Heves Megyei Hírlap, 2018. április (29. évfolyam, 76-99. szám)
2018-04-07 / 80. szám
folytatás az 1. oldalról I helyőrség képzelt riport A teremtés rendjéhez igazodni kell, eddig ez így rendben is van. Ám ettől otthon vagyunk a világban? Ha most vigyázó szemünket Párizsra vetjük, akkor miért fog el az a kényelmetlen érzés, hogy lassan meg kell verekednünk Rilkéért is? Miért érzem úgy, hogy ránk is veszélyes, ami nyugaton történik? Hogy rám is tartozik. És miért érzem azt, hogy itt, a Kárpát-medencében még otthon vagyunk? A magyar költészet napja előtt adja magát a válasz: a magyar verstől. Tény, hogy a magyar költészettől nem idegen a váteszszerep, lánglelkű poéták világolnak, mutatják, hogy merre van az előre. Dolguk ez? Ez a dolguk? Van egyáltalán dolga, feladata az irodalomnak? Legyen-e a költő az, mi népe? Létezik olyan, hogy irodalom, vagy irodalmak vannak? Nem állítom, hogy a fenti kérdésekre tudom a választ. Viszont mivel évekkel ezelőtt úgy döntöttem, hogy lehetőleg soha többé nem írok filozófiai tanulmányt, esszét, ezért egy kalandra hívom a kedves olvasót. Képzeljük el, milyen lehet József Attila születésnapja a túlvilági kocsmában. Szabadítsunk be oda egy filozófust és költőt, akinek a filozófiája elrontott költészet, költészete elrontott filozófia, legyen idegesítő fazon, hátha kiprovokál néhány választ. Hősünket nevezzük Hájdegger Jánosnak. Adjunk melléje egy daimónt, aki vezeti, ne szerencsétlenkedjen abban a fényvilágban, álljon a túlvilág csupa fényből, a fényvilág egyik fényházának fényfalán lángoljon fénybetűkkel, hogy Három Holló, ide nyitunk be Ady után. A fényterem közepén áll egy nagy torta, gyertyarengeteggel a tetején, Hájdegger János csodálkozva látja, hogy véletlenszerűen kialszanak, meggyulladnak. Ahányszor meggyűl egy gyertya, magyar költő születik, magyarázza a daimón, ahány kialszik, annyian teszik le a lantot, nyugodjék. A Három Holló falain nagy fáklyák világítanak, ez nem mindig van így, kacsint a daimón, a fáklyák attól kapják az erejüket, ha verset olvasnak lent az árnyékvilágban, és hát az év nagyobbik részében bizony csak pislákolnak. De van egy nap, amikor ez a kocsma úgy fénylik, hogy még a Jóisten is ide-idenéz nagy csodálatában. Hájdegger János csak legyint, mit tudnak ezek a magyarok, horkan fel, az ógörögön kívül csak a német nyelv alkalmas az el-nemrejtett feltárására. A teremben szó bennszakadt, hang fennakadt. Mindenki Hájdegger Jánosra meredt. Na, idefigyelj, kisbarátom, emelkedett fel egy fényfotelből G. B. Shaw, aki minden magyar buliba bekéredzkedett, most épp Asimovval és Einsteinnel ücsörgött egy asztal körül. Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit. Babits erre emelte a poharát: valamely irodalom éppen annál inkább lehet világirodalmi érték, mennél nemzetibb: mennél több új színt, új hangot visz belé a világirodalomba, mondta. Majd hozzátette: nagy koncerthez egy új hangot adni, egy új színt a világirodalom nagy tarkaságához, a legnagyobb szolgálatok egyike, melyeket egy kis irodalom a világirodalomban tehet, s része a kis nemzetek azon nagy feladatának, mely nálunk Széchenyiben vált leginkább tudatossá, aki így fejezte ki: „egy nemzettel ajándékozni meg az emberiséget”. Az élet mindig keresi a különségeket és tarkaságokat, és milyen szegény lenne az egyszínű emberiség! Bizony, intett a pult mellől Kosztolányi is, az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Krúdy felnézett a tányérjából: éneklő pogány asszonyok dalolásából született a magyar nyelv. A csodaszarvas rázta le agancsával az erdő ékszereit, a piros bogyókat, hogy szép magyar szavak legyenek belőlük, mondta. Nyelvében él a nemzet, szólt hozzá a csapos is, mire mindenki összevont szemöldökkel nézett rá. Hájdegger János viszont belekapaszkodott a csapos hozzászólásába, igen, korcsmáros, valami hasonlót akartam mondani: a nyelv a lét háza, melyben költőien lakozik az ember. Hogy mi van?, kérdezett vissza a csapos. Hájdegger most már nyeregben érezte magát, szinte szavalta: a gondolkodás építi a lét házát, mely a lét illesztékeként mindenkor sorsszerűén a lét igazságában való lakozásba illeszti az ember lényegét. Ez a lakozás a „világban-benne-lét” lényege - magyarázta. Ezt nem értem, rázta a fejét a csapos. Kosztolányi hátrafordult, a csapos elé tette az üres poharát: csak anyanyelvemen lehetek igazán én, mondta. Ennek mélységes mélyéből buzognak föl az öntudatlan sikolyok, a versek. Itt megfeledkezem arról, hogy beszélek, írok. Anyanyelvem mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Nem rejtély az, vágott közbe Hájdegger János. Vagyis az, de nem metafizikai. A lét mint sors, amely igazságot küld, rejtve marad. De a világ sorsa jelentkezik a költészetben, anélkül, hogy