Heves Megyei Hírlap, 2018. szeptember (29. évfolyam, 204-227. szám)
2018-09-29 / 227. szám
íi ohaitas EGY CSEPP HAIVITAS-ífjfnPii' helyőrség Ágoston Szász Katalin 1888. február 9-én egy huszonkilenc éves kezdő politikus így szólalt fel képviselőházi beszédében: „Annyi tény, hogy a magyar könyvpiac el van árasztva idegen művekkel, vegyest jó és rosszakkal, de ezekkel szemben mink van nekünk? Van egynéhány jó és egy sereg selejtes gyermek- és ifjúsági könyvünk. Tényleg, a magyar ifjúsági irodalom szánalmasan szegény.” Ez volt az első alkalom a magyar irodalomtörténetben, hogy valaki az alakulóban levő magyar gyermekirodalommal kapcsolatban elvárásokat fogalmazott meg, kijelölte annak határait, és kerülendő, illetve követendő példákat mutatott fel. A fiatal országgyűlési képviselő politikai pályafutása végül nem lett hosszú életű, de irodalmi tevékenysége ezek után is híven tükrözte a felszólalásában összefoglaltakat: olyan gyermekirodalmat kell írni, amely a magyar kultúrát veszi alapjául, és amely elősegíti az értő olvasói magatartás kialakulását. Benedek Eleket az ősz szakállú, tömött bajszú, kedvesen somolygó Nagyapónak ismerjük, és rá gondolván minden bizonnyal fel sem merül bennünk más kép, mint ahogy falusi iskolák lenyűgözött kisdiákjainak mond mesét, vagy íróasztalánál görnyedve, fáradságot nem kímélve a Cimborát szerkeszti, esetleg egy nyári délutánon hancúrozó unokáival körülvéve a kisbaconi fűzfák árnyékában pihen. Sokunknak meglepő lehet tehát ez az ismeretlen alak, az irodalom iránt elkötelezett, szenvedélyes fiatalember, aki első képviselőházi beszédének témájaként a magyar gyermekirodaimat választja, sorsát politikai kérdésnek és feladatnak tekinti. Pedig az újdonsült képviselő ekkorra már elismert közéleti újságíró, különböző folyóiratokban publikál, hírlapírással foglalkozik, Bródy Sándorral és Vajda Jánossal szépirodalmi lapot szerkeszt, illetve első önálló népmese- és balladagyűjtése, a Székely Tündérország is megjelent már. Egy éven belül elindítja első gyereklapját, Az Én Újságom címmel, majd a Nemzeti Iskolát, valamint a Jó Pajtást, amelyet előbb Sebők Zsigmonddal, később egyedül szerkeszt. Közben kifinomult szociális érzékenységről tanúskodó lányregényeket ír. 1920-ig Budapesten tevékenykedik, majd hazatér Kisbaconba, és fogadalmat tesz, hogy legalább egy évig nem hagyja el udvarát. De ha azt hinnénk, hogy a hazaköltözéssel csendes öregkori napok következnek, és így válik a zászlós ifjúból komótos mesemondó bácsi, ismét tévedünk. A parlamenti beszéd aktualitása Benedek Elek életének utolsó éveire nemhogy megmarad, fokozódik is: már nemcsak szóban és gyakorlatban, de egyre nehezebb körülmények között működik. Tőke nélkül tartja fenn a Cimborát, olvasói leveleket küldő gyerekek tucatjainak válaszol nap mint nap, a Kaláka Társasággal együttműködve a legelrejtettebb székely falvakban is irodalmi és kulturális nevelést folytat, tehetséggondozással foglalkozik, irodalompolitikai kérdésekben nyilatkozik, a székely jogokért harcol, s mind újabb és újabb műveket jelentet meg. Soha nem apadó ereje és lendülete, nyugodt természete, valamint a gyerekek iránti szeretete és elhivatottsága tette, mindenki Nagyapójává, de írói tehetsége és meséinek zsenialitása emelte a nagyok közé. A gyermekirodaimat érintő kérdésfelvetése ma is teljesen releváns, és megfontolandó minden író számára: „A kiadók és írók, legalább nagy részben, úgy látszik, abban a balhiedelemben szenvednek, hogy mi sincs könnyebb a világon, mint a gyermekek számára írni könyvet. Ám én azt mondom - s nem én mondom először -, hogy a gyermekkönyv, az ifjúsági könyv legnehezebb faja az irodalmi