Heves Megyei Hírlap, 2018. szeptember (29. évfolyam, 204-227. szám)
2018-09-29 / 227. szám
4 fa roza KINCS MENEKVES Garzó László Esett az eső, éjszaka volt. Az égbe törő épületek tengerében elveszett a lelkem, és csak néha harsant fel egy-egy fényreklám odakintről. A szoba csendes sötétsége ölelt körül. Bámultam magam elé, oly értetlenül: álmom volt. Álmomban messze jártam, azon a vidéken, ahol narancssárga félgömbjével a Titán uralkodik az emberek felett. Láttam, amint alázuhan egy űrhajó, a neve Ikarosz. S ez a név ott visszhangzott a fejemben. Álmomban tisztán láttam, és mindent átéltem, a becsapódást is. Beleborzongtam. Ők meghaltak, s kiáltásukat elnyelte a végtelen, e távoli világ. Kék fények táncoltak odalent, magukhoz ölelték őket a lények a Kraken Mare mélyének poklában. Mert a végtelen metánóceánban ott rejtezett valami... A nevem Jason, és számomra nincs megnyugvás. Másnap csak álltam ott az üveglemezek alkotta Infodómban, fejemben az álommal. A tükröződések ravasz leplet fontak körém, hogy elrejtsék a világ igazi arcát. Aztán egy fiú állt meg mögöttem.- Követsz engem? Neved is van? - kérdeztem rápillantva.- Miért olyan fontos az? Futólag találkoztunk már párszor...- Nem akarom, hogy egy fantom légy - vetettem ellen.- Pedig lehet, hogy az vagyok - súgta oda. - Talán így rejtve maradok a világot álmodó mesterséges intelligencia lelke elől.- A dzsekiden a cég lógója... - vettem észre. - Mit tudsz a Titán körül folyó dolgokról? - szegeztem neki a kérdést.- Mit tudnék? - vonta fel a szemöldökét a srác. Ellenkezni próbált.- Rosszul hazudsz! Vagy csak hülyének nézel - duzzogtam.- Tudom, üzent neked a Titán, álmok képében uralja a tudatod, mint ahogy eluralta azokét is, akik az űrállomáson felügyelték a metánkitermelést. Lehet, hogy eljött az idő, hogy fény derüljön arra, amit az Ikarosz mondani akar...- Te honnan tudsz erről? - lepődtem meg. A fények és árnyékok alkotta minták mintha szerteszét szóródott szellemek lettek volna.- Már 2030-ban is észleltek az űrszondák egy különös rádiójelet, de akkor nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget. A Titán mágneses anomáliáinak egy megnyilvánulásaként értelmezték. Aztán később már úgy vélték: a jel, amelyet fogtak, elveszett lelkek kiáltása... - ecsetelte rezzenéstelen, közönyös arccal. - Véleményem szerint a lezuhant űrhajó legénységének utolsó segélykiáltása volt. Talán még ma is a mélyben lebegnek valahol... - folytatta különös pillantásokat vetve rám.- De hát ki élhette ezt túl? - kaptam fel a fejem.- Mindenki meghalt. De mégis, furcsa dolgok zajlanak. A metánbegyűjtést felügyelő állomáson dolgozókat különös villanások kínozzák, melyek megmagyarázhatatlanok, s lassan megőrülnek tőlük. Most pedig téged is utolért... a maga teljességében megvan benned, csupán képtelen vagy felidézni. Csak részletekre emlékszel.- Az éjszaka tisztán szólt hozzám az egyik áldozat - folytattam.- Azt mondta: ments meg...- Ez felettébb különös - gondolkozott el a srác.- Valami élet van odalent... Tudom, bizarrul hangzik, de mintha ennek köze lenne az egészhez, mintha...- tűnődtem el, kifelé bámulva az Infodóm üvegpaneljén. Az üveglemezeken túli világot a roppant város sziluettje uralta. Az eső pedig csak szakadt, gőzölögve gomolygott a felszálló pára.- Én valójában pszichológus vagyok - kezdte a vallomását. - Volt időm és alkalmam tanulmányozni a dolgokat, a jelentéseket. Mert egyesek tudják ezt a titkot már régóta... Jól sejted, Jason, a lezuhant Ikarosz legénysége élet és halál között van negyvennégy év óta.- Mondd tovább. Ez érdekes! - biztattam. Tekintetemet szinte beléfúrtam.- Tényleg élet van odalent a mélyben. Egy különös ökoszisztéma, mely a folyékony metánóceánban létezik. Van ott egy faj, mely olyan, mint az anyaméh, képes újjáteremteni és életben tartani...- Az űrállomásról jöttél? Most hogyhogy itt vagy? Még tart a sztrájk, nem?! - próbáltam fogást találni rajta.