Heves Megyei Hírlap, 2018. szeptember (29. évfolyam, 204-227. szám)
2018-09-29 / 227. szám
3ÜÜ7TT-helyorseg 7 Képzőművészét jf * . 1 ‘ . jimp* Ex r '"•"i 1 •« I -_ \ A 1 lírnüiK 1 í 1 --------* Y'jM'm.yjm Amikor először jártam a Zöld Péter játszótéren, még semmit sem tudtam a tervezőjéről, Kő Boldizsárról, de egyértelmű volt, hogy olyan ember találta ki azt a sok csodát, aki jól ismeri a gyerekeket. A színek, az ötletek, a mese dramaturgiája szerint sorakozó játszóalkalmatosságok mind megannyi kihívás a viháncoló gyermekhadnak, és megannyi elképedés a felnőtt látogatónak. Ritkán látni ehhez fogható tisztaságot, amikor ennyire gömbölyű egészet teremt a friss gondolatokat láttató képzőművészet, a mind a népmesében, mind az ácsmesterség hagyományos technikáiban tetten érhető, évszázadokon átörökített népi tudás és az alkalmazott művészet jegyében valóra váltott tervezői bravúr. Kő Boldizsár képzőművészcsaládban nőtt fel (szülei Péterfy Gizella festő- és szobrászművész és Kő Pál szobrászművész], 1998-ban szerzett diplomát a Magyar Képzőművészeti Főiskola képgrafika-vizuális nevelés tanári szakán. Mesterei: König Róbert, Pásztor Gábor. Köztéri szobrain és egyedi képzőművészeti játszóparkjain kívül könyvillusztrációkat készít, számos színházi és bábszínházi díszletet tervez és kivitelez. Mesekertjei, játszóparkjai tükrözik azt a derűt, amely a sárkányt legyőző hősök sajátja. Csapatának tagjai a zenészek, képzőművészek, mesemondók világteremtő játékosságával segítik, hogy ez a több mint harminc mesekert itthon, de Spanyolországban és Lengyelországban is lehetővé tegye, hogy a gyerekeknek élő kapcsolatuk legyen a természettel, a kultúránkat meghatározó szimbólumokkal és azzal a letisztult bölcsességgel, melyből a népművészet és az irodalom ereje is eredeztethető. Lapszámunkat KŐ BOLDIZSÁR mesekertjeiben készült képekkel illusztráltuk. 2018. SZEPTEMBER 17. - SZEPTEMBER 23. Szente Anita szeptember 17., hétfő Megsárgultak a levelei az egyetlen virágzó növénynek a lakásban. Ideje tudatosítani: nincs elegendő fény. Hiába locsolom naponta, a spórolós égő képtelen biztosítani a szükséges meleget, az otthon melegét. Újrahasznosított papírtasakokba csomagolom és elviszem magammal a munkahelyre. A fakó, de még nedves leveleket nem vagyok hajlandó letépni és a szemetesbe dobni, talán csak egyet, esetleg öntözés után. A rálocsolt víz hosszan csordul a „tápanyagokban gazdag” földön, önthettem a kagylóba. Egy levelet mégis letépek, csak próbából, a példa kedvéért. Kibuggyanó vízcsepp, gyönyörű. Ideje hazaindulni. Minden nap más útszakaszon sietek haza, ma épp a Váci utcán. Egy drogériában rúzst próbálok ki, talán egy kicsit szebbnek érzem magam. Drogéria. szeptember 18., kedd Korán keltem, végre elkezdtem egy novellát. Lelkiismeret-furdalás gyötör, mióta szinte minden másra szakítok időt, csak az igazán fontosat hanyagolom, átszűrni önmagam a gondolataimon keresztül. A villamoson megajándékozom magam a havi Kafka-adaggal, hoszszasan a Duna mellett, a Fővám tértől kezdődően egészen a főtérig. Kedd van, szerkesztőségi gyűlés, készül az új lapszám. Ideje flekket számolni. Gyorsan véget ér a nap, de mielőtt lezárnám, egy könyvbemutatóra is elmegyek. Bemutatják az új Kántor Lajos-Láng Gusztáv-könyvet, még rengeteg tanulnivalóm van. szeptember 19., szerda És mit fogok ma ebédelni? Pontosítok, hol fogok ma ebédelni? Bezzeg, amikor még főztek