Heves Megyei Hírlap, 2018. július (29. évfolyam, 151-176. szám)

2018-07-07 / 156. szám

helyőrség 2 aror AZ ISKOLAKULTÚRA ÉS A SÉD Bonczidai Éva HÁLÁS UTÓKOR Könczey Elemér karikatúrája A folyóiratokat és a hozzájuk kötődő műhelyeket bemutató sorozatunk­ban most két lapot ajánlok az olva­só figyelmébe. Látszólag nincs sok közös a két kiadványban, hacsak az nem, hogy mindkettő Veszprémben készül, és mindkettő kötődik Géczi Jánoshoz is - az Iskolakultúra című folyóiratnak ő a főszerkesztője, a Séd patak nevét viselő lapnak pe­dig szerkesztője Demel Eszterrel, Gopcsa Katalinnal, Ladányi István­nal és Perlaki Claudiával együtt. Mindez azonban nem belterjesség­gel magyarázható, hanem egy város nyitottságával és egy alkotó sokrétű elhivatottságával. Az 1991-ben alapított Iskolakul­túra az évek során komoly szakmai fórummá vált, haszonnal olvashat­ják azok az iskolák és pedagógusok, akik szerint a szakmai igényesség része, hogy ismerjék a korszerű szaktudományosság irányait, illet­ve hogy ők maguk is reflektáljanak a magyar pedagógiai kultúra ala­kulására, a korszerű oktatás kihí­vásaira. A folyóiratot elsősorban a lelkesedés, a hivatástudat és a kö­rülötte létrejött szellemi közeg él­teti. A kiadvány e nyártól a Szegedi Egyetem BTK folyóirataként műkö­dik tovább (a honlapja éppen ezért frissítés alatt van, de az archívum elérhető). A Gondolat Kiadónál jelentek meg az Iskolakultúra-könyvek is, melyek hiánypótló, friss, precíz szakmaisággal járják körül az ok­tatási módszertan vagy a pedagó­giatörténet egyre nagyobb hatókö­rű kérdéseit a szociológia, az etika és politika fogalmaitól kezdve az antik nevelés vagy a filmolvasás metódusain át a digitális átállás kihívásaiig. A Séd viszont egy lokális ese­ményekre reflektáló kritikai lap. Ugyanis Veszprém azon kevés vá­rosok egyike, amelyeknek az iz­galmas kulturális élet mellett az is megadatott, hogy vannak, akik értő szeretettel figyelik ezt a zsongást, melyet az intézmények, szerveze­tek és lelkes rendezvényszervezők kínálnak a helyi közönségnek. A Séd tehát minden páros hónap első hetében nemcsak összegzi az elmúlt időszak történéseit, hanem értékes reflexiókat, méltatásokat, kérdéseket vagy bírálatokat fogal­maz meg a látottakról. Ráadásul igen nagy rálátással szemlélődik mind a műfajokat, mind a felvonul­tatott témákat illetően. Legutóbbi lapszámának szerzői között példá­ul egyaránt találunk középiskolai tanárt, egyetemi hallgatót, kriti­kust, művelődésszervezőt, jogászt, történészt, drámapedagógust, írót, szociológust, zeneszerzőt, karna­gyot, orvost, művészettörténészt, régészt, építészt és nyugalmazott főkertészt. Ez a csupán foglalko­zásokra szorítkozó felsorolás- is mutatja, milyen összetett az a kö­zösség - egy város értelmisége és érdeklődő közönsége -, akiket illő megszólítani, ha könyvbemutató­kat, kiállításokat, színházi évadot, koncerteket, hangversenyeket vagy fesztiválokat szervezünk. Külön öröm, hogy ez a közösség nemcsak nyitott érdeklődéssel vesz részt a kulturális eseményeken, hanem késztetést érez vagy veszi a fárad­ságot, és maga is hozzájárul ahhoz, hogy ne maradjon visszhangtalan mindaz, amit a művészet itt látha­tóvá tett. És ezen a ponton ér össze igazán az Iskolakultúra és a Séd szellemi­sége: mindkettő úgy szakmai, hogy nem eltartott kisujjú, összevont szemöldökű, hangzatos elméleteket pufogtató szövegeket vonultat fel, hanem életszerű tapasztalatok és szempontok mentén, emberi gon­dolatokat és érzéseket tesz érthető­vé és továbbgondolhatóvá. Például külön öröm a Sédet olvasva részévé válni a május végi, A tánc fesztivál­ja - XX. Országos és Nemzetközi Kortárs Összművészeti Találkozó előadásainak, a szerzőkkel együtt gondolkodni