Heves Megyei Hírlap, 2019. február (30. évfolyam, 27-50. szám)
2019-02-23 / 46. szám
: mm helyőrség 7 malenkii robot FOGOLYÉNEK A GULAG LÁGEREIBŐL Lőrincz P. Gabriella Amikor 1944 őszén a kisbíró kidobolta, hogy háromnapos munkára kell menni, országot építeni a háború után, még csak kevesen gondolták, hogy más van a dolgok hátterében, de a tragédiára senki nem számított. Az egyik kárpátaljai falu szellemileg fogyatékos lakója azt hitte, azért nem akarják elvinni, mert rossz a csizmája, s mutogatta a szovjet katonának, hogy épp megfelelő a lábbeli, miközben a csizmaszárat verte, kiabálta, hogy „dobre csoboti” (jó a csizmám). Végül ő is útra kelhetett, de a tömegsírig sem jutott el, valahol útközben érte a halál, úgy mesélték, hogy ő járt jobban. Beregszászon összegyűjtötték a férfiakat, innét gyalog indultak Szolyváig. Az akkor még fiatal lányok, ma 80-90 éves nénik mesélik, hallották bent a házakban, hogy nótázva mentek a fiúk, férfiak. Kezdetét vette a magyar és sváb lakosság szándékos kiirtása, néhány napon belül a nóták imádsággá váltak, a vidámság pedig sosem tért vissza azoknak az embereknek a szívébe, akik megjárták a lágereket. Mert nem hívták sem gulágnak, sem málenkij robotnak, ahogyan ma, csupán lágernek. Eleinte a tanult imákat mormolták magukban a foglyok, zsoltárokat énekeltek, később saját szavaikkal fohászkodtak a Mindenhatóhoz. Az imádságokat versekké formálták, később dallamot is komponáltak hozzá, az otthonról hozott népdalok és egyházi énekek dallamai fonódtak össze a lágerballadákban. Egy lelkész ismerőstől hallottam, hogy az intenzív osztályon nincs ateista, az elmondások szerint a lágerben sem lehetett. Ha egy volt fogoly előtt egy hideg napra panaszkodtam, amikor télen -20 fokban dideregtem, csak annyit morgott vissza, hogy a lágerben mit nem adtak volna egy ilyen enyhe napért, s mindezt azért írom múlt időben, mert nem maradt már túlélő. Amikor novemberben a szolyvai emlékpark felé zötykölődünk egy rozsdarágta, fűtetlen iskolabuszon, soha senki nem panaszkodik, akkor sem, ha útközben a busz füstölni kezd, tudjuk, hogy ezt a nagy utat gyalog tették meg azok, akiknek semmi közük nem volt a háborúhoz, egyetlen bűnük a nemzetiségük volt, talán ez a legelcsépeltebb és a legtragikusabb mondata nyelvünknek. Ha szerettünk útnak indul bármilyen céllal, mindnyájunk száját elhagyja a sóhaj: Uram, segítsd haza őket! Mi sem természetesebb ennél a gondolatnál, s ha jól szemügyre vesszük, ez egy ima, ilyen imát rebegtek az anyák, asszonyok, testvérek, mikor 1944 novemberében elindultak a családok férfi tagjai, s pár napon belül hasonló imát mondtak az elhurcoltak: „Uram... segíts haza minket...!” Ezt a címet viseli az Intermix Kiadó gondozásában megjelentetett kötet, amely lágerírásokat, naplórészieteket, leveleket közöl az elhurcoltaktól. A mélységes pokol megjárása közepette születtek ezek az ífások, se verstanilag, se esztétikailag nem felelnek meg egyetlen elvárásnak sem, és nem is azért keletkeztek. Úgy tartják, költőnemzet vagyunk, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy legnagyobb örömeinket és mélységes bánatunkat is képesek vagyunk versekbe önteni, sőt nem csupán képesek vagyunk, hanem egyfajta menekülő útvonalként tudjuk használni a lírát, lelkünk enyhítésére. Napjainkban már terápiás jelleggel is használják az írást, eleinknek ezt nem javasolták, senki nem mondta, hogy írják ki magukból a fájdalmat, lelkűk magától érzett erre késztetést. Az összegyűjtött levelekből és a túlélők elbeszéléseiből tudhatjuk, hogy a kicsit sem emberhez méltó körülmények közepette hogyan születtek ezek a lágerversek. Gyakran írószerszám és papír hiányában fejben írtak. Mint imádságot mondogatták ezeket a szövegeket magukban suttogva, egymást biztatva, fogolytársuk halálakor, a fogságban töltött ünnepek alatt. A szeretett család hiánya, a bizonytalanság és a folyamatos halálfélelem istenhitre kényszerítette a foglyokat, hiszen folyamatos éhezésnek voltak kitéve, miközben megterhelő fizikai munkát kellett végezniük. Kivétel nélkül minden lágerballada fohászkodás. A legtöbb fennmaradt írás tartalmazza az időpontokat és a helyszíneket, ez nagyban segítette a fogolytáborok felkutatását. A Szolyvai Emlékpark Bizottság a mai napig is fáradhatatlanul kutatja és őrzi az emlékeket, karöltve a Pécsi Német Körrel. Nagyon fontos megemlíteni, hogy a sváb foglyok közül néhány túlélő még ma is életben van, a svábság szintén őrzi azokat a lágerénekeket, amelyek fennmaradtak valamilyen formában. 