- Igen, de eljöttem. A segélykérés nekem is megsúgta, hogy mentsem meg azokat, akik negyvennégy éve lebegnek a mélybe zárva, s talán új élet után sóvárognak. Ez túl nagy teher. Mert engem is megszólított a suttogás, az álom, nem csak téged. Sőt, engem és a bányászokat előbb, mint téged.- Az Ikarosz legénysége... Megváltás lenne a halál a számukra... - tűnődtem.- Miért pont most kezdenek megőrülni a metánbányászok?!- Én inkább azt kérdezném a helyedben, hogy mi közöd neked ehhez. Egy darabig csendben voltam. A nagy hologramkijelzők folyton villantak, ezernyi színnel festve meg a felületeket. Az Infodóm kijelzői a sztrájkról tudósítottak, amely miatt akadozott a metán szállítása. Már több napja meg kellett volna érkeznie a legutóbbi tankhajónak. Az erőművek tartalékai még kitartottak, de az energiaellátás biztonsága veszélyben forgott további sztrájk esetén.- Megtagadták a kötelességüket, hogy a Földre továbbítsák a lebegő, óriás automaták által kiszűrt metánt, mert az őrület mindennél szörnyűbb - emlékeztetett a srác.- Álmodom néha minden ok és összefüggés nélkül, s az álmom kevés felidézhető képe közt te is szerepelsz... - derengett fel nekem. - Az előbb azt mondtad, nem tudom a teljes történetet... Miért? Az hogyan szól? ' - Talán van bennünk valami közös. Valami a lelkünket a Titán sötét poklához kapcsolta, s többé nincs menekvés...- Ezek az emlékek az Ikaroszról megtörténtek velünk - jött a felismerés. - Ott voltunk mindketten az űrhajón, amikor lezuhant... Egy előző élet eseményei. Másként hogyan volna lehetséges? - ejtettem ki tétován.- Lényegében igen... - ismerte el a srác.- Az a különös élőlény az oka. Életben tartott kettőnket, helyesebben élet és halál határán. A mentőexpedíció valahogyan ránk talált... Majd néhány évvel később reorganizáltak bennünket, de nem felnőtt testbe, hanem egy újszülöttébe. Amikor kezdtek megőrülni a kitermelőmunkások, sejtettem, hogy mások is vannak még ott az egykori legénységből, s mikor megjelentek a fejedben a képek, már tudtam, hogy visszatértek az emlékek... Elképedtem.- Mutatok valamit - vigyorodott el a srác. Egy kristálypanelt vett elő, és elindított rajta egy videófájlt. Meglehetősen hátborzongató volt a felvétel: egy nagy termet mutatott, melyben üveghengerek álltak, s ezeket valami áttetsző folyadék töltötte ki. A folyadékban az a különös faj lebegett, mely a Titánon él. A tartályhoz kábelek kapcsolódtak. Sokáig álltam ott szótlanul, csak bámultam a kijelzőn azt a valamit. Semmihez sem volt fogható.- Víz és ammónia, valamint más szerves anyagok alkotta keverékben él. Teljesen körülvett téged, amikor megtaláltak. Van egy öblös része ott a hosszú farok töve fölött, / az kitágul, s magába fogad. Majd hat köldökzsinórszerű csáppal csatlakozik az emberi testhez, talán DNS-t is kivon. Innentől kezdve a lény és a test között szimbiózis épül ki. Ez a teljes igazság. Megborzongtam a látottaktól.- De mit akar ezzel elérni ez az életforma?- Nem tudni. Talán az evolúciójának egy új fokát keresi... - találgatott.- Miért kerestél meg, és tártad elém a titkot?- Hogy figyelmeztesselek. A világ tetteit álmodó gép keres minket, figyelme talán máris rád terelődött. Magának akar, mert vonzza őt az idegen lény. A gép és a lény álmai összecsengnek. Keresik és vágyják egymást makacsul... - felelte a srác és elindult. Elvegyült a folyton kavargó tömegben. Magamra maradtam. Tudtam, szavai nem sok jót jelentenek, ő is menekül, és névtelenül bujkál a rendszer elől, s ez lesz az én sorsom is. De csupán magunkat ámítjuk, mert a rendszer folyton figyel, elbújni előle lehetetlen... LAPSZÁMUNK SZERZŐI Ágoston Szász Katalin (1996) irodalomszervező Bonczidai Éva (1985) író, szerkesztő Garzó László (1982) író Kántor Mihály (1974) szakíró Petrozsényi Nagy Pál (1942) író Szente Anita (1995) író Szilvay Gergely (1983) újságíró IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2018. szeptember