műveknek. Ide nem elég erős írói tehetség. A legzseniálisabb író is kudarcot vall, ha tehetségéhez nem járul mélységes mély kedély s mindenek felett: a gyermekvilágnak erős szeretete. Ahnál, ki gyermekkönyv írásába fog, [...] kell, hogy le tudjon szállni a gyermekvilág eszejárásához, kedvteléseihez, s éppen nem felésleges, ha mindezekhez lelkében van még a gyermekekével rokon vonás: egy csepp naivitás.” VILÁGTARTÓ NÉPMESE Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy folyó. A folyón túl egy tisztás, azon túl egy hegy, a hegy mögött egy sűrű erdő. Ha arra mendégélt volna a legkisebb szegénylegény, mint a régi időkben, s beért volna a sűrű erdőbe, a sűrű erdőnek is a legsűrűbbjébe, ahol már nem látni semmit a sűrű sötétségtől, akkor rátalált volna a kacsalábon forgó palotára. Minden bizonnyal átjutott volna a strázsákon, valamiképp bejutott volna a palotába, hogy megmentse a királylányt, és megszabadítsa a királyt a gonosz boszorka átkától. Mostanában azonban, ha egyáltalán még bírná erővel az ilyesfajta, hosszú vándorutat, és ha akadna, aki útba igazítsa - beszélő kút, három öregasszony vagy a róka, akinek enni ad, s jótett helyébe jót várhat -, akkor sem biztos, hogy jó állapotban találná a palotát. Egy alapos restauráció biztosan ráférne. A sűrű erdő mélyén található, kacsalábon forgó palota ugyanis porfogó lett: nem látogatják követségek, nincs benne sem király, sem királylány, csak a pókháló tartja össze. De a legutolsó tornyában a legkisebb szegénylegény rátalálna az Öreg Mesemondóra. Ott téblábol, tesz-vesz, teng-leng, éli napjait az Öreg Mesemondó, az öreg mesemondók közül is az utolsó. Nincs egyedül, a kastélynak ez a szárnya nyugdíjasotthonnak is beillene - a többivel nem tudnak mit kezdeni, ráférne egy újrahasznosítási terv, elhordani is csak azért nem hordták el a környékbeliek, mert nem lakik erre senki más, és megállítani sem lehet a pörgés-forgást, amely még így, berozsdállt, olajozatlan kacsalábon is szédítő. Milyen lehetett hát új korában! Laknak itt még más szerzetek is, bányák törpéi a Kárpát-medence hegyvidékeiről, akadnak tündérek (Tolkient nem olvasták sem a törpék, sem a tündérek), lidércek is unatkoznak itt-ott, Sy ijesztgetik egymást, mert nincs jobb dolguk. A háztartást a három öregasszony vezeti, akiket régen szerencse volt, ha öreganyánknak szólítottunk - most a nyugdíjuk nem sok, beérik a kevéssel is. A vizet a beszélő kútból húzzák, s kisebb vadaskert is akad, itt a róka, a farkas, egy tóban pedig az aranyhal. Egyszóval itt húzódik meg az egész banda. A jeles társaság tagjai lógatják az orrukat, dohogva kapcsolják ki a tévét az esti híradó és az esti mese után. Mese ez még egyáltalán? - kérdezi az Öreg Mesemondó, majd a szakma kihalásán mormog. - Régen minden jobb volt. Minden bizonnyal örülnének a szegénylegénynek, akadna neki talán egy kicsit elsárkányosodott királyleány is, a cipellői ott porosodnak a szekrényben, de nem jönnek már erre se szegénylegények, sem királyfiak, akik felismernék, melyik illik a lábára. Kikérdeznék a szegénylegényt, hogy mi a világ állása, habár ők is tudják, s inkább kártyáznának tovább magukban - ultim van, húsz-száz, kontraparti, legyen betli, rendben, mehet, de ha terített, mégsem játsszuk le, annak nincs sportértéke. Talán már csak a mesepszichológus tudna mit kezdeni a díszes társaság spleenjével, pedig régen ők maguk voltak a pszichológusok, náluk volt a gyógyír a bajokra. Mert milyen élet az ilyen - kihalt a szakma, nincs már rájuk szükség, várhatják a világ végezetét?! Csak olyankor csillan fel a szemük, amikor valahol kinyílik egy mesekönyv, beérik már a 77 magyar népmesével is, s