nekem, anya, mama szuperfinom ételei, a nagy fazekas látvány, hmm... Még csak reggel van, és máris ezek a kérdések kolbászolnak a fejemben. Ha főztem volna tegnap, akkor ma műanyag edénykébe hozom a levest, a főételt. Ehetném magányosan a szerkesztőség konyhájában egy hűtő és egy mikrohullámú sütő társaságában. Szuperizgalmas beszélgetésekről maradnék le, soha nem tudnám meg a csupa érdekes titkokat a munkatársaktól, akik mindez idő alatt szaporán fizetnek bankkártyáikkal és a kantinos kajára panaszkodnak. Ma se döntök másképp: velük tartok. Nem laktam jól, de vacsorára készítek lecsót, eszem zsíros kenyeret, s ha kedvem van, még hagymát is vágok hozzá. Hát legyen, fogyasztok nagyvárost, de remélem, én is hozzátehetek valamit, és nem csak ő fal fel engem. szeptember 20., csütörtök Félek a tűtől. A beutaló hetek óta ott lóg az emlékeztető parafán. Általános vérvételi rutinvizsgálatra készülök. Rutinosan izgulok, menekülnék az ilyen helyzetektől és általánosan kijelenthető a végén, hogy mégsem volt annyira borzalmas. Mindenesetre kellett egy kis bátorítás, hogy megváljak a párnámtól, még jó, hogy nem élek egyedül. Sőt, annyira nem, hogy bár ketten lakunk a lakásban, egy titkos család is jelen van. Rendszerint besegítenek, hogy mindig tele legyen a szennyeskosár és a mosogatókagyló. Nekem pedig vigyáznom kell, hogy a belső kagylóm se maradjon üres. Egy újabb könyvbemutatóra látogatok el: A vászon és a dívány találkozása. Ismerkedem önmagámmal. szeptember 21., péntek Lehet különleges egy átlagos nap? Egy olyan igazi rohangálósról beszélek, amikor egyik pillanatban nagyon motiváltnak érzem magam, később csak az édesség miatt vagyok képes elmenni akár a boltig is, aztán úgy érzem, semmi értelme ennek az egésznek. Ilyen volt ez a péntek. Épp a Csillag István-kiállításra vittem el a képanyagot nyomdába, jövő héten lesz, Gyulán. A festék még szárad, tanulságként nekem is ideje lenne megtanulnom, hogy érlelgetnem is kell az élményeket, amiket hónapok óta hajszolok. Minden nagyon gyorsan történik, egyik utazás a másik után, komoly döntések és vissza nem térő pillanatok, még csak a fotókat sem volt időm megnézni, rögtön újabb és újabb készül. De minden itt van nálam, az én batyumban, és majd egyszer, ígérem, ki fog robbanni. szeptember 22., szombat Ma piacnap van, otthon kedden (talán ez is elárul valamit) szokott lenni. Végre aprópénzzel is lehet fizetni, ilyenkor mindig a rajzfilmekben sokat látott vásárok jutnak eszembe. Persze még nem tudom több méterről megállapítani, hogy melyik a tökéletes zöldség, az alkudozás sem megy, és még az M és L tojás közötti különbség sem érdekel. Zavarban vagyok, hogy nem értem, miért hívják itt vörösnek a fehér hagymát és lilának a pirosat, majd ehhez is hozzászokom. szeptember 23., vasárnap Sajnos kiderült, hogy kívül gyönyörű, de belül romlott paprikát és permetezett paradicsomot vásároltam. Ideje kitalálni valami nem itthon ülős programot. Állatkertbe megyünk. Fotózkodás közben egy őszinte mondatot is meghallok: „Anya, látom, hogy milyen szomorú a csimpánz, menjünk innen.” Mi is arrébb kullogtunk, zárásig kihasználtuk az időt. Minket kiengedtek, de csak az egyik kijáraton. Otthon megírtam a naplóm utolsó mondatait is, átolvasva idegennek tűnik. 1 "i: vei -jV ' p U I J , I U.-L- ). i o NEOMINIMAUZMUS Könczey Elemér karikatúrája 2018. szeptember IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET
