Heves Megyei Hírlap, 2018. április (29. évfolyam, 76-99. szám)
2018-04-07 / 80. szám
2 lelyőrség tare a A MAGYAR KÖLTÉSZET MATEMATIKÁJA Erdős István Weöres Sándor Néhanapján olyan kortárs vers akad a kezembe, amire bátran rá merném aggatni a „mestermű” címkét. Ilyenkor felbuzog bennem a lelkesedés, legszívesebben rohannék valami körúti tetoválószalonba, hogy a nagy hatású sorokat a hátamra varrassam. Amikor nagy nehezen leküzdöm ezt a késztetést, elgondolkodom: vajon hogy létezik, hogy egy olyan országban, ahol temérdek zseniális költő élt, és még rajtuk kívül milliónyi lelkes amatőr, pont ezeket a szavakat, pont ebben a sorrendben még senki nem írta le? A minap annyira szöget ütött a fejembe ez a kérdés, hogy számolni kezdtem. Nem mondom, hogy nagy mágusa vagyok a számoknak, mégis muszáj volt valahogy képletbe rendeznem a problémát, jelesül, hogy adott mennyiségű szóból hogy a búbánatba képes ez a nem is annyira maroknyi költő nap mint nap újat alkotni. Elöljáróban viszont muszáj néhány premisszát tisztáznunk. Először is: létezik persze a plágium nemes intézménye, de a magyar költőknél, ahogy Faludy volt szíves elmésen megfogalmazni, néha még a rím is magántulajdon. Ha valakinek a versében felbukkan egy jellegzetes József Attila- vagy Kosztolányi-összecsengés, az egész olvasónemzet hördül fel egy emberként, és átkozza ki a bűnöst a kánonból (aki, szegény, talán csak nem volt elég olvasott, hogy hibáját észrevegye, vagy csak a régi, gimnázium óta rég elfeledett olvasmányok munkáltak benne, a tudata mélyén). Arról, hogy valaki egész sorokat, netán versszakokat emeljen át mástól, szó sem lehet. A parafrazeálásba, intertextusba most ne menjünk bele, meszszire vezetne. Másodszor: a költők rendszerint nem az Értelmező kéziszótárral kelnek-fekszenek, vagyis hiába kiműveltebbek rendszerint a nyelv dolgaiban, mint az egyszeri halandó (alkalmasint szókincsileg is), verseikben mégis csak elvétve találunk olyan szavakat, amelyeket az említett halandó nem használ vagy legalábbis ért. (Itt kérek elnézést a székely tollforgatóktól, de bühnagy hiba lenne elvárni az olvasótól, hogy naprakész legyen a nyeletlenkedéseik fordulataiban.) Térjünk is vissza az alapkérdéshez. Van egy adott mennyiségű szavunk, amit boldog-boldogtalan versírásra használ Kazinczyék óta (csak az egyszerűség kedvéért számolunk a nyelvújítástól), az irodalom művelői mégis képesek ebből úgy mazsolázni, ahogy előttük még senki se tette. Ez az adott mennyiség egy művelt értelmiségi esetén a közmegegyezés szerint huszonöt-harmincezer szó. Vannak persze költők, akik ennél jóval nagyobb merítéssel dolgoztak: Aranynál majdnem hatvanezer, Vörösmartynál negyvenháromezer szó fordul elő. Mások viszont kisebb szókinccsel is jól boldogultak: Ady harmincezer szóval alkotott maradandót, Babits huszonhétezerrel írt tele nyolc verseskötetet, József Attila viszont mindösszesen tizenkilencezer szót használt a verseiben, és nem vetjük a szemére. És akkor végre jöjjön a matek. Tekintsük most a verselés alapegységének a verssort. Egy átlagos magyar vers ritkán áll tíz szónál hosszabb sorokból (lépjük át elegánsan a névelőket és a kötőszavakat), de a könnyebbség kedvéért számoljunk hat szóval. Szóval költőnk fog hat szót a harmincezres szókincséből, hogy verssort alkosson. A sorrendet itt és most hagyjuk (egyrészt megbonyolítja a számítást, másrészt ez már a parafrázis kategória). Ha egy átlagos vers tizenkét soros, akkor ezt tizenkétszer kell megtennie, míg elkészül a költemény. Vajon mennyi az esélye, hogy valaki más már megtette ugyanezt? Ha a kérdést valószínűség-számítási oldalról közelítjük meg, akkor, khm, triviális, hogy ez épp olyan, mintha a költő lottószámokat húzna. Csak nem ötöt a kilencvenből, hanem hatot a harmincezerből. Ne zárjuk ki az abszurd szókapcsolatokat sem (vö. Lila dalra kelt egy nyakkendő). Szerzőnk tizenkét szelvénynyel játszik (= tizenkét sor), azzal a megkötéssel, hogyha egy is nyer (azaz egyezik a sor valaki máséval), akkor a verset már csak a szerkesztők jóindulata menti meg. Igen ám, de nem is egy költőről beszélünk. Nagyvonalúan szoktak minket a tízmillió költő (és fociszakértő) nemzetének nevezni, de a példa kedvéért számoljunk ennek a töredékével. Ha egy generációban csak százezer, legalább tíz verset író versfaragó él, akkor a Kazinczy óta eltelt hét emberöltő során hétszázezren alkottak újat a szókincsből, hetvenmillió feletti verssort lejegyezve. A harmincezres lottóhúzás valószínűsége hat tétellel valahol a tíz huszonnegyedik hatványa környékén van. Ha mondjuk ennyi homokszemet vennénk, tíz Himalája kijönne belőle. Ha ezt elosztjuk a rengeteg költő rengeteg (feltételezett) verssorával, az eredmény még így is a tíz tizenhatodik hatványa (azaz a milliószor milliárd) nagyságrendjében lesz. Azaz matematikailag ennyi eredeti verssort lehet írni a szókincsből. Tehát pár évig talán még nem kell aggódnunk a magyar költészet újszerűsége miatt. költöakadémia Bék Timur A zsákmány balladája Gyűrött arcú földkéreg, szárnycsapások történnek. Fénygőz felett ráng a lomb, aláfolyt a napkorong. Oldalattam fűzfaér, fogam összetörtfehér. Nedves talaj szintemen elnyúlok hosszan, fejem halántékomon hever, vasszagot szív, port lehel. Húsba bújó fémfogak ölelgetik csontomat. Fájdalomtól tág torok, önvéremben táncolok. Birtalan Andrea Érkezés Hajadból babérkoszorút fon az idő, így leszel egyre értékesebb - Rokonok, barátok számára legalábbis. Az enyém még lobog a szélben, Nem sok kosz ragadt rá, Nincsen, ami összefogja. Időnként tele a képem, máskor védtelen. Nem is vágom, nehéz lesz megértenem, Hogy lassan eljutunk oda, hogy már nem te alszol, és nem én... De ne szólj szám, ne rúgkapálj és ne harapj, fejem. A kis lobonc a bizonyosság, hogy ezt a kört most megérte. Nem? Pejin Lea Madártánc Szétfoszlom, konyharuhába csöpög mindenem elhagy egy feleség, féljem sosem volt: tükröt törtem, létra alatt táncot jártam, sámántáncot, tüllszoknyában, a sóból még tízéves korom előtt kifogytam, elhánytam a kulcsok közé a tengert is, sótlanságba elmerülni volna jó, fázom. Madár voltam, költöztem, Öntudatlan madár, fészket rakni rest, Vadászok járják az erdőt most, Pingvin vagyok, elrepülni rest Csak úszni tudok, Tojásőr a féljem, nincs, Tojásom sincs, nem kel ki, tovább halászom, édesvízben, torták között, torta vagyok, fázom. Polgár Kristóf Olyan nő Mikor belép, mindig jobban szorít a nyakkendőm és a levegőn is ketten osztozunk már. Olyan nő, aki nem szájában tartja az obulust és a kulcsot sem szőnyeg alá, hanem a zárba rejti. Aki vacsorára koszorúból bájitalt főz és ital helyett kínálja. Néha Medeia, néha Desdemona. Ha akarja a zárda könyörög érte, ha akarja ő a kalózok királynője. Belépsz és végigjár tekinteted. Teát főzöl, mellém ülsz és eljátszod, hogy nincs igazam. KbwTC« ■a*mr.MED€NCJi tixCTSCseoNOoró kohprout mi aaaaaaaBBin aaaaaaaaaBl aaaaaaaaaaa Főszerkesztő: Demeter Szilárd • Szerkesztőség Bonczidai Éva, Farkas Wellmann Endre, Nagy Koppány Zsolt, Orbán János Dénes, Pál Dániel Levente, Szente Anita, Zalán Tibor • Karikatúra Könczey Elemér • Tördelés, grafikai szerkesztés Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója Emberi Erőforrások Minisztériuma IRODALMI KULTURÁLIS MELLÉKLET E mail: szerkesztosegokmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2018 április