el az emlékezet vagy az emberi kapcsolatok működésén, a szépség és a furcsaság sokfélesé­gén, az elhallgatások és a kimondá­sok problematikusságán. Például Bartuc Gabriella épp az említett ta­lálkozó kapcsán egy igen összetett jelenségre reflektál: „Vannak-e még tragikus hősök, vagy már régen ki­haltak, és tényleg a manipulált mel­lékszereplők korát éljük, akiknek semmiképpen sem lehet tragikus életük, legfeljebb tragikomikus, mert kisszerűségükben már-már humoros még a mérhetetlen szen­vedésük, rettegésük és pusztulásuk is? A XX. Tánc Fesztiválja előadá­sainak tükrében elvétve akadnak még antigonék, Orpheuszok és eu­­rüdikék, hogy emlékeztessenek bennünket a nagy és tiszta emberi érzésekre, ám az alkotók többnyire nem hisznek már olyasmiben, mint az igazságos világrend vagy a tra­gikus hős erkölcsi nagysága. Leg­feljebb csak szülő anyák képében mer fájdalmukban sikoltozó nőket mutatni a koreográfus. Különben minden súlyos érzés gyanús a mai színpadon.” Ez a rövid összegzés tisztánlátása okán hatalmas fel­kiáltójel - megfontolásra érdemes! tarca SZELES PALETTA Kaptam egy oklevelet. Napra pontosan egy hónappal ezelőtt, a könyvhét nyitó­napján. Szívesen írnám, hogy a könyv­heti sokadalomban, netán forgatagban, de bármennyire is többen voltak, mint az négyzetméterenként egészséges lepne, a mangalicafesztiválhoz, a pálinkaünnephez, a kolbászseregszemléhez, a disznósajtna­pokhoz, a lecsófalóversenyhez vagy az in­gyenes népszerűzenekar-koncerthez képest mégis igen gyéren. A lényeg, hogy kaptam egy oklevelet ősz hajú ismerősömtől, aki kis hazánk déli végeinek operettrajongó­it évtizedekkel ezelőtt egyesületbe terelte, hogy attól fogva együtt rajongjanak, mert együtt állítólag még rajongani is jobb, mint magányosan. A130 grammos papíron piros betűkkel nyomtatva ott állt, hogy Oklevél, s kicsit lejjebb, feketével nyomtatott szöveg alatt, ugyancsak pirossal a nevem. Vége­zetül egy mondat, mely hírül adja, hogy az egyesület megbecsül engem. Szép gesztus, ez tagadhatatlan. Az okát nem ismerem. Persze nem kell mindennel tisztában lenni. A világegyetem a maga teljességében kiis­merhetetlen. Sőt. A maga részleteiben is. A könyvhéten egyébként számos oklevelet adnak át. Többnyire nem úgy, ahogyan ne­kem, a tömeg szélén, teszkós nejlonzacskó­ból előhalászva, mondván, tessék, ez a tiéd, mindenfajta magyarázat nélkül, miközben az apropót talán maga az adományozó sem ismeri - sokkal inkább nagy dérrel-dúrral, mondjuk egy színpadon, ünnepélyesen. Né­melyik átadás-átvétel valóban ünneplést is érdemel. Mások inkább kérdéseket generál­nak. Például: Keskeny e hazában egyre terjednek az irodalmi pályázatok. Mondhatni, gomba­mód szaporodnak. Évfordulókhoz, érzések­hez, fogalmakhoz kapcsolódóan vagy csak úgy, szabadon. Sokan azt ígérik, a beérkező művek közül az arra érdemeseket antoló­giába rendezve megjelentetik. S többnyire nem is rest a pályázat kiírója, tényleg így cselekszik! A forrást kétféle módon terem­ti elő: vagy a helyi önkormányzattól szerez rá támogatást (egy 30-40 szerzős antológia a családtagokat és a barátokat is számít­va több száz főt szólít meg, akik nagyrészt választópolgárai az adott helységnek, tá­mogatni őket tehát politikai bölcsességre és előrelátásra vall), vagy az arra érdemes szerzőket pumpolja meg. Utóbbi esetben minden pályázó érdemesnek találtatik az antológiában való megjelenésre, hiszen minél többen vannak benne, annál több a bevétel. Előbbi esetben hasonló a helyzet: minél többen jelennek meg a kötetben, an­nál többeket érint a támogatás, annál ered­ményesebb a politikai marketing. Mindkét eset fölvet ilyen-olyan aggályokat. A máso­dik módszerre nem mellesleg vállalkozások épülnek. Eme