Heves Megyei Hírlap, 2018. április (29. évfolyam, 76-99. szám)
2018-04-07 / 80. szám
SZÖVEG NÉLKÜL Könczey Elemér karikatúrája A domb tetején éltünk, amit körbeölelt a hatalmas rengeteg. Sok kunyhó állt ott. Az építőanyagot mindig a természet adta. De az erdő el is vette a jussát. Néha kisgyermekek kószáltak el, bele a sűrű sötétségbe, hogy soha ne térjenek vissza. Volt, hogy életerős férfiak felfegyverkezve indultak vadászni - soha többé nem látta őket senki. Az erdő nem szerette, ha valaki kényére-kedvére járja őt, ám a szélére épp csak bemerészkedő favágókat megtűrte - de másnap a kivágott fák helyén újabbak magasodtak. Sokszor úgy tűnt, az erdő közelebb kúszott a faluhoz, szinte megfojtva azt, máskor pedig mintha több száz métert hátrált volna, ahogy a patak nyaldossa a vízből épp kilátszó követ. A fából épített kunyhókat is szögek nélkül kellett megépíteni, hisz bármilyen ék vagy vas építőelem kipotyogott, és öszszedőlt volna az egész. Ha azonban a faelemeket csak egymásba illesztették, olyan erősen tartotta őket valami együtt, hogy a legvadabb szélvihar sem tehetett kárt a kunyhóban. Ha az ember egyedül maradt a falu közepén rakott tábortűz mellett, hallotta, ahogy üvöltenek a fahasábok, körös-körül pedig az erdő vad morajlását. Amikor csak hirtelen pillantott valaki is a fák közé, hatalmas, sötét árnyalakok mozgását látta, de csak egy pillanatra. Rögtön azután már minden megint rendben volt, és ilyenkor azt gondolhatta, hogy csak képzelődött. De valahogy legbelül, mélyen tudta, hogy mindez megtörtént. Ott játszódott le a szeme előtt, és soha többé nem tudott úgy tekinteni az erdőre, mint valami élettelen dologra, hanem elkezdte tisztelni és rettegni tőle. Ezért a faluban a favágókat nagyon tisztelték, ugyanakkor kissé furcsállták, ki is közösítették őket. Ők maguk is mindig a világosban maradtak, és éppen csak a legszélső fákat vágták ki, legyen az bármilyen nagy vagy csenevész, és Leczo Bence azonnal behúzták a fafeldolgozásra kialakított kunyhóba. Ennek a háznak a falait időnként erős gyantaréteg lepte el - az öregek azt mesélték, hogy a kunyhó fái siratják haldokló testvéreiket. Ilyenkor ősi dalokat kezdtek énekelni a favágók, ettől pedig megnyugodtak a fák, a gyantázás is alábbhagyott, s ha a tűz körül énekeltek, a lángok közé dobott fák üvöltése is elcsendesedett. Édesapám is ilyen favágó volt, három másik társával együtt. Mindig együtt dolgoztak, másképp nem győznék, mondta, mikor megkérdeztem, miért nem egyedül megy. Azért néha bemerészkedett az erdőbe: mikor háromévesen ledöntött a láz, csak ott nőttek olyan bogyók, amelyek segíthettek. Veszedelmes kór volt, sok embert vitt el. Néha a saját kedvtelésére is bejárt, dúdolt a fáknak, simogatta őket. Talán bocsánatért esedezett, sosem tudtam meg. A másik három favágó viszont soha nem ment be egyszerre az erdőbe, mert az erdő mindent megtett volna, hogy meggyilkolja azokat, akik a testét mindennap megcsonkítják. Aztán nem járt többet az erdőbe, de engem kitanított. Sokszor azon kaptam, hogy az erdőtől biztonságos távolságban ül, bámul befelé á homályba, és közben suttog. Soha nem kérdeztem meg tőle, hogy mit, a falubeliek pedig úgy tartották, hogy belebolondult az erdőbe, miközben ezt a veszélyes hivatást űzte. Néhányszor bizonytalanul elindult az erdő felé, szinte imbolyogva, ám mindig megfordult, és végül bement a házába. A kunyhó falát belülről vastag gyantaréteg borította, pedig odabent sohasem vágtak fát, és a tűztől is ódzkodott. Azt mondta mindig, nem szeretné tovább kínozni a fákat. Az erdő haragudhatott rá, hiszen láttam rajta, hogy mennyire vágyik arra, hogy bemehessen a sűrűségbe, hogy ott újra otthon érezze magát - de sosem mert bemenni. (Az ember negyven év favágás után megérzi az erdő legapróbb rezdüléseit, s a legkisebb fuvallatból is tudja, mi bántja éppen.) Aztán lassan meghalt. Közben én vettem át a helyét. Most már én jártam az erdőt céltalanul, kántálva, bogyókért, mindenért. Az erdő befogadott, vagy legalábbis megtűrt, ahogyan előtte édesapámat is. A kunyhóban laktam én is, ahol ő, és megértettem, miért nem sanyargatja tovább a fákat. A kunyhó fala belülről csupa gyanta volt, néhol látszott a friss folyások nyoma. Talán a fák siratták meg őt. Kérésére bevittük az erdőbe, és oda temettük, ameddig el mertünk menni. A sírhalmon másnap már egy fa állt. Egy napon aztán egy kisgyerek beszökött az erdőbe. Az anyja a sűrű rengeteg szélén állt, félig nekitámaszkodva egy hatalmas tölgyfának, és hol gyermekét szólongatta, hol szitkozódott a sötétzöld homály felé. Mikor minden rimánkodása ellenére egyikünk sem ment be a gyermekért, elrohant a kunyhójába. Estefelé aztán tűz ropogása és dühös ordítozás ébresztett mindenkit a faluban. Kimentem a kunyhómból, s láttam, hogy a nő, akinek a gyermekét elnyelte a rengeteg, egy fáklyával mindent felgyújt az erdőben. Néhány csenevész bokor lángra is kapott, ő pedig lassan eltűnt a szemünk elől, már csak a meg-megvillanó fáklya jelezte, hogy merre jár, de aztán az sem látszott többé. Ugyanott lelt nyugalomra, ahol a lánya. Reggelre különös érzés és kopogó eső ébresztett a kunyhóban. Ahogy kitártam az ajtót, sűrű, zöld homály fogadott, a fák karnyújtásnyira álltak a kunyhótól. A falu többi része lerombolva, a fák a házak helyén álltak. Kívülről a kunyhómat sűrű gyantaréteg fedte. Az erdő mindent körbefutott, néha deszkavégek látszottak ki a fák alól, vagy éppen használati tárgyak, de egy lélek sem volt sehol. Mindenhonnan suttogást lehetett hallani, ám csak a fák álltak ott komoran és sötéten. Leveleikről néha egyegy vízcsepp hullott az avarba. A távolban még mindig látszottak a hegységek szürke lejtői, így azok felé vettem az irányt. Persze csak nagyjából tudtam betájolni, így az erdő gondjára bíztam magam, s kántálva-énekelve, magamnál tartva szekercémet, elindultam a vélt irányba. Az eső egy idő után abbamaradt, és olyat ’találtam, amit még soha: egy kis tisztásra tévedtem, amely fölött kéken tündökölt az ég, és a nap is a fák törzsére tűzött. Odafent madarak csicseregtek, a tisztás szélén piros gyümölcsöktől roskadozó fák álltak. Csak álltam és néztem, aztán leültem, és könnyezni kezdtem. Az erdő beljebb egyre sűrűsödött. Szakadatlan csak a hegyek irányába mentem, ami folyton változott. Éjszakánként alig mertem lehunyni a szemem, állandóan énekeltem a fáknak, s a szekercém feje kezdett kilazulni. Napokkal később is csak az erdőt jártam, hiába kerestem a hegyeket. Bármely kis emelkedő reménykeltőnek tűnt, de végtelenül elfáradtam. Az erdő nem adott semmiféle eleséget, és már a szomjúság is erősen gyötört. A levelekről csöpögő esővíz megmentette az életemet, de sem pataknak, sem tónak nem akadtam a nyomára. Tudtam, hol fog érni a halál, de kitartottam. Szekercém feje aztán nem bírta tovább, és leesett a nyeléről. Az éles kő végigszántotta a lábamat, széles, vöröslő csíkot hagyva maga után. Mikor lehajoltam, hogy megvizsgáljam a sebet, láttam, hogy a kibuggyanó vérrel együtt gyantacseppek hagyják el testemet, és eggyé válva tűnnek el az avarban. zene A ZUHANY ALATT Stumpf András LAPSZÁMUNK SZERZŐI A döbbenet csöndjének röpke pillanatai után világszerte egymásnak estek pártolók és felháborodottak, amikor két éve kiderült: Bob Dylan kapja a 2016-os irodalmi Nobel-díjat. Utóbbiaknak egyetlen jó érvük volt: egy amúgy is multimilliomos zenésznek minek odaadni az elismerést, amely sok más, szintén érdemeket gyűjtött írón, költőn segíthetne is? Ám a Nobel nem szociális segély, abban pedig igaza volt a bizottságnak: csupán attól, hogy Dylan el is énekli a dalait, azokat teljesen legitim a líra kategóriájában értelmezni. Már hogy is ne lenne az? Maga a Sió - líra - ugyan ma már a költészet szinonimájaként ismert, ám ókori jelentése lant, pengetős hangszer. A költészet legősibb formája ugyanis a dal. Éppen az, ami az úgynevezett könnyű zenének szinte egyeduralkodó műfaja máig. Az