akkor gyorsan mennek színházat játszani a gyermek szeme elé, ugyanis bárhol azonnal ott tudnak teremni az óriás hétmérföldes csizmája segítségével. Szegény óriás csak úgy fért el a kastélyban, ha a lovagtermet és a felette lévő, egykori tróntermet egy helyiséggé varázsolták, amikor kibontották a födémet - hiába, semmi sem ugyanaz már, mint amire kitalálták. Szilvay Gergely Leginkább persze az vidítaná fel őket, ha akadna még a lenti világban, aki nem könyvből mesél, nem olvassa a mesét. Mert például ennek a mesének is az első pár sora barokkosán túlírtnak hat, de ha élőszóban mesélnék, akkor rögtön érezné a hallgatóság, mire jó az ilyesfajta szószaporítás: ahogy halad befelé a szegénylegény a sűrű erdőbe, úgy halad vele együtt a figyelem is, főleg ha egészen halkra vesszük a szót, mire a közepére ér a legény. De hát ki ismeri ma már az ilyen furfangos, szakmai fogásokat! - legyint az Öreg Mesemondó. És szép, szép, hogy gyermekeknek kell megelevenülni még néhanapján, de régen komoly felnőtt társaságok számára is játszottak. Az Öreg Mesemondó vagy valamely kollégája volt a rendező - minden faluban volt legalább egy - s a többiek a színészek. Akkoriban a mesét nem felolvasták, hanem mesélték másfél óra hoszszan, s úgy alakították, ahogy épp ott jónak látták. Leírni a mesét? Az már a hanyatlás kényelmének jele. Hálásak ők a mesegyűjtőknek, de azért haragszanak is rájuk, ugyanis a mese megmerevedik a lapokon. Küldöttséget kellene menesztenünk a sűrű erdő mélyén kacsalábon forgó palotába, kiengesztelni a díszes társaságot. Nem a munkásságukat elismerő kitüntetéssel, hanem csak meg kellene hívni őket ide-oda. Téli estéken, nyári éjszakákon szívesen mesélne az Öreg Mesemondó, a többiek pedig játszanék örömmel, amit mond. Csak hát ma már a téli estéken és a nyári éjszakákon is más elfoglaltságunk akad, nincs annyi időnk, mint a régieknek, pedig ők is örökké dolgoztak. Az eget sem kémleljük annyit, mint egykor a pásztorok, akiknek látniuk is volt mit az égen, hisz az agyukat is járatták a nagy strázsálkodásban, mindenféle meséket ötöltek ki csillagképpé kötve össze a csillagokat, történetekké a csillagképeket. Mit tudtak ők a gö4 * M fcT ■ m u l rögökről?! Volt nekik saját fantáziájuk, nem volt szükségük máséra. S ha bementek a városba, ott is értették az égről szóló históriáikat, mert akkoriban nem zárta még fényburokba a várost a modernitás, nyitott volt még az égre, néztek felfelé is az emberek, nem csak a lábuk elé. Mert ki sejti ma már, hogy a kacsalábon forgó palota az egész kozmoszt felöleli: a forgó palota az éjszaka folyamán körbeforgó csillagos ég, azon belül is a Kisgöncöl, azaz egyik régi népi nevén a Tündérasszony Palotája, ott található a Sarkcsillag, azaz az Ég Köldöke, a kacsaláb pedig az égig érő fa, a világ tengelye, mely az Ég Köldöke felé mutat! A szerencsepróbálók sem kisebb feladatra vállalkoztak, mint hogy oda felmásznak, s lehozzák az égről a csillagot. Egykoron sorba álltak a vállalkozó szellemű szegénylegények és királyfiak, hogy felmásszanak az égig érő fára, fel a palotába. A mesemondók meg az ő történeteiket is felhasználták - hacsak nem ők váltak később mesemondókká. Ma már viszont ritkán akad, aki kicsit kikukucskál a fényburokból, és tettre készen pillant a palota felé. Pedig azt a palotát az forgatja, hogy itt lent, eme kedves árnyékvilágban szükség van rá és a lakóira; hogy szövik még róluk a meséket. Azt a palotát a meseszó forgatja. Azt pedig senki nem akarhatja, hogy végleg berozsdálljon a világ tengelye, s egy éjszaka - hol volt, hol nem volt óvatlan pillanat - utolsót nyekkenjen a kozmosz. 'ODALMI-KULTURAUS MELLÉKLET 2018. szeptember