üzleti célú kezdeményezések recept­je a következő: (1.) írj ki irodalmi pályázatot bármilyen témában! (2.) Valamennyi pályá­zótól válassz ki egy-két-három-négy írást, (3.) tudasd velük, hogy ezeket olyan szín­vonalúnak találták az ítészek, hogy nyom­tatás után kiabálnak, egyúttal (4.) közöld az érintettekkel, hogy a pályázatra érkezett művek szigorúan rostált legjavából kiadan­dó válogatáskötet nyomdai költségeihez ennyi-annyi ezer forint hozzájárulást kell kérned, mert önerőből nem lehet ebben az országban igazi szellemi értéket képviselő könyvet kiadni, ebben az országban ugyan­is a kultúrát nem támogatják, illetőleg csakis a bennfenteseknek osztanak, akik a feltörekvő tehetségeket minden erejükkel próbálják az ismeretlenségben tartani, ne­hogy a mélyben lávaként bugyogó, kitörni készülő talentum elsodorja őket a föld szí­néről. (5.) A pályázók szinte száz százaléka fizetni fog, mint a katonatiszt. Ennyi-annyi ezer forintot. Amiért cserébe kap egy tisz­teletpéldányt és egy oklevelet, ünnepélyes keretek között - művelődési házak világot jelentő deszkáin, könyvtárak rendezvény­­termeiben, akár még könyvheti események központi színpadjain is. Mivel azonban a család nagy, minden szerző vásárol még vagy tucatnyit az elkészült könyvből jó borsos áron, s dagad a keble, amikor muto­gatja benne a nevét és a művét. A pályázta­­tó-kiadó nemkülönben elégedett, miközben bezsebeli a pénzt. Voltaképpen mindenki boldog. A pályáztató-kiadó a pénztárcája dagadásától, a pályázó-szerző attól, hogy a nevét nyomtatásban láthatja ország-világ. Mondhatnánk, nincs itt semmi baj, min-Bene Zoltán denki örül, mindenki elégedett. Mondhat­nánk - mégse tegyük! Hiszen a heroinista és a díler is egyaránt elégedett és boldog a herointól, amit előbbi vásárol utóbbitól, mégsem tekintjük etikusnak és rendben lévőnek a tranzakciót. S bár itt nem olyan jellegű egészségkárosító tevékenységről van szó, mint a kábítószer-kereskedelem, bizonyos értelemben nagyon is hasonló üzlet zajlik. Hasonlóan kártékony. És itt is kizárólag az egyik fél jár jól. Néhány évvel ezelőtt volt szerencsém meghallgatni, ahogy egy efféle válogatáskö­tetről mesélt az egyik szerző. A buszon. Igen bő lére eresztette a mondanivalóját. Láttam is a könyv egy példányát a szóban forgó hölgy kezében. W. község toliforgatóinak novelláit, verseit tartalmazta. Legalább­is amit a w.-i ítészek novellának, versnek ítéltek. A szerző, akinek szómenését hall­gattam, következetesen spalettaként em­legette az antológiát. Azt állította, a címe: W.-i spaletta. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy W.-t olyannyira jellemez­hetik az ablaknyílásra ráhajtható deszka­táblák, hogy ezt a jellegzetességet érdemes egy helyi érdekű irodalmi antológia címéül választani, ám elég volt egy ferde pillantást vetnem a kötet távolról sem esztétikus fe­dőlapjára, hogy megállapíthassam az s betű hiányát. Ettől függetlenül széles palettáját nyújthatja a könyv W. tollnokainak, gon­doltam. Feltételezésem alighanem megállja a helyét... ■j t, ! aaaaaaaiiB« 1 IC aaaaaaaaaS ■ r 1 - ■ ■ 1 miaaaciaekaaiRB* )UArtT-MC0tNCilTtHfTSt«aOND02Ó NONPROFIT KFT. BB HÜB Bi BB MB Hi 1B Bi BB Főszerkesztő: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Bonczidai Éva, Farkas Wellmann Endre, Nagy Koppány Zsolt, Orbán János Dénes, Pál Dániel Levente, Szente Anita, Zalán Tibor • Karikatúra: Könczey Elemér • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nódai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma r IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztosegakmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2018. július o >

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents