Heves Megyei Hírlap, 2018. július (29. évfolyam, 151-176. szám)
2018-07-21 / 168. szám
helyorseg 7 essze A KÖNYVTÁR GONDOLATAI A KÖLTŐBEN MakkaiÁdám Vörösmarty Mihály címére Terra, Pszychoszféra Időkoefficiens: A. D. H.— 3000 Kedves Kolléga Úr, elnézést, amiért nem szólítom Nemzetes Uramnak, s levelem nem Pest-Budára, a Bajza utcába címezem. Fogalmam sincs ugyanis, hogy érvényesek-e még ezek a koefficiensek. Többször is pusztító tűzvész áldozata lettem; legemlékezetesebb ezen részleges megsemmisüléseim közül a hírhedt alexandriai eset. Most szinte kedvem volna megkérdezni Szophoklészt, Euripidészt, vagy magát az Ön egykori anyanyelvén európai viszonylatban is oly kivételes tökéllyel hozzáférhető Arisztophanészt: voltaképp hány művük is veszett oda a fenti, Ön által is nyilván számontartott kitetveztetésem alkalmából? De nem kell feltétlenül zavarnunk őket; azt hiszem, ketten is megértjük egymást. Számos, még az Ön földi életében is, most is égetőnek tűnő kérdésre tartozom (több mint száz éve! Ó, a szégyen!) valamiféle válasszal, hogy mondattani szerkezeteim és szavaim nem egészen az Önéi, de Önnek nem okozhatnak gondot levelem azonnali megértésében, mint ahogyan az Ön kortásai is azonnal megértették a Zalán futását, jóllehet, tele volt az a széphalmi szóverde legújabb csengéseivel. De hogy a lényegre téijek: léteztem én már alexandriai megtestesülésem előtt is szétszórt, kusza papirusztekercseken, sőt, az igazat megvallva már jóval az egyiptomi hieroglifák vagy a sumér ékírás feltalálása előtt is. Történetem voltaképp az Ön elporladt hüvelykujjának egy szénatomjából is rekonstruálható volna, mely a lehetséges (ám gyakorlatilag végtelenbe vesző) permutációk és variációk végrehajtása után talán épp e nyomtatott lap papirosának egyik cellulózsejtjében néz szembe Önnel. Magyarázatom (és mentségem) minderre csupán az, hogy én vagyok Az Abszolút Könyvtár. Mint ilyet, neveztek már sok mindennek a teozófusok és antropozófusok AKASHA KRÓNIKÁJÁ-tól kezdve, (mely az Ön által azóta bizonyára megismert és megkedvelt James Joyce Ulyssesében is felbukkan Blum úr agymenéseinek könnyedén elejtett mellékmagyarázataként); a Tudósok Kövén át „Arisztotelész Almamagjáig”, az almamagig, amelyben a jövő almafaligeteinek kibogozhatatlan ősterve a merőben virtuálison jóval inneni valószínűséggel benne foglaltatik... Azt persze, hogy ebben semmi „új” nincs, a görögök, nemde úgy mondták, hogy ouden néan hypo tón hélion, amit érdemtelen követőik, a latinok nihil nóvum sub sole-val fordítottak „nincs semmi új a nap alatt”-tá. Csakhogy azóta magáról a Napról alkotott fogalmak is módosultak, ilyeténképpen: az energeia nem feltétlenül marad meg, hanem közismert átalakulásai fölibe - oszlik is. Miközben egyetlen „valóságos” formám (értsd: tapintható-olvasható könyveket tartalmazó könyvtárépület) sem tartalmaz egyetlen véglegesnek tekinthető elméletet sem a világűr rendszeréről, annyit (nagy általánosságban) mindenki elfogad, hogy a) a világegyetem valószínűleg véges, de b) állandóan tágul, c) átmérője fényéveket alkalmazó egyenletekkel absztraktul kifejezhető, és d) az anyag-antianyag elmélet az úgynevezett quazárokkal kapcsolatban legalább olyan valószínű, mint történelmi előfordulásaim egyik legismertebb formájában, A KÖNYVBEN, a Teremtés címszó alatt számontartott gyorsírásos allegória, a gyermekek és alacsony kultúrszintű népek számára. De elnézését kérem, amiért elkalandoztam a metafizikába, hiszen személyre szóló levelet írok Önnek, az írónak, költőnek és gondolkozónak, aki (Föld-években kifejezve) A. D. 1850 táján pest-budai megtestesüléseim egyikébe lépve azon elmélkedett