt, működő és kitűnő szövegek mind.) De amikor ez a három - a történelmi érdeklődés, a szerelmi prózászat és a nagyregény iránti, hetykén beteljesíthetőnek érzett igény öszszeadódik és nemcsak sikerrel jár, de egy katartikus könyvet is eredményez... nos, az mégiscsak a csodával határos, tisztelt hölgyeim és uraim! És ezt a csodát nem sikerül, egyszerűen nem sikerül megértenem. Könnyű volna elintézni a dolgot a „csodagyerek” terminus technicuszszal - de olcsó is, nem csupán könynyű. Persze az lenne a legegyszerűbb, ha megkérdeznénk magát az ünnepeltet - de minden tiszteletem mellett... valószínűleg ő sem tudja; és nem is beszélhet, mert éppen elszenvedi ezt a laudációt. Muszáj tehát tovább találgatnunk - de addig is elárulom, miket kérdeznék tőle. Például: És akkor ezt most így hogy, Attila? Továbbá: Mi lesz ebből, iijú mester? Melyik történelmi kor következik? Vagy nem is történelmi korhoz kötődik majd? És miféle katarzist rejt majd az a történet? Van még olyan korszak, amelyik ugyanennyire érdekel? Amelyiknek ennyire utána tudsz olvasni? És ha van, melyik az? És mikor olvashatjuk? Min dolgozol most? Regény alá mész? Mi van a regény alatt? Egyszeri csoda volt? Hol lesz Voloncs Attila húsz év múlva? Megannyi kérdés. De most marad a spekuláció és az érdemek felsorolása. A kötet szerkesztőjeként, bevallom, először értetlenkedve olvastam a könyv elején található, akkor még kissé papírízűnek ható történelmi és filozófiai eszmefuttatásokat. Csakhogy aztán egyszerre élni kezdtek a szereplők, és a történet kulminációs pontján, ott, igen ott, ahol a katarzisnak minden valamirevaló regényben jönnie kell, annak rendje és módja szerint jött a katarzis - de úgy, hogy a fal, a falba csapódó puskagolyó meg a hóhérkötél adta a másikat. Voloncs Attila írásmódszerét, kooperációs hajlamát, szikár eltökéltségét, józan belátással fűszerezett kedves makacsságát, kompromiszszumkészségét, minden újra nyitottságát, de nyakló nélkül minden (szerkesztői) javaslat el nem fogadását, önmagáért kiállását, pompás és visszafogott humorát, öntudatos szerénységét ismerve nem kérdéses, hogy nagy művek vannak eljövőben. LAPSZÁMUNK SZERZŐI Bogdán László (1948) Márai Sándor- és József Attila-díjas költő, író, újságíró Bonczidai Éva (1985) író, szerkesztő Horváth László Imre (1981) író, költő Ilyés Krisztinka (1999) író, költő Kántor Mihály (1974) szakíró Molnár Vilmos (1962) József Attila-díjas író Nagy Koppány Zsolt (1978) József Attila-díjas író, műfordító, szerkesztő Smid Róbert (1986) kritikus, irodalomtudós Szente Anita (1995) író Urbán Péter (1979) író Vörös István (1964) József Attila-díjas költő, író, kritikus, irodalomtörténész IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2019. ár V