áhítattal, magas írott művészetként olvasott ókori szerzők, Szapphó vagy Homérosz sem a papirusznak körmöltek: himnuszaikat éneklésre, ódáikat pengetős hangszerrel kísért eldalolásra szánták. Csak épp a kotta elveszett, a szöveg meg fennmaradt. Dalszövegírók voltak tehát, és persze költők is: a kettő egyben. Sokáig legalábbis egy volt. Csak a reneszánszban vált el a szöveg a hozzá kapcsolódó dallamtól, de még Balassi Bálint is „ad nótám”, azaz dalokra írta sorait. Egészen pontosan megjelölve, mire is gondolt: „az Palkó nótájára” vagy „arra az oláh nótára, azmint az eltévedt juhokat siratja volt az oláh leány”. Amíg versei egy családi könyvtárból 1874- ben elő nem kerültek, daloskönyvekben élték túl az évszázadokat, és persze gyülekezetek ajkán, protestáns népénekekként. Addigra sem halt ki azért az ősi módi: bár Petőfinek állítólag csapnivaló hallása és hangja volt, verseiből mégis népdalok lettek, de még Ady is írt dallamra. Az igazán nagyok szinte mind, ha olykor tudat alatt is. Például József Attila. Mert mitől is olyan elementáris mondjuk a Tiszta szívvel? Persze a szavak magukban is azok: „Nincsen apám, se anyám, / se istenem, se hazám...” Leugranak a papírról, megmarkolnak és földhöz vernek. De miért nyúlnak belénk ilyen mélyen? A választ a vers születése után néhány évtizeddel egy zseniális együttes, a Kex adta meg, amikor 1969-ben elénekelték rockzenei kísérettel, mégpedig a Hej, tulipán, tulipán... kezdetű népdal dallamára. Mintha csak tényleg arra írta volna a költő, a szótagszám, a rímelés, minden stimmel. A „népdalra új szöveget” elv egyébként a magyar rockzene kezdeteitől működik, elég az Illés Átkozott féltékenységére vagy Virágénekére gondolni, Bródy Ha én rózsa volnéfcját nem is említve. A Kex viszont a míves feldolgozások egész sorát indította be (József Attila A hetedikjét később Hobó tette ismertté, de nekik köszönhetjük azt is), a hetvenes-nyolcvanas évek szerencsés magyar lurkói (mi) pedig Weöres Sándort hallgathattak gyereklemezen, Halász Judit tolmácsolásában. Az elmúlt két évtizedben Gryllusék adtak ki sorozatot versmegzenésítésekből: Cseh Tamás Adyt,-Both Miklós Radnótit, Ferenczi György Petőfit, Lovasi András pedig (Heidl György zenéjére) Lackfi János költeményeit énekelte fel. Remekül. Újabban a Kávészünet együttes ülteti át a klasszikusokat a legmodernebb. pophangzásokba, hogy például kiderüljön: a Milyen volt... is könnyedén képes bugyuta nyári nyállá válni. De ne dohogjak! A tizenévesek legalább használni kezdik Juhász Gyula sorait. Merthogy ezek a versek éppen úgy használati darabok, ahogy a popdalok szövegei. Csak éppen Balassi csajozós sorait a korabeli urak használták saját udvarlásaikhoz, Lovasiéit meg mi. Kár tehát széjjelerőltetni azt, ami összetartozik: verset és dalt. Persze nem minden vers dal, Oravecz Imre sorai mondjuk csak érzelmi töltetüktől, őszinteségüktől líraiak, zene nem sok van bennük. Azonban attól, hogy zenére éneklik, még minden valamirevaló (pop)dal is költészet marad. Nem mintha a dalokat különösebben izgatná, hova sorolják őket. Ők akkor boldogok, ha van, aki dúdolja őket a zuhany alatt. Bálint Tamás (1985) költő, közgazdász Bék Timur (1997) költő Birtalan Andrea (1995) költő, slammer Demeter Szilárd (1976) író, rockzenész Dezső Katalin (1996) költő Erdős István (1977) író, költő, animátor Farkas Árpád (1944) Kossuthdíjas költő Farkas Wellmann Éva (1979) költő, szerkesztő, kritikus Leczo Bence (1996) író Lőrincz P. Gabriella (1982) költő Marcsák Gergely (1990) költő, író, zenész Muszka Sándor (1980) költő, író Orbán János Dénes (1973) Magyarország Babérkoszorújadíjas költő, író, szerkesztő Pál Dániel Levente (1982) költő, író, műfordító, a Fővárosi Nagycirkusz dramaturgja Pejin Lea (1996) költő, zenész Polgár Kristóf (1997) költő Szőcs Géza (1953) Kossuth-díjas költő, író Varga Melinda (1984) költő, újságíró, szerkesztő IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET 2018. Ól