Hamlet rímtelen jambusaiban, hogy ment-e a könyvek által a világ elébb, ha míg nyomorra milliók születtek, néhány ezernek jut csak üdv a földön. Korára jellemző (mondjam, hogy romantikus?) ismeretelméleti dualizmussal más írásaiban fajtáját, az úgynevezett Homo sapienst félig állatnak, félig angyalnak jellemezte; őrült sárról és Isten-arcú lényről beszélt. Az Emberek című, s azóta nemzeti irodalmában a pesszimizmus csúcsteljesítményének tekintett versében fajtáját, Iason és Medea után szabadon, sárkányfogveteménynek nevezi, mely „midőn azt hinnök tanúi, nagyobb bűnt forral álnokúl.” Bennem (vagyis Az Abszolút Könyvtár egyik változatában) űzött gondolatait azonban mégis az Önre oly jellemző „mégis” szinte korai egzisztencialistának is nevezhető „hősi pesszimizmusával” záija. Hiszen oda lyukad ki, hogy jóllehet keserű levében forgó bolygóján a „dicsők és hatalmasok” különböző korokban különböző rögeszméktől tüzelve „az Isten képét szíjjal ostorozzák”, a teendő mégis az, hogy küzdenie kell ereje szerint a legnemesbekért, céljait olyan magasra téve, mint lehet, hogy a szellemharcok tiszta sugarában, mikor megtér ősei porához, mindezt jó mulatságnak és férfimunkának tekinthesse. Nos, engedelmével, gratulálni szeretnék. Sokan taposták már fiókvállalataim elkopott padlóit világszerte levéve poros polcaimról egy-egy ásatag kötetet, de kevés Homo sapiensről tudok a jeles Blaise Pascal és a talán még jelesebb Albert Camus kivételével, aki olyan messzemenő őszinteséggel és bátorsággal faggatta volna - nos, nem a könyvtárat, vagyis Engem, hanem önmagát. Kedves Vörösmarty Úr! Remélem, nem veszi rossz néven ezt a kitanításnak tűnhető elkésett levelet, ezt a fonák kis lábjegyzetet egyik valamikori kézzelfogható épületem egyik kézzelfogható kötetének párszáz nyomtatott sorra rúgó szövegéhez. Szíves engedelmével: Nem Ön gondolkodott Énbennem, hanem (természetesen) megfordítva; az én egyik térben és időben konkretizált mellék-variánsom észlelte önmagát Vörösmarty Mihály biológiai személyének akkori (tehát véges) tudatában. Ez más szavakkal kifejezve azt jelenti, hogy Ön, kedves Vörösmarty Úr, csupán az ÉN egyik megjelenési formám volt az adott terrestriális évek időtartalmára. Mindazok az „őrült sarak” és „istenarcú lények”, akikről túlélő honfitársai érettségi tételekké merevült örök ámulatára oly kivételes tökéllyel szólani vállalkozott, nem egyebek, mint az ÉN (röstellkedve ismétlem: AZ ABSZOLÚT KÖNYVTÁR) polcokra és alpolcokra, áttételesen peföig katalóguskártyákra letéteményezett egyedi megnyilvánulásai, mint ahogy (fent vázoltak lapján) Ön is (Arannyal, Petőfivel és Tompával együtt, de Einsteinnel és Max Plánokkal is) csupán az én vidéki mozgó kölcsönkönyvtáraim egyike. Nagyon kérem, Vörösmarty Úr, szemében imént felcsillant sértett büszkeségét most ne váltsa zavart szégyenkezésre, és ne temesse nemes ívelésű homlokát a tenyerébe. Mindez nem az Ön hibája, nem tehet róla. ÉN, VAGYIS AZ ABSZOLÚT KÖNYVTÁR vagyok a világ szűkülve táguló (azaz tágulva szűkülő), önnön létét meghatározó (vagyis önnön léte által meghatározott) tudata. Sem előre, sem hátra nem viszem (mert nem viHETem) a világot, Isten képét a nagyok és dicsők szíjjal ostorozzák-e, vagy éppen ellenkezőleg, (ha sebtiben emancipált kisebbségről van szó) a panasz jogán a nemrég szíjjal ostorozottak önnön kezükbe veszik az ostort, ők maguk válván a nagyokká és dicsőkké, ezeket semmiképpen sem én döntöm el. LÉNYEGEM a tökéletes passzivitás, amely - mutatis mutandis - a tökéletes (mert viszszavonhatatlanságánál fogva nem megbánható) aktivitással egyenértékű. Polcaimon tehát a csillagászat továbbra