2011-ben emlékhelyeket állított, azonosított és dokumentált a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre azokon a helyeken, ahol elosztó- és gyűjtőtáborok voltak Erdélyben, Felvidéken és Vajdaságban. A lágert túlélők közül többen azt mesélték, hogy könynyebb volt elviselni a szenvedést, az éhséget, a fagyott végtagokat, mikor imádkoztak, énekeltek vagy csak magukban mondták a verseket. Több gyűjtött versből visszaköszön ez az állítás: „...Adjál nekünk, jó Istenünk / Annyi erőt, kitartást, / Hogy hazánkat, nemzetünket / Tegyük újra szabaddá...” (A kolimai magyar rabok hitvallása, 1950 Kolima, Fedák László, Ungvár). Az egyik fogoly, aki maga is emlékezetében tartotta verseit, ezt jegyzi később az oroszországi Potyma városban (Mordvinföld): „Gondolatban írok. / Az őr ide ne lásson?!... / Emlékezetemben / Tartom az írásom.” A rabságban sínylődök szinte életük minden momentumát igyekeztek megörökíteni, sok hangfelvétel, kiadvány, emlékhely őrzi múltunknak ezt a sötét szeletét, de a rabok valós lelki állapotát leginkább talán ezekből a lágerekben született írásokból ismerhetjük meg. Nem ritkán a bántalmazásokat, a meztelenre való vetkőztetés megaláztatását, a motozásokat, az ártatlanok halálát is megjelenítik a lágerversek. A sztálini munkatáborokat i960 januáijában szüntették meg. Számunkra ma már felfoghatatlan szenvedéseket éltek meg ott elődeink, akik őszintén hitték, hogy egyedül az isteni kegyelem tarthatja meg őket és nemzetünket. Levelek és versek az édesanyákhoz, hitvesekhez, gyermekekhez őrzik ma is az igazságtalanságot, s ha valaki arról kérdez, miért fontos erről tudnunk, egyszerű a válasz: hogy mindez meg ne ismétlődhessen újra. 1989 EMLÉKEK NYOMÁBAN Közös időnk 1989 címmel a Magyar Nemzeti Múzeum felhívást tett közzé, melyben arra ösztönzi a látogatóit, hogy válogassák át a padláson vagy garázsban tárolt kincseket-kacatokat, túrják fel a fiókok és szekrények mélyét, és ha találnak olyan tárgyat, amely 1989- hez kötődik, adományozzák azt az intézménynek egy a rendszerváltás idejét megidéző kiállításra. 1989-es tüntetéstranszparensek, kitűzők, fényképek, videók mellett olyan hétköznapi tárgyakat is örömmel fogadnak, mint a korabeli divat kellékei, koncert- és színházjegyek, magnók, kazetták, kártyanaptárak, rockerkabátok vagy emlékbe elrakott eszközök az első McDonald’sből és az első Forma-t-es futamról. A rendszerváltás 30. évfordulójára készülő kiállítás elsősorban az 1989-es hétköznapokra koncentrál, már a gyűjtéssel egy többgenerációs közösségi összefogást szeretne elindítani, ezzel is a nemzeti emlékezetet erősíteni. Az adományozóknak a múzeum lehetőséget biztosít, hogy elmondják a saját történetüket, emlékeiket - ezek a videók bekerülnek egy virtuális, bárki számára hozzáférhető kiállítás anyagába. Nem minden tárgy kerül be a gyűjteménybe, de történetükkel együtt nagyon fontosak a korszak dokumentálása szempontjából. A múzeum számára egy-egy történet is érték, szöveges visszaemlékezéseket, videófelvételeket várnak az I989@mnm. hu címre. A tárgygyűjtés csupán egyik fontos pillére annak az összetett eseménysorozatnak, amelynek szakmai hátterét a múzeum adja, de ahogy a projekt címe is jelzi, a közös idő minél átfogóbb megismerése a cél. Létrehoztak egy közösségi inkubátort: a Magyar Nemzeti Múzeum rotundájában elhelyezett tárlókban láthatók a frissen behozott tárgyak és a hozzájuk kapcsolódó történetek. Az intézmény honlapján folyamatosan bővülő virtuális kiállítást állítottak össze (https://mnm.hu/ hu/kiallitasok/idonk-1989), a Magyar Nemzeti Múzeum YouTubecsatornáján pedig az intézmény munkatársaival készült kisfilmeket tesznek közzé, amelyek a muzeológusok rendszerváltás kori múzeumi munkáját, akkori gyűjtőtevékenységüket, illetve a társadalom minden szegmensét érintő hatalmas átalakulás időszakával kapcsolatos személyes élményeiket elevenítik fel. Elsodort szavak címmel a múzeum munkatársai lexikont szerkesztenek a Kádár-kor mára elfelejtett szavaiból - javaslatokkal, ötletekkel, szócikkekkel bárki segítheti a közösségi szótárkészítést. Hetente frissülő blogot indítottak egy korabeli napló alapján, ez a Memoár 1989. A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára bővelkedik 1989-ből származó felvételekkel az ország jeles alkotóművészei, fotóriporterei, illetve saját gyűjtőmunkája révén. Folyamatosan közreadnak fényképeket abban a reményben, hogy sikerül beazonosítani a képen szereplőket, akiknek kiléte mára az ismeretlenség ködébe veszett. A kampányt az év folyamán begyűjtött anyagból és a Magyar Nemzeti Múzeum saját rendszerváltáskori anyagából novemberben időszaki kiállítás zárja, amely 2020 áprilisáig, az első választás évfordulójáig lesz látogatható. 2019. február IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