már mint léttörténet nyilvánvalóvá lenne. Szóval csak azt akarom mondani, tette hozzá sietve, hogy a filozófia gondolkodása a költészettel egyrendbéli. Hahh, szólalt meg a sarokból Ottlik is, matematika nélkül ma már nincs filozófia; filozófia nélkül nincs költészet, irodalom - jelentette ki tanárosan. Én nem ezt mondtam, tiltakozott Hájdegger János. Még szerencse, dörrent fel Ignotus, még hogy matematika meg filozófia, hahh. Az író nem lehet állatkerti oroszlán, ki a Városligetben ásít a korlát mögött, s este hat órakor hozzák neki a lóhúst. Nem hozzák; ha meg akar élni, élnie kell a körmével s a fogával. Na igen, szúrt oda Karinthy Frigyes, a költő keressen Babits Mihály őrült pénzeket a nyomoráról írt verseivel. Ignotus szeme megvillant, nem szerette a léha beszédet, de folytatta: népének pedig - kis népnél - mindenese az író, ki nem válogathat, mint a Trézsi a réziccébe, hogy melyik illik a kezébe. Erre már Móricz is pödört egyet a bajszán: a költők iránt, úgy látszik, akkor érdeklődik a világ, mikor azok ébresztőt fújnak, de ha felébredtünk, akkor már a napi dolgok izgatnak. Mert olyanok is, villantotta meg a szemét Márai, az „írás” nagyon ritkán más, mint hiú önmutogatás, kínálkozó magakelletés. Néha több és más, de ez nagyon ritkán esik meg. Az irodalom feneketlen fölfordulás, a szívre mért kiheverhetetlen csapás, valami elementáris bátorság és bátorítás, és ugyanakkor mégis olyasvalami, mint a halálos betegség, szólt hozzá halk szóval Kertész Imre, okos fejével biccentett, majd hozzátette: mindig meg akartam halni, s mindig írtam helyette egy könyvet. Hájdegger János ezt már nem hallotta, engedett a daimón unszolásának, aki már vagy öt perce rángatta a kabátujját, hogy menjünk, menjünk, mert ezek a magyarok ilyenek, mindjárt összeverekednek. Hájdegger azért még visszafordult a Három Holló előtt, de mégis, kit ünnepelnek, kérdezte a daimóntól. Engem, lépett elő az árnyékból József Attila. Miért téged, kérdezte Hájdegger. Azért, barátom, válaszolta hamiskásan mosolyogva J. A., mert amiről te sok ezer oldalt írtál németül, azt én négy sorban összefoglaltam magyarul: „A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szelíden / s nézik, nézik a csillagok.” Ahogy szavalta, kigyűltek mind a magyar írók, és néztek büszke-dacosan lefelé, a kávéház pedig fénylett, egyre erősebben fénylett. Ott lent április 11-ét írtak, verset olvastak a magyarok. Anyanyelven, magyar országban. Otthon a hazában. Lapszámunk képanyagát GAÁL TIBOR CT-boy) portrékarikaturista, grafikus, illusztrátor munkáiból válogattuk. A Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett művész kérésünkre maga foglalta össze pályáját és ars poeticáját. „Egészen kis koromban megszülettem, Budapesten. Tanulmányaimat már az óvodában kezdtem - nagyon tetszettek a színes ceruzák, mert összevissza lehetett különböző vonalakat húzogatni a fehér papíron. Ezt addig fejlesztettem, mígnem az iskolában rajzversenyeken is indultam. Többször is előfordult, hogy nyertem vagy díjaztak. Ezen annyira felbátorodtam, hogy a porcelánfestést is kitanultam. Szeretem a szép, kifinomult minőségű rajzokat, grafikákat, festményeket. A realisztikus, szinte már a hiperrealisztikus művek fognak meg igazán. A tudástól borulok le a mesterek előtt. Ha festészet, akkor Benczúr Gyula, ha grafika, akkor Zichy Mihály, hogy csak párat említsek. A külföldiek közül sok kedvencem van, például Dali vagy Klimt, vagy a ma élők közül Sebastian Krüger. Rajzzal, grafikával és festészettel a nyolcvanas évek óta foglalkozom. Tanáraim Korga György és Orvos András voltak, és anno még sokan mások is terelgettek. A karikatúrával, a humorral mindig is foglalkoztam, de komolyabban 2005 óta. Sok hazai és külföldi kiállításon, versenyen vettem részt. 2010-ben például egy karikatúra-világversenyen, amelyen focisták rajzaival lehetett indulni, és amely szimultán a világbajnoksággal együtt egy hónapon át kieséses rendszerben folyt - ott az első helyezést kaptam meg a Puskás Ferenc-rajzomért. Öcsi bá' mégiscsak világbajnok lett. Hat éve kezdtem a folyamatosan bővülő, száznál is több darabot számláló Nagy magyarok sorozatomat, és sok helyen állítottam már ki a híres elődeink portrékarikatúráit. Főleg a fiatalságnak készítem a rajzaimat, hogy méltán legyenek büszkék a magyarságukra. Nem tudhatjuk előre, kikből lesznek ismét nagy tudósok, művészek, költők, írók, festők, sportolók. Szeretném minél nagyobb körben megismertetni ezt a sorozatot a felnövekvő generációval, és a határon túli gyermekekhez is szeretném eljuttatni, akár kiállítás, akár könyv formájában. Úgy érzem, ez a kultúrmisszióm ebben az identitászavaros világban." 12018. április IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