is vak koldusasszonyok condráin fogja mérni a világokat, míg az őrültek ágyain bölcs fejek fogják álmodni a jobb jövő különféle változatait. Pascalt és Camus-t említém az imént, de ez még nekem sem ad jogot arra, hogy a Csongor és Tünde szerzőjének orra alá dörgöljem, hogy plus ga chatozás, annál több az ismétlés... hogy nge, plus ga chqnge, plus c’est la mérne chose. Hogy eme fintoraforizmának „könyvtári bizonyítékai” és „könyvtári ellenbizonyítékai” is vannak, azt gondolom, most már említenem sem kell az elmondottak után. Oly kivételes képességű ember, mint Ön, Vörösmarty Úr, tulajdonképpen sokkal többre érdemes, mint hogy egy szemmel látható, s lábbal taposható padlózató könyvtárban egy bizonyos (az Önök koordinátái szerint) mérhető időben „gondolkodott” légyen. Hiszen már magától rájött, hogy spekuláció helyett egészen másról van szó... tudja, a verse végén. Most, hogy a Második Kétezer Éves Világterv keretén belül az anyagi értékek beruházási időszaka egyre gyorsabban végéhez közeledik, átnéztem a Főkönyvtári Büdzsét és meglepetten észleltem, hogy az igazgatói állás Dyonisios Areopagita időszerűtlen lemondása következtében üresen maradt. Remélem, igazán nem sértettem meg az elmondottakkal... Elvállalná? Nem, kérem, ne szerénykedjék, és ne javasolja az amérikai Archibald MacLeish-t, neki elég baja van a túl konkrét és túl zsúfolt Library of Congress-szel. Ne javasolja Anna Ahmatovát és Charles Baudelaire-t sem. Terrájuk most az úgynevezett „kis nemzetek” divatba jövésének korát éli; csak körül kell néznie. Az emberek vigyázó szemei Párizsról és Brüsszelről egyre inkább Prága, Budapest és Pozsony felé terelődnek, már amikor nem robban éppen valami, vagy egy kis narancsszínű leplet viselő antropoid könyvhalmaz Alexandriának képzelve magát nem játssza meg „tudása tárházának” mutatványos leégetését... Vagy lehet, hogy ez is kezd kimenni a divatból? Az Ön igazgatósága alatt, kedves Vörösmarty Úr, értelmesebben égnének le a leégetnivaló könyvtárak, és jó mulatságú férfimunkaszámba menne a le-lerombolt eredmények szisztematikus újraépítése. Hiszen Ön már tudja, hogy az alkotás és rombolás örök Síva-táncának vér, izzadtság-, bánat-, könny- és örömkönnytengerében leplombált, segélykérő palackként úszik minden vidéki mobil-kölcsönkönyvtár foglyaival, a mindenkori dzsinnel, napsugár nem járta gyomrában, aki írja, olvassa, őrzi, árulja a láthatatlan lapok külön-külön és összetett tartalmait. Hozza a hangvillát és a hegedűt! Látja, a tenger sós vize be-beszivárgott mindegyik palackba, és így hamis sípú, berozsdált orgonasort alkotnak, amikor a tenger felől megindul a tramontana, vagy a Kárpátok mögül a nemere. Jöjjön, Igazgató Úr, maga legyen a Karmester! Húzzon rá, újra lelkesedve - hadd higgyem el pár pillanatra, hogy igaza lett, és a viszály elvérzett a csatákon. S ha szerencsénk van, tán kicsit kiegyenlítődnek, harmonikusakban fütyülnek félrebillenten süllyedező fiókkönyvtáraim, a halott, a keletkező, élő, vagy tán éppenséggel elkövetkező emberiség! Főpostamester: Eddig tart a KÖNYVTÁR levele Vörösmartyhoz. Alább a költő válasza: NEM IGAZ HOGY EELETEM VEEGE FELEE ELBORULT AZ ELMEEM STOP AKKOR LAATTAM MINDENT A LEGTISZTAABBAN STOP A KOEZETTAN GOETHEI BOELCSESSEEGE MINT ABSZOLÚT KOENYVTAAR OLY VIGASZTALOO HOGY KEZDEM HINNI VEEGUELIS MINDEN RENDBEN LESZ STOP REMEENYRE TEHAAT EGYSZERUEEN NINCS SZUEKSEEG MINT IGAZGATOOSAAGOMRA SINCS STOP REMEELEM NYILVAANVALOO HOGY NEKEM VOLT IGAZAM STOP FORDÍTOTT NYOMATEEKKAL ISMEETLEM TEHAAT REMEENY NINCSEN REMEENY NINCSEN STOP TISZTELETTEL VOEROESMARTY STOP IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET * V
