Heves Megyei Hírlap, 2019. március (30. évfolyam, 51-75. szám)
2019-03-23 / 69. szám
2 helyőrség szerkesztőséül terepaszta KÖZLEKEDÉS, KULTÚRA Valamiért indokolatlanul bátor vagyok vezetés közben, és különös előszeretettel oktatok ki másokat. Villogás segítségével, dudálással, ökölrázással, egyéb egyezményes jelekkel, amelyeket mindenki megért, még ha történetesen mondjuk kínai is a másik chauffeur. Egyszer a pofámat megszedi valaki, az már bizonyos, mert mindig akad egy erősebb - vagy egy baseballütő. De nem tehetek róla: annyira fel tud dühíteni a tapló úrvezető, aki szabálytalankodik, vagy a pipogya alak, aki nem a közlekedési viszonyoknak megfelelően vezet, hogy agyvízfelforrás-közeli állapotba kerülök. Kétpercenként. (Valószínűleg el kéne vonulnom egy hegyi barlangba egy évre, és lótuszülésben bogarakat ennem, ha meg akarom érni az év végét.) (Igaz, ahogy öregszem, kicsit nyugszom megfelé, de azért még bőven a közlekedés közben agyvérzést kapók tekintélyes számát gyarapítóm.) Mégis a legjobban azok a barmok zavarnak, akik indexelés nélkül váltanak sávot. Nem tudom, miért. Vagyis de, tudom: ez a bunkóság csimborasszója, a másik teljes semmibevétele, megalázása, Úgyis gyorsabb az autóm, üzeni az arrogáns mocsadék, aki jelzés nélkül bevág eléd, és még anynyira sem tartalak, hogy indexeljek. Majd kitalálod, mi történik, hiszen látod és végignézed. Hülye vagy és lassú. Lassú tetű. (Persze néha én is bevágok indexelés nélkül mások - többnyire az indokolatlanul és bénázva lassan, de zavaróan haladó autók - elé, ám az nem natúr bunkóság, hanem néptanítói munkásságom része: oktatok ilyenkor, kérem, általában az ablakot is leengedem, és felmutatom a középső ujjamat, hogy biztosan átmenjen a meszidzs.) Nem méltatlak semmire. Nem is létezel. Nem is vagy az úton. Senki vagy. Levegő. Nullpont. Na mármost én kidolgoztam egy remek módszert ezeknek a nagypofájú autósoknak a megleckéztetésére. Hiába, a tanárgének. Figyeljenek csak! Miután egy-egy ilyen Lánglelkű Gőg bevág elém pompás kocsijával, elkezdek villogni neki. Egyből persze nem veszi észre, mert arra se méltat, hogy visszapillantson, de én addig csinálom, amíg észreveszi a rohadék. Ez néha percek. Azt látni szoktam, hogy észrevette, mert ilyenkor általában fékez, ideges lesz, karját rázza, mutogat. Ha lámpa mellett egymás mellé érünk, és úgy döntök, még nem ütött a népnevelés órája, a csukott ablakon keresztül ordibál, látom azt is. (Néha ezt a fázist kihagyom. Nézzük meg, mi történik olyankor! íme.) Midőn a következő lámpánál utolérem a kis idegest, szépen mellé állok. (Mindig őszinte csodálattal tölt el, hogy emberek nem gondolnak arra: a következő lámpánál bizony utolérik őket.) Hosszan nézem, ő mereven bámul előre, de én azért csak nézem. Látom, ahogy elvörösödik a feje, mint Feuerstein lovagnak a Szabiban. Még mindig Nagy Koppány Zsolt előre néz, közben kétszázra emelkedik a vérnyomása. Aztán nem búja tovább, és rám pillant. (Vérnyomás: 450.) Nyelve hegyén minden agresszív káromkodás, amit kora csecsemőkora óta hallott, tanult, elsajátított, továbbfejlesztett. Nyakán az erek: dagadnak. Nagyúri mozdulattal, lassú-könynyed dzsentrieleganciával intem ilyenkor: ugyan tekeije már le az ablakot, valamit mondani szeretnék. Majd mondok én neked, te... te...! - ezt látom az arcára írva. (Vérnyomás: 650.) Letekeri, levegőt vesz, ordítani készül (vérnyomás a kritikus ezer tájékán). Ekkor udvariasan megszólalok:- Elnézést kérek, uram (ritkábban hölgyem), igazán nem akartam zavarni a vezetésben... de kötelességem jelezni, hogy a jobb (esetleg bal) hátsó indexlámpája minden bizonynyal kiégett. Nem működik ugyanis. És ez nagyon balesetveszélyes! - emelem fel az ujjam, mint egy doktorbubó. - Ezért is villogtam. A hatást látni kell. De tényleg. A felgyülemlett düh ugyanis sípolva kering, nem tud kitörni, mert a lehengerlő kedvességgel nem tud mit kezdeni: értelmezni sem tudja. Egy dolgot azonban nem lehet ilyenkor: ütni és/vagy ordítani - ennyit még az aktuális hülyebarom is tud. Ezért aztán ellesz a dühü valahol a nagy testben, majd a fuxok közül sivítva és vinnyogva távozik.- Mi...? Ja... Kösz... - nagyjából ezekkel a bonyolult válaszokkal élnek dadogva, én meg elégedetten látom, hogy az egész napjukat sikerült elrontanom.- Igazán nincs mit, szívesen, uram (hölgyem)! Ott segítek, ahol csak tehetem. Fő, hogy biztonságosan közlekedjünk! A viszontlátásra, és kérem, feltétlenül nézesse meg a lámpáját! Elszégyellik magukat a nyomi kis csicskák. És attól kezdve úgy indexelnek, mint a kisangyal, csak éppen zavartan lesunyt tekintettel. Ha újabb lámpánál megállunk egymás mellett, felveszem az amerikai mosolyomat, és felemelt hüvelykujjammal jelzem: ez már döfi, hajtáspajtás! Mire hazaérnek, tízezer kalóriájuk elég a dühtől, és hetekig normálisan vezetnek. Komolyan mondom, fizetni kéne nekem ezért. tarca KALITKÁBA ZART VEREB A nagy ablakon át nézem a sok embert lent a Blaha Lujza téren, szemben az EMKE, oldalt a hatos villamost is látni, ahogy beáll a megállóba, nyílnak az ajtók, kitódulnak az utasok. Ülünk a szerkesztőségi szobánkban, benne a nyolcvanas évek örökkévalóságában, a heti lapindító értekezletre várunk, ott kell majd bemondani, ki mit ad le a jövő héten. A nyugdíj előtt álló, kövér kolléga lovaglóülésben ül az ablaknak háttal, a támlájával előre fordított székén, zsírpapírból parizert eszik magában. Balra lenyúl az íróasztal mögé, a földről literes borosüveget emel föl, műanyag pohárba tölt, iszik.- Ha a világ összes Nobel-díjas tudósát összehívnák, és nagy pénzért megbíznák őket, hogy tegyenek tönkre egy országot, azok sem tudnák úgy megcsinálni, mint ezek - mondja, és tovább eszi a parizert. Igen, nyilván, de most képriporttéma kell, ami érdekes és jól fényképezhető. Valaki azt mondja, keressünk bakteri, amilyenek régen voltak, piros zászló a kezében, sorompó, kutya, tudjátok. De hol van még manapság bakter? Telefonálunk, MÁV, kapcsolnak ide, oda, újabb hívás, újabb, végül megvan. Komárom megye, igazi bakter, kilométerre a falutól, ott lakik a feleségével, kézzel tekeri a sorompót, disznót, baromfit tart a háza mellett. Jó lesz. Talán a zuhogás a legjobb jelző arra a hangra, amit a Lada becsapódó ajtaja ad, ahogy megérkezünk. Zuh, egyik ajtó, zuh, másik. Vasárnap délután van, de ez itt aligha számít, hétköznap is ugyanolyan csönd lehet. A bakter vékony, középmagas, negyvenes férfi, elénk jön, kezet nyújt, tud rólunk, leszóltak a központból, tessék csak nyugodtan csinálni a riportot. Bemehetünk a házba is, hogyne. Meg a ház körül is, csak a sínekre ne menjünk. A felesége bent a konyhában, kedves, mosolyog, szívesen lát minket, olvassa a hetilapunkat. Kérdezem, készségesen válaszol, de tudom, hogy ez még nem használható, mindketten megfelelni akarnak. Fotós kollégám körbejárja a környéket, helyszíneket, szituációkat keres. Sok időt szánunk a riportra, lassan dolgozunk, hogy megszokjanak minket, feloldódjanak, természetesen beszéljenek, viselkedjenek. A következő vonatig bő óránk van, várunk. A bakter és a felesége teszik a dolgukat, egyedül maradok a házban, nézelődöm. Színezett esküvői kép a falon, bútorok a hatvanas évekből, gondosan vetett ágy, kopott szőnyeg, a konyhában sparhelt. A konyhakredenc majdnem olyan, mint a nagymamámé volt Verőcén, rajta a henger alakú, bádog lisztes doboz is olyan. Az asztalon viaszosvászon, négy hokedli körülötte. Mindjárt itt a vonat, kimegyünk, a bakter kiballag a sorompóhoz, leengedi, viszszajön, megáll a ház előtt, tiszteleg a vonatnak. Meglepően nagy zajjal csattog el előttünk a személyvonat, érezni a huzatát, elsőre ijesztő ilyen közelről. Nincs még meg az anyag, ennél több kell, várunk, ténfergünk, próbálok beszélgetni. Visszamegyek a házba, be van kapcsolva a tévé, válogatott-focimeccs megy éppen. Megnézhetem? Tessék csak. Nem éhes? Van egy kis csirkepörkölt. Szabadkozom, de elfogadom, jól is esne, meg a kapcsolatteremtés része ez is, riporterszabály, hogy fogadd el, ha étellel kínálnak, és edd meg, bármit adnak. Hozza az asszony, lepattogzott piros kislábosban, egyben a pörkölt és a nokedli, alumíniumkanállal. Jóízűen megeszem, finom. Nézem a meccset, kipillantok az ablakon, rálátok az állomásra, két hosszú, rozsdavörös salakcsík fogja közre az egyetlen sínpárt, pirosra festett padok mindkét oldalon, a salakon túl akácos. Vékony, rövid hajú lány ül a mi oldalunkon az egyik pádon, ujjatlan nyári ruhában, mezítláb. Október van, nem fázik? Vége a meccsnek, a lány még mindig ott ül. Kimegyek hozzá.- Leülhetek?- Tessék.- Nem fázol?- Nem.- Vonatra vársz?- Nem. Csak ülök és nézelődöm. Kedves, mosolyog, szívesen válaszol. Zöldeskék a szeme. Főiskolára jár, angolul is tanul, de most eljött, messze lakik, nem tudja, hol fog aludni, éhes, az igaz, tegnap óta nem evett. \ A bakternétól kérek egy szelet kenyeret, rosszallóan néz, de azért megkeni vajjal. Kiviszem a lánynak, mosolyog, eszi.- Haza kellene menned.- Jó nekem itt. Lassan, töredékesen elmondja a történetét. Nem titkolja, csak nem tartja fontosnak. Egyedül él, most pszichiátriára van beutalva, onnan szökött meg előző este. Nem hagyhatom itt, nyári ruhában, mezítláb, egyedül. Megfázhat, baja eshet.- El kell jönnöd velem, elviszlek Fehérvárra, a kórházba. Nem tiltakozik. Megvárunk még egy vonatot, ránk sötétedik, mire indulunk. A Bencsik Gábor lány már nem mosolyog, de ellenkezés nélkül beül a kocsiba. Az úton nem szól egy szót sem. A tükörből figyelem, nézelődik, nem látszik szomorúnak. Megtaláljuk a kórházat, útbaigazítanak a portán. A felvételi iroda az alagsorban van, csövek a plafon alatt, neonvilágítás, fáradt, elnehezült, középkorú nővér előtt állunk, határozott, vagy inkább parancsoló.- Kérem a személyi igazolványt.- Nincs. A nővér most először néz rá a lányra, a szemébe.- Nézze meg a zsebeit. Meglepődöm, hogy az igazolvány előkerül, nem is vettem észre, hogy a ruhának van zsebe. A nővér elveszi az igazolványt, papíijai fölé hajol, ír. A lány felpattan, kiszalad, sietek utána, látom, ahogy az ablaktalan, hosszú folyosón szalad mezítláb, eltűnik egy fordulóban. A nővér sietve felkel, beszól egy szomszéd szobába, két nővér jön ki, mennek a lány után. Távolodó léptek zaja, aztán az ellenkező irányból fut felém a lány, úgy látszik, körbe vezet a folyosó. Fut felém, mögötte a nővérek, elfut mellettem, megfoghatnám, de nincs lelkem hozzá. Olyan, mint egy kalitkába zárt veréb, amely veri magát a drótokon. Utolérik, két kaijánál fogva vezetik viszsza, nem ellenkezik. Néz rám zöldeskék szemével szomorúan. Elköszönök a nővérektől, de a lánnyal nem köszönünk el egymástól, nem tudnék mit mondani neki, ő meg mintha már nem is tudná, hogy ott vagyok, bezárult. Biztosan haragszik rám, én meg nem tudom, jól tettem-e, hogy a szabadságból idehoztam. ■j k íTA 1 aaaaaaaBB«| ■ IC Baaaaaaaaal aaaaaaaaaaa Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő), 1 Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca), Szente Anita (szerkesztőségi titkár) • Karikatúra: Könczey Elemér • 1 Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • 1 Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma 1 IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztosegPkmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2019. március \ V $ * > fi v
